8. elõadás

A konnekcionista alternatíva

Térjünk vissza újfent a kiinduló mozzanathoz: van egy klasszikus képünk és gépünk a megismerés kutatásáról. Induljunk ki megint abból a hagyományos felfogásból, hogy a megismerés egységes, hordozó független és szigorúan szekvenciális feldolgozó jellegû. Több irányzat kérdõjelezi meg ezt a feldolgozói rendszer szempontjából: a modularitás az egységességet kérdõjelezi meg, a konnekcionizmus meg a szimbólumfeldolgozást. A modularitás, mint a 9. elõadás is mutatja, azért sem ártatlan kérdés, mert ugyanaz a Fodor, aki a modularitás felfogás legerõteljesebb képviselõje, ugyanakkor az elme reprezentációs elméletének és ezzel valahol az egységes szimbólumfeldolgozó rendszer gondolatának is képviselõje lesz. Valójában pontosan azért hangsúlyozza újra szimbólumfeldogozó elkötelezettségeit, mert míg a nyolcvanas évek elején a fõ ellenfélnek az általános megismerés elmélete tûnt számára (Fodor, 1983), addig egy fél évtized múlva már világossá vált, hogy a legnagyobb veszélyt a konnekcionisták jelentik, akik magát a szimbólumfeldolgozást kérdõjelezik meg (Fodor és Pylyshyn, 1988).

A szimbólumfeldolgozó szemléletet a modularitás nem kérdõjelezi meg, hiszen valahogyan a feladatspecifikus rendszerek kimenetében mindenütt megjelenik a szimbólumok világa. A konnekcionista gondolkodásmód az emberi megismerésrõl, miközben megkérdõjelezi a szimbólum központúságot, egyben megkérdõjelezi a hordozó függetlenséget is. A konnekcionisták, miközben igencsak gépi emberek, elméleteikben azt hirdetik, hogy modelljeik neurálisak kell legyenek. A megismerés kutatásának metaforát, mintázatot kell váltania, s e mintázatváltásban fel kell adnia két elvet. Az egyik elv az, hogy mindig szimbólumfeldolgozó a gondolkodás, a másik elv, hogy ezt kezelni lehet, eltekintve azoktól a hordozóközegektõl, amelyekre épül.

Semmi más csak kapcsolatok: A konnekcionista szemlélet jellemzõi

A szemlélet lényege az, hogy tulajdonképpen nem szabad elszakadnunk az idegrendszer elvont vizsgálatától akkor, amikor az emberi megismerést szeretnénk a megismeréstudományban modellálni. Feltételezhetünk, mondja ez a felfogás, egy olyan elvont képet, amely szerint minden emberi teljesítmény, legyen az biciklizés, olvasás vagy egyetemi órán jegyzetelés és így tovább, úgy képzelhetõ el, mint "elméleti neuronok" tevékenységének összessége. A neuronok itt absztrakt értelemben értendõk, és a neuronok közötti kapcsolatok fogják minden tudásunkat képviselni. Önmagukban buta egységek az elméleti neuronok, de a magukban buta egységek között finom hálózat alakul ki kapcsolatképzési elvek segítségével. A konnekcionista hálózat fogja megmondani, hogy az egyes csomópontoknál nincs semmi tartalom. A tudásunk semmi másban nem jelenik meg, mint ezeknek a hálózatoknak egyre bonyolultabb szerteágazásában. Ha gráfként képzeljük el ezeket a hálózatokat, mégpedig irányított gráfként, a gráf csomópontjaiban semmi ismeret nincsen, a tudás tulajdonképpen a gráf éleinek egymáshoz kapcsolódásában rejlik. Ez az egymáshoz kapcsolódás pedig hagyományos elveket követ. Hagyományost úgy értem, mint a 19. század végi - 20. század eleji idegtudományi gondolkodásban már kialakult elveket (Sherrington, 1906): két folyamat van, ingerület és gátlás, és amikor e két folyamatnál az idegrendszeri kapcsolatok módosulnak, a kapcsolatokhoz súlyozási függvények járulnak (Hebb, 1949, 1975).

A radikális konnekcionista felfogás

A konnekcionizmus a nyolcvanas évek közepén fogalmazódott meg radikális elméletként. Azóta persze számos változáson ment keresztül, mindhárom összetevõjét illetõen: vannak alaposabb neurális értelmezései, létrejöttek valóban párhuzamos mûködésû gépi architektúrák, s számos pszichológiai folyamatra, beleértve a fejlõdés részleteit, kidolgoztak konnekcionista modelleket, melyek egy része nem is oly radikális. Létrejöttek különbözõ hibrid modellek. A konnekcionizmus jelentõségének igazi megértéséhez azonban a radikális modellbõl kell kiindulni. Ennek egyik alapvetõ válfaja a PDP, a Parallel Distributed Processing. (Rumelhart és McClelland, 1986), McClelland (1988) nyomán sorolom fel e modell mint komputációs eljárás legfontosabb általános tulajdonságait.

8.1 ábra
A szófelismerés konnekcionista modellje
(Rumelhart és McClelland nyomán)

Ennek a radikális felfogásnak egy kicsit narratívabb jellemzését is lehet adni, szembeállítva a szimbolikus feldolgozás architektúrájával és metaforájával. Ebben már nemcsak mint komputációs modellt tekintjük, hanem úgy is, mint jellegzetes felfogást az agy-megismerés-számítás hármasságról (Érdi, 1997).

(1) Idegrendszerszerû modellálás. A konnekcionista felfogás nyíltan olyan modelleket szeretne kialakítani a megismerésrõl, amelyek az idegrendszer mûködésébõl merítik analógiájukat vagy irányító metaforájukat. Ennek megfelelõen a feldolgozás egysége náluk nem a szimbólum, hanem a neuronokra emlékeztetõ (elméleti idegrendszer) egységek puszta izgalmi mintázata. Ennek két fontos következménye van.

Az egyik, hogy a radikális konnekcionista felfogás a "semmi egyéb mint" típusú redukcionista elméletképzés egyik alesete, már ami a szigorú vagy szélsõséges konnekcionista felfogást illeti. Tudásunk nem más, mint neurális hálózatok izgalmi mintázata.

A másik következmény, hogy éppen a redukcionizmusnak megfelelõen a konnekcionizmus "nem áttetszõ" típusú megismerés modellálást valósít meg. Andy Clark (1994, 1996) állította e tekintetben világosan szembe egymással az áttetszõ (transzparens) és a nem áttetszõ kognitív modelleket. Áttetszõek azok a modellek, amelyek hétköznapi (népi) pszichológiák terminusainak megfelelõen kezelik a megismerés világát, vagyis a Fodor (1996) hirdette s más formában Dennett (1987) által is képviselt vélekedés-vágy koncepciónak megfelelõen. E felfogás szerint fejünkben s társaink fejében is bizonyos vélekedések vannak (Pisti azt hiszi, hogy esik az esõ) s ehhez kapcsolódó vágyak illetve propozicionális attitûdök, amelyeknek megfelelõen irányítják vélekedéseink a cselekvéseinket (Mivel Pisti azt hiszi, hogy esik az esõ, ezért esernyõt vesz vagy Mivel azt hiszi, hogy esik az esõ, ezért nem megy el otthonról, stb.-stb.). A kognitív modellálás ezzel kapcsolatos legfontosabb filozófiai implikációja a konnekcionizmus irányából: vajon a hálózatok keretében történõ elemzés valóban redukálja-e a népi pszichológia terminusait, vagyis eliminálja-e a pszichológiai szintet, ahogy azt a neurofilozófia eliminatív materializmusa hirdeti (Churchland, 1986, Churchland és Churchland, 1990), vagy van-e egy elidegeníthetetlen s redukálhatatlan pszichológiai szint, ahogy azt például Fodor képviseli? Paul Churchland (1995) lényegében egy olyan "vektorkoncepciót" fejt ki, mely a pszichoneurális redukció klasszikus koncepcióját kapcsolja össze a hálózati modellezéssel, fõleg a rekurrens hálózatok és az idõnek a hálózatokban játszott szerepére helyezve a hangsúlyt. Röviden: a konnekcionizmus filozófiai értelmezése igencsak él és virul.

(2) Minden tudásunk csomópontok izgalmával, s köztük levõ facilitációs és gátló kapcsolatokkal írható le. A konnekcionista felfogás e tekintetben a hálózatelméletek egy fajtája lesz, mint azt fentebb McClelland önjellemzése is mutatta.

(3) A hálózatok címkézetlennek. A hagyományos szemantikus emlékezeti hálózatfelfogásokkal szemben (vö. Kintsch 1974) egy lecsupaszított modellel van itt dolgunk. A hagyományos emlékezeti hálózatokban (innen származik a szemantikus elnevezésük) a kapcsolatoknak logikai címkéi voltak. A PULI és a KUTYA közötti nyíl "címkézett" az alá-fölérendelésre nézve; a KUTYA és az UGAT közötti nyíl "címkézett" az alany viszonyra vagy a predikátumra nézve. A SÖTÉT és a VILÁGOS közötti viszony címkézett az ellentétre nézve és így tovább. Ezzel szemben a konnekcionista hálózatok nem tételeznek fel efféle címkézettséget. A címkézettség ugyanis azt jelentené, hogy az emberi elmében a szemantikai viszonyoknak valamiféle önálló szintje van, márpedig a konnekcionista elképzelés szerint semmiféle külön önálló szintek nincsenek, pusztán kapcsolatok. Maga a szintek gondolata idegen a konnekcionizmustól, mert az szabályközpontú felfogást sugallna.

(4) Nincsenek szimbólumok és szabályok. A szabályok és a szimbólumok világa legfeljebb az emberi megismerõ rendszer teljesítményének külsõ jellemzésére használható. Beszélhetünk például a társas életet irányító szabályokról, vagy a többes szám képzést irányító szabályokról, de ezek csak az egyedi megismerõ rendszert kívülrõl irányító korlátozások, melyek megfelelõ visszajelzésen keresztül beállítják majd a rendszer paramétereit, de nem válnak a rendszer sajátjaivá. Hasonló módon, a szimbólumoknak az az értelme, ahogy azt az elme reprezentációs elmélete hirdeti, a konnekcionizmusban hiányzik. A szimbólumok csak egy másik rátekintésben, megint csak kívülrõl, a teljesítményt és az eredményeket tekintve használhatóak, belülrõl, a rendszer belsõ nézõpontjából nem.

(5) Párhuzamos aktiválás és versengés jellemzi a rendszert. Ha például egy szó, mondjuk a TÉR szó felismerését vizsgáljuk, mint a 8.2 ábrán, akkor párhuzamos aktiválásokat kapunk. A vízszintes és a függõleges vonalak mint ismertetõ jegyek a T betûnél bizonyos mértékig (az elõzetes tapasztalat alapján beállott súlyozásnak megfelelõen) facilitálják mindazoknak a betûknek az aktiválását, amelyekben szerepelnek ezek. Például az E, É, F aktiválását is és így tovább. Aktiválják azután mindazokat a szavakat, amelyek megfelelõ betûkkel kezdõdnek (TÉR, TÁV, TAN, TOL). Ezek viszont visszafelé aktiválják azokat a betûket, melyben szerepelnének és így tovább. A különbözõ szavak mint végsõ elemek a gátló s facilitáló kapcsolatok összegzése alapján kerülnek egy meghatározott izgalmi állapotba. Gátló kapcsolatok is vannak, melyek révén például a T-ben levõ függõleges és vízszintes egyenes vonal gátolja a különbözõ görbevonalú betûk, például az O vagy a G aktiválását. A párhuzamos aktiválásnak megfelelõen valójában egy szó felismerése során nem egyszerre egyetlen elem vagy reprezentáció fel‚ konvergálunk, hanem azt a szót fogjuk felismerni, amelyik abban az értelemben a "nyerõ" lesz, hogy ez a legaktívabb. Ugyanez igaz minden tevékenységre, mint a 8.3 ábra mutatja a mondatmegértésre.

8.2 ábra
A TÉR szó felismerése egy konnekcionista modellben (Rumelhart és McClelland alapján Pléh, 1997 nyomán)

(6) A tudás a hálózat egy részének aktivált állapota. Vagyis a tudás nem valamiféle külön megismerési szinthez tartozna, hanem puszta aktiválás. Az önmagában értelmetlen s jelentéstelen elemek aktiválása eredményezné.

(7) Minden reprezentáció kicsiny építõ kövekbõl áll össze. Az asztal fogalmának például nem egyetlen csomópont izgalma felel meg, hanem számos kisebb csomópont, mely közül az egyik a lapját, a másik a lábait, a harmadik a funkcióját képviseli. Hasonló módon a pohár reprezentációja sem egy helyen található, hanem az üvegszerûségnek, a henger alakú formának, az átlátszóságnak megfelelõ "ismertetõjegyek", mind külön mozzanatai a reprezentációnak. Ebbõl az is következik, hogy a rendszer elégtelen bemenet esetén például az összes, a fogalomhoz tartozó jegyhalmazból csak egyesek aktiválásáig jut el, s ennek megfelelõen részleges aktivációk is jellemezni fogják mûködését. Ez tulajdonképpen a konnekcionista felfogásokat a laza, életlen határú és belül mintázott kategorizációs, reprezentációs felfogásokkal (például a prototípus elmélettel) rokonítja. Ezt a mozzanatot nevezzük mikroreprezentációnak (Clark, 1996).

(8) A tanulás a hálózat súlyviszonyainak beállítása. A tanulás tulajdonképpen különbözõ tanuló rendszer szabályoknak megfelelõen (a konnekcionista irodalom számos ilyen szabályt ismer, a leghíresebb közöttük a Hebb szabály) a súlyok beállításából áll. Vannak olyan súlybeállító algoritmusok, amelyek automatikusan emelnek ki együttjárásokat az izgalmi mintázatból. Ezek felelnének meg a perceptuális tanulás elveinek (a konnekcionista zsargon ezeket úgy nevezi: tanulás tanár nélkül, lásd Rácz, 1997), míg a másik felfogás a súlybeállítás visszajelentéses kontroll alatti mûködését jelenti, s a tanárral való tanulás algoritmusainak feleltethetõ meg (Geier, 1997).

8.3 ábra
A párhuzamos aktiválás a mondatmegértés folyamatában

(9) A sémák a konnekcionista rendszerben együtt aktivált hálózatrészek. A kognitív mozgalomban oly központi séma probléma valójában úgy "oldódik fel" a konnekcionista gondolkodásban, hogy a sémák nem egyebek, mint a korábbi tapasztalatból fakadó gyakori együttjárási mintázatok. Nincsenek különösebb ugrások vagy határok bármilyen fogalom reprezentációja, az asztal vagy pohár reprezentációja és egy speciális társas séma, például egy történet séma között. Nem véletlen, hogy David Rumelhart (1975, 1980), aki korábban a sémaelméletek egyik leghatározottabb képviselõje és a szabály alapú sémaképzés, a történetnyelvtani gondolkodásmód kialakítója volt, a konnekcionista mozgalom egyik legfontosabb pszichológiai képviselõjévé vált. Rumelhart számára ugyanis a konnekcionista gondolkodásmód többek között tulajdonképpen annak bevallását fogja jelenteni, hogy a saját maga által is hangsúlyozott szabályalapú sémaszervezõdés valójában valószínûségi elveken alapuló sémakiemelést jelent, amely egyszerû elemekbõl álló "buta" hálózatokban is megvalósítható.

(10) "Neurális", pszichológiai és számítástechnikai modellálás új szövetsége. A konnekcionizmus, miközben neurális ihletéssel beszél, továbbra is egy gépi gondolkodásmódot valósít meg a pszichológiában. Csak a gépeknek sokkal primitívebb sajátosságokkal jellemzett s nem áttetszõ feldolgozást tulajdonít, mint a klasszikus mintázatkeresõ szimbólumfeldolgozó felfogás. Igazából a bizonyosság és a pszichológiai érték modellek igazolásának igénye náluk is úgy jelenik meg, hogy ha létre tudunk hozni olyan számítógépes modellt, ami ilyen kevés paraméterrel és ilyen kevés tudással felruházva, például csak egy sajátos súlybeállító függvénnyel mûködve képes eljutni mondjuk a gyermek igeragozási teljesítményének szintjére, akkor igazoltuk azt, hogy a "pszichológiai teljesítményt" valóban megfelelõen jellemeztük a feltételezett redukcionista (neurális ihletés) modellel.

A konnekcionizmus tehát egy automatikusan, mechanikusan mûködõ megismerési rendszert képzel el, amelyben tudatos szelekció, kontroll, vagy cenzor nincsen. A feltételezett elméleti idegsejtek között kialakult izgalmi kapcsolatok határozzák meg mindig élményünket és viselkedésünket. E mellett egy fontos tulajdonsága, a párhuzamosság állandóan feltételezi, hogy a megismerés során különbözõ sávok egyszerre mûködnek. A konnekcionista szerint nincsen egy külön szûkítõ rendszer, hanem a beérkezõ ingerek párhuzamossága fennmarad a gondolat világában is.

A konnekcionizmus elõfutárai és párhuzamai: Kis kitérõ

Nézzük meg elõször, hogy milyen távolabbi és közvetlen párhuzamai vannak ennek a gondolatrendszernek. Maga a konnekcionizmus kifejezés és a konnekcionista gondolatmenet régóta él. Pavlov, Thorndike és Guthrie nevét tudom említeni, akik a hagyományos pszichológiában már ezt a kifejezést használták. Pavlov is úgy képzelte el, hogy minden emberi gondolkodási és megismerési folyamat tulajdonképpen az idegrendszerben végbemenõ izgalmi illetve gátlási folyamatok közötti kapcsolatok létrehozásából fakad. Kapcsolatelvûség a magasabb idegmûködés lényege: idõleges kapcsolatok kialakítása. Minden tanulás kapcsolatteremtés lenne két olyan dolog közt, ami között nem volt kapcsolat. Így gondolta már a filozófusok közül Hume és a két Mill (James és John Stuart) is: kapcsolatteremtés a bonyolult képzetek levezetésének kulcsa.

A konnekcionizmus megjelenése a nyolcvanas években az asszociációs felfogás öntudatos újramegjelenését jelenti, akkor, amikor a klasszikus kognitivizmus a reprezentációk természetére nézve végleges gyõztesnek tûnt. Ez azonban olyan újramegjelenés, amely egy fontos szempontból eltér mind a klasszikus asszociációs elméletektõl, mind a behavioristáktól és a korai neurális modellálók - McCulloch és Pitts (1943) - felfogásától. Nem egyedi elemek közötti asszociációkat vizsgál, hanem hálózatokban gondolkozik. Ezt a hálózatos gondolkodást részben a modern idegtudománytól veszi át, részben azonban a fogalmi okokból, a klasszikus kognitivizmushoz kötõdésük miatt meghaladni kívánt szemantikai, szimbólumfeldolgozó felfogásoktól.

A konnekcionizmus lényegi újdonsága, hogy a tízes-harmincas években a proto-konnekcionisták csak a tanulás alapelvének tartották mindezt, s egyedi kapcsolatokra összpontosítottak. Az újdonság az lesz, hogy a mostani, a modern konnekcionisták a különbözõ reprezentációs elméletekre reflektálva azt mondják, hogy a reprezentáció, a mentális képviselet, az, hogy milyen gondolatok vannak a fejünkben a tyúkólról és így tovább, az sem más, mint egy kapcsolathálózat. Minden tudás kapcsolatokban létezik, bizonyos hálózatrészek közötti kapcsolatokban. Ebben, tehát ahogy a kapcsolat a reprezentáció elméletév‚ is válhat, természetesen sokat segített a konnekcionisták számára mindaz, ami a hetvenes évektõl a kísérleti pszichológiában meg a kognitív kutatásban (pl. a nyelvészetben, antropológiában) mint interpretált hálózatelmélet megjelent. Interpretálton azt értettük, hogy a nyilaknak ezekben a gráfokban valamilyen értelmük volt. Alhalmaz, rész stb. A konnekcionisták ezt a tudásreprezentációs elméletet összekapcsolják a tudás módosulásával, de ennek révén elhagyják a címkéket.

Egy másik történeti elõzmény, vagy elõfutár a párhuzamosság problémájával kapcsolatos. Már a harmincas évek pszichológiájában megjelentek olyan gondolatok, hogy az emberi magasabb idegrendszer mûködésére nem biztos, hogy igaz az, hogy a funkciók szigorúan lokalizáltak. Ennek szélsõséges értelme, hogy a tudás egy helyen kellene legyen. Alternatívája a megosztott reprezentáció. Ezt a harmincas években a sokszor emlegetett Karl Lashley (1929) már elterjesztette. Õ volt az úgynevezett tömegakció elvének képviselõje. Azt mondta, hogyha a patkányok agyát megfelelõ kanalazással irtjuk, be lehet bizonyítani, miszerint az, hogy milyen okos marad a patkány, attól függ, hogy mekkora agykérge maradt. Ezt szoktuk a tömeghatás elvének nevezni. A lokalizáció ellenes felfogás eleve feltételezte, hogy az emberi idegrendszer nem úgy képzelhetõ el, mint ahol egy bizonyos rész bizonyos dolgokhoz kötõdik, hanem minden funkció, mondjuk a beszéd, sok-sok dolog együttesen, és ezek között mindenféle átfedések vannak. Ez átfordítva a modern kognitív szemlélet nyelvére, a konnekcionisták számára vállalt múltként azt fogja sugallni a párhuzamosságban hívõ embereknek, hogy valójában az idegrendszerben mindig nagyon sok helyütt folyik ugyanannak a dolognak a kódolása, a leképezése, reprezentációja, és ezek bonyolult hálózata képezi azt, amit mondjuk az asztalról való tudásnak neveznek.

A konnekcionisták neurális metaforája: A százlépéses szabály példája

A konnekcionisták igénye az elméleti neurális modellálásra összekapcsolódik azzal a törekvéssel, hogy számítási modelljeiket ne lehorgonyzatlan, testetlen lényekhez kapcsolják. A korai konnekcionista írásokban ennek jellegzetes példája a százlépéses szabály. Ennek segítségével összekapcsolódik az igény az új számítási architektúrára, a neuronokról beszélésre, és a pszichológiai folyamatok egyik kitüntetett vonásának, gyorsaságuknak értelmezésére.

A legtöbb érdekes emberi tudásjellegû feladat, például felismerés, igazságról döntés, 100 millisecundumos nagyságrendekben, 100 és 800 millisecundum között mozog. Ugyanakkor a neuronok latencia ideje néhány millisecundum. A százlépéses szabály (Feldman. és Ballard, 1982) azt mondja ki, hogy nem lehet olyan elméleti modelleket elõállítani az emberi felismerés és megismerés mechanizmusáról, amelyek szekvenciálisan egymás mögé rendelve száznál több lépést feltételeznének, mert nincs rá idõ. Tudjuk az egyik határt, hogy hiszünk abban, hogy idegsejtek valósítják meg a teljesítményt. Ez egy nagy átlépés, vegyük észre. A százlépéses szabály volt az egyik legfontosabb belsõ kritérium vagy elv, amelynek segítségével motiválni szerették volna, hogy miért is jobb a párhuzamos elrendezés.

Szabályok nélkül: Egy példa

Nincs szabály, s inherensen nincs logika, hirdeti a radikális konnekcionista. Ezek elég durva feltételezések. Mit is jelent az, hogy szabály nincs? A szigorú, szélsõséges konnekcionista szerint az emberi viselkedést illúzió úgy jellemezni, mintha szabályok irányítanák azt. Szabályok csak a kutató fejében léteznek. Az a mentalista hozzáállás, amit Chomskyék és az egész chomskyánus megismeréstudomány és a szimbólumfeldolgozó hozzáállás "haakkor" típusú modellje képvisel, a Newell-Simon-féle értelemben mintázatfelismerõ szabályok világa helytelen. De helytelen lenne az a gondolkodásmód is, mely mondjuk azt tételezi fel, hogy a ablak-ablakot, kenyér-kenyeret és a ló-lovat tágyragképzések alternatív, a szó szerkezetétõl függõ szabályokon alapulnának.

Rumelhart és McClelland (1986, 1987) a nyolcvanas évek végén egy hallatlanul provokatív cikket írt az angol rendhagyó múlt idõ megtanulásáról. A dolgozat valójában szimuláción alapult, de évtizedek valódi gyermekekkel folytatott kutatásait értelmezte újra. A valódi gyerekek azt mutatják nekünk, hogy érdekes módon kezdetben jól tudják a rendhagyót, aztán rosszul tudják, és úgy hat éves korig tart, amíg jól fogják tudni megint. Bizonyos hibák a gyermeknyelvben nem újítások, mint kihunyom a szemem, ablakcsukó (redõny), lótaxi (bérkocsi), hanem azt mutatják, hogy a rendszer lépcsõzetesen bontakozik ki a gyermeknél.

A rendszer elsajátításának lépcsõzetessége mellett a hibák a többségi felfogás szerint azt is alátámasztják, hogy egyáltalán rendszert sajátít el a gyermek. Az ilyen folyamatok legérzékenyebb tükre az alaktan. Itt ugyanis a gyermeknek egyszerre kell figyelembe vennie tartalmi megfontolásokat (pl. a többesszámot vagy a múlt idõt mint szemantikai kategóriát) s a tõtípus formai jegyeit. A kenyért, majomot, lót típusú, mindannyiunk által hallott hibás alakokkal kapcsolatban két fontos törvényszerûséget tártak fel a longitudinális megfigyelést és kísérletezést egyaránt használó kutatások. (A magyarban elsõsorban a fõnévi rendszert vizsgálták ebbõl a szempontból, vö. MacWhinney, 1976, 1978, Lõrik, 1982.)

(i) A gyakori alakokat a gyermek elõször szószerint tanulja meg. Ezért eleinte a rendhagyó gyakori alak helyesen szerepel. Ezt követi a túláltalánosítás: a rendhagyó gyakori alak is a szabályos mintájára képzõdik, s csak késõbb, 5-6 éves kor körülre stabilizálódik mindkét helyes forma. Joan Bybee és Dan Slobin (1982) és mások adatai alapján például az angol múlt idejû alakok használata az 8.1 táblázatnak megfelelõen alakul, vagyis a II. szakaszban a teljesítmény romlik. Ez azonban éppen a szabályosítás megjelenésének tünete.

		I.szakasz (2 év)		II. szakasz (3-4 év)		III. szakasz (5-6 év)
gyenge igék (szabályos)		javuló learned		jó climbed		jó hired etc.
erõs igék (szab.talan)		jó came, went		rossz comed, goed		jó came, went

8.1 táblázat
Az angol múlt idõ használat alakulása

(ii) A különbözõ általánosítottságú szabályokat a gyermek jellegzetes sorrendben sajátítja el: elõször a legtágabb érvényességi körû szabályokat, legvégül a legszûkebb érvényességi körûeket használja helyesen. Ezt Jean Berko (1958) amerikai nyelvpszichológus által elõször 1958-ban bevezetett módszerrel lehet könnyen kimutatni. Annak eldöntésére, hogy például a pipa-pipát alak használata mögött valóban szabály rejlik-e vagy csak szokás, mesterséges szavak ragozott alakjait képeztetjük a gyermekkel, képzeletbeli tárgyakat használva (pl. a piga egy fúrószerû különleges szerkezet, ennek többesszámát vagy tárgyragos alakját kérjük, MacWhinney, 1978). Az, hogy a gyermek a mûszavakat is az éppen érvényes rendszerének megfelelõen képezi, annak bizonyítéka, hogy tényleg szabályokat tanul.

Rumelhart és McClelland párhuzamos asszociatív modellje megkérdõjelezi ezt az értelmezést. Õk azt hirdetik, hogy a szabálykövetés csak látszólagos. A gyermekek valójában sok egyedi példa alapján asszociálnak, s nem a szabályt követik. Igazából a szimulációk során ki lehet alakítani a gyermekeknél megfigyeltekhez hasonló teljesítményváltozásokat úgy, hogy a szabályt közben nem emelik be a rendszerbe. Pusztán azt veszik figyelembe, hogy különbözõ az erõs (rendhagyó) és a gyenge (szabályos) igék gyakorisága, eltérõ s kezdetben a hálózat ennek megfelelõen több rendhagyó alakkal találkozik. Erre persze lehet azt mondani, hogy mindez csak akkor probléma, ha a szabályt belsõ, mentális realitásnak tételezzük fel. Ez igen érdekes konceptuális kérdéseket vet fel.

Vajon amit nyelvi szabálynak nevezünk, hol is létezik? A radikális konnekcionista azt mondaná, hogy csak a tudós, a nyelvtaníró, a filozófus vagy valakinek a fejében. A hálózatokban nincsen szabály, ott egyszerûen statisztikai igazodás van a hallott nyelv gyakorisági törvényszerûségeihez. A szabályt imitáló teljesítmény nem egy tudatos szabály eredménye, hanem egy automatikus kapcsolaterõsítés függvény következtében jön létre.

Tehát ez a felfogás olyan értelemben egységes az emberi megismerésrõl, hogy nem tételezi fel, hogy van két világunk, melyeket az asszociáció és a szabály irányítana. Csak asszociáció van, a szabály pedig csak látszat.

A "nincsen szabály" probléma itt alapvetõ gondot jelent mindmáig. Ebben a tekintetben igazi alternatíva a konnekcionizmus a megismeréskutatásban. McClelland és Rumelhart modelljét azóta számos finomítás és vita követte. (Újabb fejleményekrõl lásd a Lima, Corrigan és Iverson, 1994, szerkesztette kötetet.) Már a nyolcvanas évek végén is sokan kritizálták e megoldást, eleinte fõleg a számítási megoldások és az alapvetõ elképzelés szempontjából (l. róluk Csibra, 1997). Fodornak s Pylyshynnek (1988) volt egy nagyon erõteljes szakmai kritikája, azzal szemben, hogy lehet-e olyan rendszert tényleg létrehozni, amiben nincs szabály. Kritikusak azzal a problémával, igaz-e, hogy a rendszerben logika sincs. Egy szigorúan címkézetlen hálózati rendszerben, mondják, nem lehet megkülönböztetni azt, hogy valami A-ról eszembe jut B, vagy pedig A része B-nek, vagy A okozza B-t, és így tovább. Semmi más nincs, mint két csomópont közötti izgalmi kapcsolat megnövekedett, mindegyik visszavezethetõ az AB-re. Ez elmossa a különbséget az oki kapcsolat és a szemantikai kapcsolat között. "Ez (tudniillik a konnekcionista modell) csak arra képes, hogy felépítse a redundanciák belsõ modelljét, azáltal, hogy megváltoztatja a mentális állapotok közötti átmenetek valószínûségeit" (Fodor és Pylyshyn, 1988, 49-50).

Ahhoz, hogy számot tudjunk adni a lelki jelenségek szisztematikusságáról, struktúraérzékeny mentális folyamatokat is fel kell tételeznünk. A konnekcionizmus alapvetõ tévedése, mondják a klasszikus modellben hívõ szerzõk, párhuzamos minden asszociácionizmus tévedésével, kezdve az elme klasszikus asszociácionista értelmezéseitõl. Az asszociációknak, mivel érzéketlenek a struktúrára, nehéz dolguk van, amikor a gondolkodás szemantikai koherenciáját próbálják meg visszaadni. Nem egyszerûbb, ha feladjuk ezek magyarázó erejét s belsõ szervezõdéssel vagy struktúrával váltjuk fel õket?

Engedékenyebb fogalmazásmódú kritikájukban Lachter és Bever szintén arra a következtetésre jutnak, hogy a konnekcionista magyarázatok jellege asszociatív (Lachter és Bever 1988). A párhuzamos építkezés és a különbözõ szinteken érvényesülõ asszociációk miatt azonban szerintük óriási mennyiségû elemi szokást tesznek lehetõvé. A szokások (értsd, kapcsolatok) azonban sosem válnak szabályokká. Ugyanakkor "Az is nyilvánvaló, hogy bizonyos viselkedések szokások" (Lachter és Bever 1988, 243-244). A konnekcionizmus ennek az (alacsonyabb) viselkedési szintnek a leírása lehet. A szokásokat és a szabályokat azonban továbbra is meg kell különböztetni egymástól.

E viták közepette alakultak ki azután a különbözõ kettõs modellek is, melyek viszont valahogyan kombinálják a két megoldást: feltesznek szabályt és kapcsolatot is, illetve szimbolikus és szimbólum alatti szervezõdést.

Kettõs modellek

A radikális konnekcionizmus elindította viták több kettõs megoldás születéséhez vezettek. A kettõs megoldások egy része feltesz egy külsõ vagy egy belsõ eredetû, nem transzparens rendet, s egy erre koherenciát és logikát ráépítõ másodlagos mechanizmust. Ilyen például Andy Clark (1996) felfogása. Ezek a kettõsségek nem teljesen újak. Ismerte ezt a kettõsséget már a klasszikus asszociációs felfogás is, amikor (korai változataiban) szembeállította egymással a társítást s logikai rendet, mint maga John Locke is tette már volt.

Egy másik mellérendelõ kettõsség a szabály fogalma köré szervezi mondandóját. A konnekcionistákat Steven Pinker (1991, Pinker és Prince, 1988, 1994) elmarasztalja, mert nem képesek kiiktatni megoldásaikból a rejtett szabályt. Saját javaslata viszont az lesz, hogy a nyelvben megnyilvánuló szabályozottságát leghelyesebb talán úgy elképzelni, mint ahol a szabálykövetõ, a szimbólummanipulációs paradigmába illeszkedõ folyamatok kiegészülnek a nem szabályokat, hanem asszociatív kontingenciákat követõ valószínûségi folyamatokkal. Az elsõ a szabályos, a második a rendhagyó vagy ritka, kivételes elemek mentális reprezentációjának alapja lenne.

Pinker (1991, 1994, Pinker és Prince, 1994) a múlt idõ reprezentációjának modellálásából kiindulva egy konkrét példán mutatja be, hogy kétféle rendszer van szerinte az emberi idegrendszerben is, nemcsak a kutatói modellekben. Van egy asszociatív rendszer, és egy szabályrendszer. Több módon próbálja ezt alátámasztani. Például a szabályos alakoknál (learned-learn) asszociatív elõfeszítés van a ragozott és a tõ alak között, s a szófelismerést sem az egyedi szóalak (learned) hanem a LEARN összes formájának gyakorisága befolyásolja. Rendhagyó alakoknál viszont nem ez a helyzet: ott úgy tûnik, hogy a go és a went egymástól külön tárolódnak. Gyermekeknél és afáziásoknál is kimutatható ez a szétválás. Ha olyan gyerekeket keresünk, akiknek úgynevezett specifikus nyelvi sérülésük van, amire a nyelvtani tudás alacsony volta jellemzõ, itt furcsa dolgokat találunk a szabályos és szabálytalan múlt idõnél. Hagyományos felfogásunk szerint egy elmaradott nyelvi fejlõdésû gyereknek a rendhagyó alakot nem szabadna tudnia. Ott kellene gondja legyen, hogy hó-havat, míg azt jobban kellene tudnia, hogy kabát-kabátot. Szokásosan ezt gondolnók, pontosan azért, mert amikor mi idegen nyelvet tanulunk, a rendhagyó igék mindig nehezebbek. Nem így van azonban. A rendhagyó a megkésett beszédfejlõdésû gyermeknek ugyanolyan könnyû, mint a szabályos, mert mindegyiket csak asszociatívan sajátítja el, mintegy "bemagolja" (Pinker, 1991). Ugyanolyan eséllyel tanulja meg azt, hogy kabát-kabátot és hó-havat. Az a gyermek, akinél sajátosan a nyelvtanépítés sérült, úgy mûködik, mint egy hálózatépítõ konnekcionista gépezet, míg a szokvány gyerek, az egészséges gyerek máshogy mûködik: neki külön rendszerben képezõdnek le a szabályos alakok (a nyelvtani rendszerben) s a rendhagyóak (az asszociatív rendszerben). Sõt, van egy kettõs disszociáció is, az ellentett forma is létezik Pinker feltételezése szerint. Az úgynevezett Williams szindrómás gyerekek viszont az összes szabályos alakot jól tudják, a rendhagyókat viszont nem, tíz év felett is "szabályossá teszik" ezeket. Ezeknek a gyerekeknek ugyanis az asszociatív emlékezeti rendszere gyenge. A nyelvi szabályhasználó rendszere ugyanakkor ép. Ezért nagyon kevés szót tudnak, de nagyon jól tudják a nyelvtant.

A Clark (1996) javasolta megoldás azokra a felfogásokra támaszkodik, amelyek a klasszikus kognitívizmusban bírált nyelvszerûséget kiegészítik a percepció világához illesztéssel. Ebben az értelemben sokelvû s a modularitáshoz közelítõ felfogás ez. Hernád István (1996) felfogásában a gondolkodás zömét jól jellemzi a szabályokkal dolgozó szimbólumfeldolgozó klasszikus kognitívizmus, ugyanakkor a valóságba való kilépés, a tényleges reprezentáció feladatát viszont a konnekcionista hálózatok biztosítják. A konnekcionista hálózat biológiai kilépést ad a világba, míg a reprezentációs elmélet biztosítja a szigorú rendet az így feltöltött szimbólumok rendezésére.

A Paul Smolensky (1996) megfogalmazta rendszer vált általánosan a legbefolyásosabbá, s persze a legváltozatosabban értelmezett‚ is. A szimbolikus és a szubszimbolikus modellek és elemzési szintek eltérésével döntõ újdonságként azt mutatja meg, milyen fontos az áttetszõ és nem áttetszõ rendszerek elkülönítése. A szubszimbolikus szinten 'manipulált' dolgok nincsenek kapcsolatban a lefedett terület szemantikájával. E szint mûködése, miközben maga nem 'gondolkodás' és reprezentáció, létrehozná azt.

Smolensky felfogása szerint a szimbolikus megközelítés nem zárja ki azt, hogy mögötte (akárcsak Hernád lehorgonyzásainál) olyan feldolgozási szintek következzenek, melyek önmagukban nem szimbolikusak. Itt még nem is szükségszerûen jelent újdonságot e felfogás. Az újdonság Smolensky felfogásában a következõ. A szimbolikus szintre jellemzõ, hogy a terület szemantikája és a szimbólumátalakítás során manipulált objektumok izomorfak egymással. Például a különbözõ fõnevekkel jelölt kategóriaviszonyokkal kapcsolatos átalakításokat végez a rendszer, melynek során mondjuk megállapítja, hogy Ha a ponty hal, akkor a ponty vízben él. Ezt a szimbólumok közötti alá- fölérendelési viszonyok (halponty; halvízben él) révén képes megtenni. A leképezett területen, a gerincesek világában, s a naiv taxonómiában ugyanígy ezekrõl van szó, csak a metanyelv és tárgynyelv eltérését kell figyelembe venni, és mondjuk HAL és PONTY-ról mint fogalmakról s nem mint szavakról kell beszélni.

Nem ez a helyzet a szubszimbolikus szinten. A szubszimbolikus szinten 'manipulált' dolgok nincsenek kapcsolatban a lefedett terület szemantikájával. Amikor például arról beszélünk, hogy a 2 és a 3, meg a 4, az 5 és a 6 eltérései hogyan írhatók le a számok vizuális jegyeivel, például úgy, hogy a 4-ben két függõleges és egy vízszintes vonal van, az 5-ben egy vízszintes és egy függõleges vonal stb-stb., akkor ez a leírási szint nem lesz kapcsolatban a számok szemantikájával, azzal, hogy 2 + 3 = 5 és így tovább. Ezen az "alacsonyabb", szubszimbolikus szinten nem õrzõdik meg a reprezentációs felfogás szintaxisa (mely egy szemantikailag értelmezett szintaxis, mint a 6. elõadásban láttuk), továbbra is szimbólumátalakítási szabályokról van azonban szó. A szubszimbolikus szint mûködése, miközben maga nem 'gondolkodás' és reprezentáció, létrehozná a gondolkodást. Smolensky (1996) kettõs felfogásának egyik értelmezése azt mondaná ki, hogy a szimbólumok szintjén és a hálózatok szintjén történõ leírás viszonya olyan, mint a szabály és jelrendszer és az implementáció viszonya.

Nézzük ugyanezt máshonnan. Ryle (1949/1974) óta a viselkedés redukciós elemzésének központi mozzanata a diszpozíció fogalmának bevezetése. De õ sem tisztázta, mennyiben redukciós fogalom ez, s az általa használt analógiák révén azóta is visszatérõ kérdés a következõ. Ryle szerint az, hogy valaki tud angolul vagy ilyen és ilyen érzései vannak, és így tovább, ezek diszpozíciós fogalmak, olyanok, mint hogy az üveg törékeny. Az analógiából fakadó kérdés a következõ. Azzal, hogy az üveg törékenységének fogalmát ma vissza tudjuk vezetni a kristályszerkezetre, vajon kiiktatjuk-e ezzel a fogalmat, nincs szükségünk továbbá arra a fogalomra, hogy törékeny. De ez nem így van, igenis eléggé szükségünk van rá. Smolensky - egyik értelmezésében - a kétféle modellálás koncepciójával egy olyan felfogást képvisel, hogy az ideghálózatok, és ezek az ostoba, semmirõl nem tudó, csak statisztikai elveket követõ tanulási gépek, tulajdonképpen megvalósító rendszerek, de nem zárják ki, hogy van egy másik szint, ahol a gondolkodás él (l. errõl Marton és Grõbler, 1997).

Kiegészíti ezt egy másik kettõsség is, mely sok szempontból hasonlít hozzá. Kétféle tudás eltérésérõl van itt szó. Az egyik az intuitív tudás. Funkciójában olyan ez, mint a Polányi (1992, 1994) hangsúlyozta hallgatólagos tudás, felépítése azonban nem ugyanolyan: nem készség szervezõdésû, hanem inkább az információs mozzanatokra van kihegyezve. Mindenesetre az információs oldalt tekintve nem transzparens a terület szimbolikus leírására nézve, szemantikailag nem izomorf azzal, hanem mikrojegyeket használó tudásrendszer (Clark, 1996). A másik végleten helyezkedne el a kulturális tudás világa. Ez többé- kevésbé transzparens, vagyis áttekinthetõ a személy számára, átvitt értelemben viszont 'fent van', a személyek egyéni rendszere felett, a személy által azonban tudatosítható. Ide tartoznának például olyan szabályok, melyek az algebrai rendszerek axiomatikáját adják vagy az explicit nyelvtani szabályok. Ezeket a szabályokat valahol valaki expliciten megfogalmazhatja, mégpedig a lefedett terület 'logikájának' megfelelõ kifejezésekben. Ezek a szociális konvenciók mintegy irányítanák az egyén hálózatait, beállítják azokat, olyan interiorizációs mechanizmusoknak megfelelõen, mint amilyeneket például Vigotszkij (1971) hangsúlyozott.

A hármas modellek lehetõsége

Valójában számos érv szól a mellett, hogy nincs a radikális konnekcionistáknak igazuk. Lehet a mellett érvelni, hogy az emberi gondolkodás egy hármas rendszerben mûködik, mégpedig ez a hármasság nemcsak a leírás hármassága, hanem a mentális valóság‚ is lenne. E szerint mûködne fejünkben egy konnekcionista rendszer, egy szimbólumrendszer és van egy interpretáló rendszer. Alapvetõ nyersanyagában az emberi idegrendszer mûködését tekintve igazuk van a konnekcionistáknak. Az emberi megismerés önmagukban értelmetlen hálózatra épül. Ezek a hálózatok azonban valamilyen emergens tulajdonságként létrehozzák azt a szimbólumfeldolgozó és propozicionális rendszert, amirõl például Fodor beszél. Eközben azonban maga a konnekcionista hálózatszervezés asszociatív elve nem tûnik el, az nemcsak a szubszimbolikus szintre jellemzõ. Szavaink s mondataink is alkotnak számunkra meglepõ automatikus kapcsolatokat, miközben van áttetszõ következtetéses logikai viszonyrendszerük is. De még ez sem elég, mert az emberi gondolkodásban nemcsak mondatok vannak, hanem mindig értelmezzük is gondolatainkat. E két elsõ szint közül egyik se tud mit kezdeni a hermeneutikai problémával (Gadamer, 1988, Érdi, 1991, Dennett, 1996a). Ha azt mondom, hogy Ma nem késett a vonat. Mari nagyon elszomorodott, akkor mindannyian mindenféle hermeneutikai értelmezést rendelünk a két mondathoz. Úristen, tán megjött a férje idõ elõtt, vagy mit is jelent ez? Miért mondta ezt a két mondatot egymás után? Ez se nem a propozíciók, se nem a hálózatok világára tartozik, valamilyen másik világra, valamilyen külön értelmezõ és rendteremtõ világra. Szerintem mindaz, amit Én-nek meg egyebeknek tartunk, ehhez a harmadik szinthez tartozik és a teljes kimerítõ jellemzést az emberi megismerésrõl mindhárom szinten fel kell tételezni.

Tulajdonképpen a Smolensky elindította gondolkodásmód a kettõs modellálást illetõen kétféle gondolatmenetet kapcsol lazán össze. Az egyik, az implementációs értelmezés szerint a szimbólumfeldolgozó rendszer úgy értelmezhetõ, mint a hálózati mûködés sajátos mintázata. "Végsõ soron" nincsen más, csak hálózatok, ez a "végsõ soron" azonban olyan, mint hogy "végsõ soron" nincsenek, csak elemi részek a természet világában. Hasonlóképpen a megismerés modellálásában is mintázatként kell értelmeznünk a reprezentációs szimbólumfeldolgozó szintet, ahogy azt maga az általános funkcionalista gondolatmenet is hirdeti. A másik oldalról nézve azt is jelenti ez, hogy a 'mintázatok', a magasabb szint olyan környezetet teremt, amely meghatározza a hálózat kibontakozásának feltételeit.

A szimbólumfeldolgozó gondolatmenet kritikusai, a konnekcionisták végeredményben nem képesek a szabályt kiiktatni az intellektuális megoldások világából. Véleményem szerint fel kell tételeznünk egy asszociatív-valószínûségi rendszert, mely nemcsak szubszimbolikus szinten (bár ott nyilvánvaló az uralma), hanem az interpretálható szimbólumok szintjén is a puszta együtt- elõfordulásokat képezi le. Ez az a rendszer, ahol akkor is eszünkbe jut, különösen ha fáradtak vagyunk s nem figyelünk, a marha szóról a tarka és a Mara, ha nem akarjuk, hogy eszünkbe jusson, mert ezek hasonló hangzásúak, illetve asszociálódtak egymáshoz. Ezek az asszociatív rendszerek meglehetõsen kaotikusan mûködnek, de sokszor igen hasznosak, és segítik a gondolkodást.

Egy erre ráépülõ s ezt felülbíráló szint lenne a gondolat nyelvének szintje. Az a szint, ahol a szimbólumokat propozíciókba rendezzük, s ezek a kijelentések mint (bizonyos szempontokból) attitûdök tárgyát képezõ "javaslatok" léteznek a világ, az elmúlt világ vagy a képzelt s a vágyott világ rendjére nézve. A gondolkodás szintaxisa irányítja ezt, jellemzõ rá a logika, s ezt jól tudja kezelni a szintaktikai reprezentációs elmélet.

A "vágyakat", a propozicionális attitûdöket, melyek szintén ennek a rendszernek a részei, e rendszer nem kezeli. Ugyanúgy, mint ahogy a reprezentációt sem, azt sem, hogy mit is kezdünk mint érdek befolyásolta emberi lények magukkal a propozíciókkal. A vágyak világa sajátos koherenciateremtõ erõ a propozíciók világában, hiszen nemcsak az elementarisztikus asszociatív rendszer zûrzavaros, a propozíciók tömkelege is zûrzavaros. Ebben a rendteremtésben nemcsak a konstruktív szándékok, a vágyak formáló ereje játszik szerepet, hanem egy további kognitív tényezõ is. A koherencia igénye. Úgy tûnik, hogy a szimbólumközpontú felfogást és az ennek megfeleltetett ember- és gép-képet csak akkor tudjuk valóban adekvátan összefüggésbe hozni azzal a sok mindennel, amit az emberrõl, a társadalomról és a gépek nehézségeirõl tudunk, ha feltételezünk az egyedi kijelentéseken túlmenõ másodlagos konstruktív koherenciateremtõ mozzanatot. Ez a vágyak és intenciók világával együtt egy újabb felületet alkotna (Dennett, 1996a, Pléh, 1996a).

Eszerint tehát a káposzta is jóllakik, de a kecske is megmarad. Joggal bíráljuk a leíró nyelvszemléleten alapuló szimbólum- manipulációs emberkép s gépies logika egyedülállóságát mind alulról (a percepció és a hálózatok világát tekintve, a konnekcionista metateóriának megfelelõen), mind felülrõl (a kultúra és a koherencia felõl). Ez azonban nem olyan bírálat, mely jogosan kiiktatná a szimbólumalkotó és szimbólumhasználó emberkép középponti szerepét. Csak megmutatja a reprezentáció teremtésének igazi problémáját (persze nem oldja meg) s azt, hogy egy telített, értelmezett reprezentációkkal felruházott, szigorúan propozicionális rendszernek további mozzanatokra van szüksége ahhoz, hogy tényleg élõvé váljon.

Irodalom

A konnekcionizmus klasszikus kifejtésére McClelland és Rumelhart két kötete mellett, Elman, 1990, a Pléh, 1997 kötet jó forrás.

A kettõsmodellekre, Clark, 1996 a jó kiindulópont, Smolensky, 1996 mellett.

A szabály vitákra Pinker említett munkái mellett Elman" Bates, Johnson, Karmiloff-Smith, Parisi, és Plunket 1996 kötete a jó forrás, mely egyben a konnekcionista fejlõdéselmélet új forrása is lesz. A neurális értelmezéseket a fejezet elhanyagolta. Kiindulás lehet Kovács Ilona, Gulyás Attila és Fiser József írása Pléh, 1997 kötetében.