10. elõadás

Biológiai alternatívák

A terep bejárása

Tudománytörténetileg tekintve a megismerés kutatásában klasszikusan már az ötvenes évektõl kezdve a biológiai típusú gondolkodáshoz kapcsolódás három attitûdje jelenik meg: a fiziologizálás, a hagyományos darwini evolucionizmus és a funkcionalizmus attitûdje. A harmadik kitüntetett annyiban, hogy ez volt az, ami a modern kognitív mozgalmat a leginkább jellemezte évtizedeken át. De a másik kettõ is létezik már az ötvenes évek óta.

Elsõsorban Ernst Mayr (1982, 1997) mutatta meg világosan a biológiai gondolkodás történetét elemezve, hogy miféle logikai viszony van a fiziologizálás és az evolucionista gondolkodásmód között. Mondjunk egy egyszerû példát, amely nyilvánvaló, nem a megismerés kutatásával kapcsolatos, hanem sokkal elemibb biológiai funkciókkal. A légzés példáját. Egy laboratóriumi fiziológus számára nagyon érdekes probléma, hogy az emlõsállatoknak éppen mely idegrendszeri részei felelõsek a légzési teljesítményért. Ezt a végrehajtó mechanizmust szintén tanulmányozhatjuk. Ez végrehajtó szintû elemzés, és hogy úgy mondjam idõben rövidléptékû. Az evolúciós perspektíva ugyanerre a dologra egy másik távlatot ad. Hogyan jött létre ez a kettõs légzés szabályozás. Milyen elõnye van a szárazföldi állatok életében annak, hogy kétféle szabályozás, automatikus és akaratlagos szabályozás alatt áll a légzés? Mindig megvan ez a kétféle léptékû perspektíva, amikor a biológiában magyarázatot keresünk. S ez lesz érvényes arra, amikor a megismeréskutatás elkezdi biológiailag "lehorgonyozni'' saját elméleteit.

Fiziologizálás

A megismerés kutatásában ez a következõket jelenti. Természetesen a klasszikus fiziologizálás az többé-kevésbé, bár nem feltétlenül filozófiai doktrínáit tekintve az azonosság elméletbõl indul ki. Egy durván körvonalazódott azonosságelméletre kell itt gondolni, amely még csak nem is mérlegeli, hogy típus vagy példány azonosságra gondol-e. Ha kiterjesztem például a lokalizációs gondolatot a megismerésre, ez azt a hitet jelenti, hogy minden megismerési folyamat megértésének kulcsa lesz majd, ha egy helyhez tudjuk kötni. Ha megtalálom azt a helyet, miként elõször a múlt században Broca, amely sérült az agyvérzést szenvedett embernél, aki elvesztette beszédképességét, akkor elmondhatom, hogy ez a rész felelõs a beszédmozgásokért. Ezt a klasszikus fiziologizálást az a hit irányítja, hogy minden funkcióra meg lehet találni valamilyen részt, mely az agyban ezért felelõs. Továbbra is megmarad azonban, még ezen a fiziologizáláson belül is, hogy ez a rész hogyan felelõs. Ez az, amit korábban úgy emlegettünk, hogy nagymama-sejt módon, vagy hálózat módon. Ez a kérdés továbbra is megmarad. Hiszen ezek nagyon nagy részek, tehát úgy kell elképzelni, hogy ha találunk az agyban egy pici részt, ami sérült az agyvérzés hatására, az sok-millió elhalt sejtet jelent. Ez a sok-millió elhalt sejt vajon hogy felelõs normális körülmények között azért a funkcióért, amiért felelõs.

Ezzel párhuzamosan él folyamatosan és terjeszkedik a megismerés kutatására az a pszichofiziológiai szemlélet is, mely pragmatikusan Georg Elias Müller (1896) négy axómáját követi. Meglehetõsen tartós érvényû praktikus elvrendszer ez test és lélek viszonyának elemzésére.

1. A tudat minden állapotát valamilyen anyagi folyamat alapozza meg. 2. Az érzékleti minõségek azonosságának, hasonlóságának vagy különbözõségének megfeleltethetõ a pszichofizikai folyamat minõségének azonossága, hasonlósága és különbözõsége és viszont. 3. Ha egy érzéklet változásai azonos irányba mutatnak, akkor azonos irányúak a pszichofizikai változások is és fordítva. (Pl. erõsebb élménynek intenzívebb idegrendszeri tevékenység felel meg.) 4. Az érzéklet miden kvalitatív változásának megfelel a pszichofizikai folyamat valamely kvalitatív változása és viszont. G. E. Müller: A pszichofizika négy axiómája. 1896/1983,154-155. lap. Nagy János fordítása

A funkcionalizmus

Errõl persze már volt szó, de nem a biológiai tartalma felõl nézve. Magának a funkcionalizmus szónak, erre is érdemes emlékeznünk, a társadalomtudományok történetében sokféle jelentése van. A nyelvészetben, pszichológiában, szociológiában, irodalomban sok mindent értünk rajta. A modern filozófiai diskurzusban egy kicsit más ennek az értelme. Ha elõzményét akarjuk tekinteni, a modern funkcionalista felfogásnak Arisztotelésznél (új kiadás 1988) találjuk meg. A modern funkcionalista pszichológia és a test-lélek viszony funkcionalista felfogása igazából Arisztotelészre vezeti magát vissza. A test és lélek viszonyát tekintve ez csak annyit köt ki, hogy a gondolkodó rendszer mögött kell legyen egy fizikai rendszer. E fizikai rendszer és a gondolkodó rendszer viszonya azonban többé-kevésbé olyan, mint a számítógépekben a hardver és a szoftver viszonya, ugyanazt a gondolkodó rendszert többféle fizikai rendszer meg tudja valósítani.

Amikor én a nagymamára gondolok, vagy amikor én a hamburgerre gondolok, biztos, hogy kell valami diszkrét folyamat történjen az idegrendszeremben. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy amikor én gondolok a hamburgerre, és amikor a Tamás a hamburgerre gondol, ugyanaz történik mindkettõnk agyában, bár a gondolat ugyanaz. Sõt az sem biztos, hogy magam is mindig amikor a hamburgerre gondolok, mindig ugyanabban az agy állapotban vagyok. A típusazonosság elve azt jelentené - típusazonosság a hagyományos szigorú azonossági felfogás -, hogy mindig ugyanannak kell történnie, hogy azonosságról beszélhessünk. A lehetséges világok szemantikája felõl értelmezve ez azt jelenti, hogy vannak olyan kifejezések minden nyelvben, amelyek úgynevezett merev deszignátorok, amelyek Kripke (1980) értelmezésében minden lehetséges világban ugyanazt jelentik. Például az, hogy a víz az H2O az minden lehetséges világban így van. A kérdés most visszafordítva a test-lélek problémára az, hogy vajon a gondolataink mögött álló fizikai folyamatok ilyen merev deszignátor viszonyban vannak-e a gondolatokkal? A funkcionalisták jó része nem soviniszta, s úgy véli, hogy ez nem így van.

Ezzel a langyos funkcionalizmussal, mint afféle szemérmes materializmussal többféle probléma van. Az egyik az, hogy sokszor üressé válik, és bármiféle állásfoglalást vagy álláspontot megenged, s egyáltalán, elkötelezetlen abban, hogy milyen viszony lehet fizikai hordozó események és gondolkodás között. A másik probléma, hogy nem tud mit kezdeni az érzetminõségek problémájával. Ezt éppenséggel Ned Block (1980), a funkcionalizmus egyik alapképviselõje maga is felveti már igen korán. Az érzetminõség, amit a Turing adekvátságok kapcsán láttunk, sokak szerint felnagyított vagy mesterséges probléma, de mindenesetre a funkcionalisták számára nagy gond, hogyan tudják ezt beilleszteni rendszerükbe.

Az uralkodó szemlélet az utóbbi huszonöt év megismeréstudományában ez a típusú funkcionalizmus volt. Hiszen ha nem hinnénk ebben a funkcionalizmusban, akkor mindazok a törekvések, hogy valamiféle mesterséges gondolkodó rendszereket hozzunk létre, eleve kudarcra lennének ítélve, megoldhatatlannak stb.-stb. Megjelent azonban, épp a langyosságra adott reakcióként is, ismét a radikális redukcionizmus. Neurofilozófiának nevezzük ezt. A Churchland-szerzõpáros a leghatározottabban képviseli ezt a neurofilozófiai álláspontot. Azt értik neurofilozófián hogy valójában vissza kell térni az eliminatív materializmus, a kiiktató materializmus álláspontjára. A hagyományos kognitív tudomány, elsõsorban mondjuk a fodoriánus reprezentációelmélet azt mondja, hogy van egy naív pszichológiánk, ahogy kezeljük a világon a dolgot, ahogy kezeljük egymást, hogy egymás viselkedését úgy értelmezzük, hogy azok bizonyos tudásokon - ezeket nevezi Fodor hiedelmeknek - és bizonyos szándékokon alapulnak. A hagyományos kognitív szemlélet valahogy úgy gondolja, hogy a naív pszichológiára nézve a természettudományos kutatás valamiféle illusztrációt ad, hogyan kell haladjunk annak redukciója felé, de nem ad igazi magyarázatot. A naív pszichológia nem lesz sohasem kiiktatható. A Churchland-féle eliminatv materializmus viszont azt mondja, hogy a modern neurobiológia majd úgy fog fejlõdni, és minden jel erre mutat, a legjobb irányba haladunk, ahol ezeket a mentalista fogalmakat, mint számnév, hiedelem, hermeneutika, úgy fogjuk kiiktatni a tudományból, mint ahogy kiiktattuk a boszorkányokat, meg a flogisztonokat. A boszorkányságot ma már meg tudjuk magyarázni tudományos okokkal, mindenféle dolgot tudunk mondani bizonyos fiatal lányok szexuális vonzerejérõl és az irigy falusiak elfojtott vágyairól. De ettõl még nem lesz igaz az, hogy tényleg boszorkányok, vagyis megszállott lények voltak. Az eliminatív materializmus azt mondja, hogy az egész mentalisztikus kifejezéseket használó kognitív tudományi vállalkozás is majd így fog járni. Nem lesz szükség majd hiedelem, szándék, tudás és hasonló fogalmakra. Ha igazán ki fog bontakozni ezt a szörnyû komplexitású rendszert, mármint az emberi idegrendszert jellemzõ szaktudományos elemzés, akkor végetvethetünk tulajdonképpen ezeknek a próbálkozásoknak. Tehát ez nem egyszerûen kriticista materializmus, hanem határozottan negatív program az emberi megismerés kutatására. Nagyon kevés pozitív dolgot tud. Nagyon kevés példát tudnak erre az eliminációra felsorolni. Egy híres példájuk mondjuk a színelmélettel kapcsolatos (Churchland, 1986), de az triviális és nagyon sokan azt mondanák, hogy a színelmélet nem kritikus mozzanata a kognitív kutatásnak. Ott azt lehet megmutatni, hogy valóban a recehártyában ma már ki tudunk mutatni három különbözõ vegyianyagot, amely három különbözõ alapszínre érzékeny, és ki tudjuk mutatni, hogy ez a három szín három különbözõ idegrendszeri csatornán kódolódik. Azonosítani lehet, hogy a színeink variábilitása valójában egy fizikai rendszer terméke, s izomorfia van a színek tartalmi, élménybeli hasonlósága és a színérzékeny anyagokra reagálás között. Ettõl persze még messze vagyunk a többi szemantikai rendszer hasonló redukciójától. Tehát valójában õk a percepció elemi átvivõ rendszereire tudnak megmutatni ilyen eliminatív megoldásokat, de más dolgokra nemigen.

Az evolúció lehetõségei

Mit is jelentett, vagy mit jelent a megismerés kutatásában az evolucionista hozzáállás? Az evolucionista hozzáállás azt mondja, hogy minden bonyolult emberi modelláló tevékenységnek meg lehet találni valamilyen õsét, adaptációs módon magyarázható biológiai formáját. Egy egyértelmû evolucionista például azt mondja, hogy mondjuk az, hogy az emberek olyan könnyen alakítanak ki szóban is megnevezhetõ kategóriákat, s a legprimitívebb kultúrák is jellemezhetõk azzal, hogy taxonómia-rendszereket hoznak létre, egyik lehetõségként arra vezethetõ vissza, hogy a társas szabályozásban és csoport életben nagyon fontos volt, de fontos például a csimpánzoknál is a csoporthoz tartozás és a rokonsági viszonyok, és az erõviszonyok nyilvántartása. A fajtársak, vagy az egy csoportba tartozó, és nem egy csoportba tartozó társak közötti megkülönböztetés mint alapvetõ kategorizáció lenne az alapja az egész, a modern embert is oly mértékig jellemzõ kategorizációs teljesítménynek. (Ez persze éppenséggel egy igen elterjedt szociológiai nézet is Durkheim követõinél.) A példát azért említem, mert rámutat, hogy magán a megismerésre alkalmazott biológiai gondolkodáson belül is vannak alternatívák. Ugyanezekre a funkciókra, a kategorizáció különlegességére megfogalmazódott olyan felfogás is, amely éppenséggel olyan moduláris rendszernek tartja ezt, amely nem az emberek, hanem az állat és növényvilág osztályozására jött volna létre. Esszencialisztikus, oly nehezen legyõzhetõ "lényegekbõl" kiinduló természete a táplálkozás és az ellenségekkel kapcsolatos szabályozás szigorú minden-vagy-semmi jellegének felelne meg igazából (Atran, 1998).

A nyelv kialakulásával kapcsolatban beszéltem az úgynevezett adaptációs és exaptációs magyarázatok vitájában hogy még világosabban megfogalmazódnak a választóvonalak olyan táborok között, melyek in principio egyaránt biologistának vallják magukat. Az adaptációs magyarázat egy hagyományos, rendszeresített darwini magyarázat kell legyen. Minden emberi tulajdonságnak van valamilyen túlélési elõnye. Például ha az emberelõdök elkezdtek beszélni és modern értelemben, vagyis mai értelemben - úgy értem, hogy amióta embernek nevezzük - emberi értelemben vett tanult nyelvet használtak, vagyis aminek fonetikája van, amiben grammatika van s aminek szemantikája van, akkor meg kell találnunk, hogy mi elõnye volt ennek. Az, aki jobban beszél, az több gyereket tudott nemzeni, vagy jobban el tudta ejteni a mamutot? A hagyományos biologista fõleg a mamutra szokta helyezni a hangsúlyt. Azt mondja, hogy ha meg tudjuk beszélni, hogy "ott a mamut, te fogod a farkát és én a fejét", az egyedek közötti viselkedéses koordináció szempontjából elõnyös az, hogy beszélni tudnak. A chomskyánusok azt mondják, hogy ez nem ilyen egyszerû, mert ahhoz, hogy a mamutot megbeszéljük, nem biztos, hogy olyan finom grammatikai szabályokra van szükség, mint ahogy azt a mai természetes nyelvben találjuk. Az exaptációs felfogás a következõt mondja ehelyett. Vannak olyan tulajdonságai az élõlényeknek, amelyek evolúciós melléktermékként jöttek létre. Ezt az exaptáció fogalmat egyébként Gould vezette be és terjesztette el. Példája a templomok boltív díszítése: az ívsávokra, melyek a statika kényszerei révén alakultak ki, festeni kezdtek. új funkcióra tettek szert azok, de ez csak egy melléktermék. Ha úgy tekintjük az analógiát, a statika, tehát az, hogy valaminek, az oszlopoknak tartania kell a tetõt, az adaptív módon meghatározta, hogy az ívsávnak úgy kell kinézni. De azt nem határozta meg, hogy erre egyáltalán festeni kell. Az egy evolúciós melléktermék, egy lehetõséget teremtett. Gould és Chomsky is például úgy gondolja, hogy az emberi nyelv egy ilyen melléktermékként jött létre. Nemcsak az emberi nyelv, számos emberi gondolkodásmód, egyáltalán a reprezentációk evolúciós melléktermékként jöttek létre. Nem irányult rájuk közvetlen szelekciós nyomás. Mások, Pinker és Bloom (1991) azt mondják, hogy ez nem úgy van, igenis volt evolúciós nyomás, és nem is annyira a csoportkoordinációt, hanem inkább a csábítás trükkjeit hangsúlyozzák. Azok az emberõsök, akik jobban tudtak beszélni, azok jobban tudtak érvelni, jobban meg tudták hódítani a nõstényeket, s több sikerük volt a csoportvitákban, például azzal, hogy minõsíteni tudták kijelentéseiket. Azt hiszem, hogy, úgy érzem, hogy s így tovább. Az evolúció hagyományos magyarázó értékében a megismeréskutatásban általánosan felmerül ez a két alternatíva.

Ehhez a dinamikusabb koncepcióhoz, a neurobiológiához való szorosabb kötéshez tartoznak mindazok a koncepciók is, amelyek új módon s újra felfedezik a darwini szelekciós elmélet relevanciáját a megismerés modellálásában. Nem teljesen új gondolat ez persze, már olyan klasszikusok mint Thorndike is észrevették, hogy szelekció nemcsak a faj morfológiai és magatartási jegyei tekintetében, hanem az egyéni élet során is folyik. Ez Thorndike híres próba-szerencse tanulás koncepciója. A szervezet különbözõ véletlen válaszokat, viselkedéstöredékeket próbál ki egy helyzetben. Az, amely a helyzet megoldásához, például a táplálék eléréséhez vezet, megerõsítõdik (ez az effektus törvénye), és ezzel a repertoár szerves rögzült részévé válik. Vagyis a tanulás alapelve, hogy az két szakaszból áll. Van egy variáció generáló rész, és ezt követi egy válogatás. Ezt az evolúciós gondolkodást terjesztette ki Karl Bühler (1922), aki szerint valójában fejlõdésünk három különbözõ szelekciós mezõben zajlik. Az egyik a darwini értelemben vett szelekció a fajfejlõdést eredményezi, ahol a tét a túlélés, és a viselkedést illetõen ez hozza létre az ösztönös viselkedésformákat. A másik szint felelne meg a Thorndike-féle, az egyéni élet során érvényesülõ magatartási szelekciónak. Ez a szokásalakulás szintje, ahol a tét a kipróbált szokások fennmaradása. A harmadik szint lenne az intellektus, ahol továbbra is lenne egy változat generáló és egy szelektáló szakasz, de mindkettõ, a generálás és a szelektálás is mentálisan, fejben, a végrehajtás elõtt, s ezáltal sokkal gazdaságosabban menne végbe. Ezeket a megfontolásokat viszi tovább Karl Popper (1972, 1995) evolúciós ismeretelmélete. Sõt, valójában arról van szó, hogy a mai kognitív kutatás egyik iránya a Quine (1969) megfogalmazta naturalizált ismeretelmélet megvalósítására törekszik. Arra, hogy minden megismerési teljesítményünket tüzetes darwini magyarázattal értelmezze. A kognitív szemlélet ebben az értelmezésben minden kérdésben interpretált kell legyen, s magyarázati igényeiben mintegy átlép az evolúciós pszichológia területére (Barkow, Cosmides és Tooby, 1992). Ennek igazi kibontakozásával itt nem foglalkozom. Néhány részfejezetben, például a reprezentáció kapcsán láttuk már e gondolatrendszer mûködését, s azt a jellemzõjét, hogy a fejlõdéskutatással is szorosan összekapcsolja darwini igényeit. Kitérnék azonban egy nem kézenfekvõ kiterjesztésére is a darwiniánus magyarázatoknak, arra, amikor a darwini metateória a "konceptuális idegrendszer" modellálásán keresztül válik a kognitív kutatás részév‚ és inspirálójává.

A neurális darwinizmus mint új út

A klasszikus törekvés a darwini felfogás belsõvé tételére újul meg az utóbbi évtizedekben Changeux (1983, Changeux és Dehaene, 1989, 1989), valamint Edelman (1987, 1990) munkáiban. Az Edelman által neurális darwinizmusnak nevezett elmélet szerint a minket érdeklõ szempontból egyrészt a megismerési mintázatok kibontakozásának fejlõdési kulcsa az idegrendszer egyedfejlõdése, másrészt ebben az egyedfejlõdésben tulajdonképpen különbözõ neurális hálózati minták közti versengés és szelekció megy végbe: az idegrendszer egyedfejlõdése különbözõ lehetséges koncepciók (fogalmak) hálózati elõképeit hozza létre. A perceptuális tanulás elveinek megfelelõen a szelekció azután úgy érvényesülne, hogy amelyikkel ezek közül ténylegesen találkozunk, az mintegy felerõsítõdik, míg a többi degenerálódik. A fogalmak elõképei az idegrendszer hálózatszervezõdésében bontakoznának ki, s a tanulás csak az ezek közötti szelekciót jelentené. úgy szoktuk fogalmazni - Piatelli-Palmarini (1996) tanulmánya az innátista modern nyelvészettel összekapcsolva mutatja meg -, hogy ez a szomatikus, testi szelekcis koncepció az instrukciós elmélettel szembeállított szelekciós tanulásfelfogások idegrendszeri megvalósítója.

Az elmélet egy mondatban úgy jellemezhetõ, hogy a darwiniánus szelekció problémáját nemcsak az egyedek kiválasztására, hanem egy-egy ember idegrendszerén belüli kiválasztási folyamatokra is érvényesíti. Ezért szokták a saját elméletüket õk úgy is nevezni, hogy szomatikus darwinizmus. Ahhoz, hogy megértsük, mirõl van itt tulajdonképpen szó, a tanulás és a viselkedésváltozás kétféle koncepcióját kell elõvennünk. Az egyiket úgy szoktuk nevezni, hogy instrukcionista, a másikat mint szelekciós paradigmát. Az instrukciósat más jelzõvel konstrukciósnak is nevezzük. Minden tudásunk, legalábbis ami változó tudás, amely az egyéni élet során jön létre, az instrukciós paradigma szerint külsõ behatások eredményeként jön létre. Ez a hagyományos empirista doktrína. Az instrukciós felfogás szerint az ember fejlõdése során az új képzõdmények a semmibõl jönnek létre. Vagyunk a nemtudás állapotában, és eljutunk a tudás állapotába, és ezzel teljesen új reprezentációk épülnek ki bennünk. összekapcsolunk dolgokat, létrehozunk valamit. Azért instrukciós, mert külsõ irányítást képzel el a fejlõdésben, s azt, hogy a nem tudásból alakul ki a tudás. A szelekciós felfogás szerint viszont ez nem így van. Ez azt hirdeti, hogy el kell választanunk egymástól a képzõdmények generálását és kiválasztását. Gondoljuk végig, hogy is van ez Darwinnál? Mi hozza létre az élõlények variábilitását? A környezeti kiválasztás? Nem, a kiterjesztett elméletben egy másik mechanizmus, a mutáció. Véletlen esemény hozza létre. A természet ezután szelektál. De nem ugyanaz a mechanizmus hozza létre a változatosságot és az új reprezentációt, amely eldönti, hogy mi is marad. A szelekciós gondolkodás ezt terjeszti ki az emberi megismerés és tanulás fejlõdésére is. Ketté kell választanunk a generálás és a választás pólusát itt is.

Annak a gondolatnak, hogy egy-egy ember fején belül is szelekciós rendszerek lehetnek, megvan a maga tisztességes múltja nemcsak a pszichológiában, nemcsak a biológiában, hanem a filozófiában is. Magát ezt a két szót, amely kulcsjelentõségû lesz a neurális darwinizmus megértésében, Edelman vezette be, de nem az idegrendszer kutatásába, hanem az immunológiába. Edelman kimutatta, hogy valójában az immunrendszer mûködése a hagyományos instrukciós felfogással szemben, ahol a külsõ hatások kialakítanák az immunreakció lehetõségét, szelekciós elméletben értelmezhetõ (l. errõl Piatelli-Palmarini, 1996). A következõ ennek a lényege: a genetikai kód meghatározza minden élõlénynél azt, hogy miféle antitest repertoárja van. Mi mind úgy jövünk a világra, hogy milliós nagyságrendû különbözõ lehetséges külsõ ártó hatásra rendelkezünk immun reakciókkal. Olyan lenne ez, mint egy platonisztikus immunrendszer. De akkor haladjunk tovább a platoni analógián. Platon szerint a fogalmak szunnyadnak bennünk, s szükség van valamilyen tapasztalatra, hogy aktiváljuk õket. Ugyan benne van a rabszolga fejében is a háromszög fogalma, de ahhoz mutogatni kell neki háromszögeket, hogy az aktiválódjék. Az immunrendszernél ugyanez van. Az immun tanulás során az antitest repertoárból kiválasztás megy végbe. Fel fognak erõsödni azok, amelyekkel találkozunk, és szunnyadóak maradnak azok, amelyekkel nem találkozunk. Tehát ez a hatás-reakció ciklus megvan, de most már szelekciós ciklus, nem ez hozza létre az antitestet.

A neurális darwinisták szerint a megismerésben, Edelman és Changeux is ezt hangsúlyozza, hogy az idegrendszer epigenezisét kell megmagyaráznunk. Azt, hogy egy szervezeten belül hogyan bontakozik ki az idegrendszer a maga komplex struktúrájában. Tudjuk jól, hogy itt magasabbrendû állatoknál sok százmillió sejt közötti kapcsolatoknak kell kialakulniuk. Az idegrendszer epigenezisét kutatva az elsõ kérdés az, hogy mi dönti el az állati idegrendszer kialakulása során, hogy mely sejtek melyekkel fognak egyáltalán összekapcsolódni? Az idegrendszer embrionális fejlõdése az nem úgy képzelendõ el, hogy van egy A sejt, az kialakult és akkor abból kinõ a B sejt. A sok százmillió sejt egyidõben fejlõdik. Viszonylag távol vannak egymástól, néhány mikronnyi távolságra. Mikor azonban az állat már világra jön, ezek már összekapcsolódnak. Edelman és Changeux ki is számították, hogy az egész emberi genetikai állomány sem lenne elég ahhoz, hogy egyenként meghatározza, hogy melyik sejt melyik sejttel kapcsolódjon össze. Márpedig ez nagyon fontos. Ne gondoljunk egy nagyobb teljesítményre, csak arra, hogy elég fontos dolog az, hogy azok a sejtek, amelyek a recehártyából jönnek azok a megfelelõ oldalra és helyekre menjenek. Különbözõ átkapcsolókon keresztül elõször a thalamuszba. Az idegrendszerben pályák vannak és központok. A központok valójában azok a helyek, ahol sok a sejttest. A pálya meg az, ahol sok a rost. No de mi biztosítja azt, hogy mi hova kötõdjön? Ez egy korábban fel sem merült kérdés. Azt hittük, hogy azért, mert a genetika megadja. Nem elég a genetika, nem tudja meghatározni. Edelman és Changeux egy ravasz megoldást találnak erre. Megoldásuk a következõ.

Az emberi idegrendszer epigenezisében két fázis van. Van egy úgynevezett elsõdleges háló alakulási fázis, és utána egy konceptus kiemelõ fázis. Tulajdonképpen a genetikai szabályozás bizonyos vonzódást elõsegítõ "ragasztóanyagokat" határoz meg. Az emberi idegrendszer kialakulása során úgy kell elképzelni, hogy ezek nagyságrendje olyan, mint mondjuk az átvivõ anyagok nagyságrendje, egy néhány tucatról lesz szó. Ezek az attraktor ragasztók olyan anyagok, amelyek az elsõdlegesen kialakuló idegrendszeri szerv telepek között meghatározzák, hogy mely sejt hogy úgy mondjam ,,vonzza'' a másikat. Ez a "vonzás" annyit jelent, hogy a kapcsolódást az dönti el, hogy a neki megfelelõ puhító anyag, ragasztó van-e ott azon a felületen vagy sem. Ha az van, akkor beépül és létrejönnek ezek az elõzetes hálók vagy elsõdleges háló. Nemcsak attraktorok vannak persze, hanem a növekedési hormonok is, amelyek meghatározzák, hogy az axon elkezd elindulni és jön erre vagy arra. Kulcskérdés az attraktorok idõzítése, hogy pont amikor az axon odaér, akkor kezdjen el egy bizonyos attraktor termelõdni. A növekedési faktorok és az attraktorok idõzítését határozná meg egész bonyolult módon a genetika. Nagyon sok genetikai információ, de mégsem olyan sok, mint ami megszámozva a sok százmillió sejtnél meg tudná adni, hogy melyik melyikhez kell kapcsolódjon. Tehát itt az idõzítésen lehet tulajdonképpen a hangsúly. Ezen nagyon sokat vitatkoznak, hogy lehet-e finom idõzítést feltenni az elsõdleges hálózatok alakulásában. A 10.1 ábra felsõ és középsõ része mutatja a növekedés az attraktorok hatására bekövetkezõ kapcsolat alakulást.

10.1 ábra
Az idegrendszer embriogenezisének szakaszai
(Changeux, 1983 nyomán)

Ez azonban nem elég. Ezen túl még az embrionális életben vannak olyan részei az idegrendszernek, amelyek saját aktivitással elkezdik bejáratni ezeket a hálókat. S a bejáratás révén most már funkcionális részhálózatok fognak létrejönni. Amikorra az állat világra jön, nemcsak az elsõdleges hálók alakultak ki, tehát nemcsak az, hogy a szemébõl a megfelelõ helyre mennek a rostok, hanem már az agykéreg magasabb részeiben, a sok-sok százmillió sejt sok-sok lehetséges kapcsolatot alkot egymással. és itt jön a szelekció. Az önálló élet elkezdése után ingerek érik az állatot. A szelekció, melynek eredményét az ábra alsó része mutatja, a következõt fogja jelenteni.

Képzeljük el, hogy a gyerek fejében az a kapcsolatháló, amely megfelel mondjuk a trombita, vagy a zebra fogalmának, már létrejött. De õ soha nem fog zebrát átélni, ha nem lát valóságos zebrákat. S az elsõ néhány életév során szerzett perceptuális tapasztalatok révén azok a hálózatrészek, amelyeknek meg fognak felelni élmények felerõsödnek, a többiek degenerálódnak. Ezért nevezi ezt az elméletet Edelman úgy, hogy degeneratív elmélet az idegrendszer fejlõdésérõl, mert valójában az egyéni élet során a valóságos érzéki tapasztalatok hatására tulajdonképpen az megy végbe, hogy a sok millió lehetséges kapcsolatból, amivel nem találkozunk, az leromlik, az degenerálódik. Ezért nevezik õk szelekciós és neurális darwinista elméletnek, mert azt mondják, nagyon hasonló kettõsség van az egyén életében, mint a törzsfejlõdés során. Az embrionális életben létrejönnek az összes lehetséges hálózatok, és ezután a késõbbi élet során, ebbõl kiválogatódnak azok, amelyeknek megfelelõ tapasztalataik adódnak.

Ha ezt vissza akarnánk kapcsolni mindahhoz, amit a konnekcionisták mondanak az õ saját hálózataikról, akkor azt lehetne mondani, hogy a konnekcionista hálózatképzés valójában azt a felerõsödési mechanizmust tanulmányozza, amelyek révén bizonyos részek, bizonyos lehetséges hálózati részek kiemelõdnek és nagyobb hangsúlyt kapnak. Persze nem örül ennek Edelman, mert azért a konnekcionista felfogás az igazából a hálókat nulláról indítja, de az nem szükségszerû vonása.

A neurális darwinizmus úgy értelmezhetõ a kognitív keretben kétféle értelemben is, mint egy nagyon határozott javaslat a megismerés biológiájának kibontására. Az egyik, hogy az emberi gondolkodás elemzéséhez nagyon közelrõl kapcsolatba kell kerülnünk a biológia alapproblémáival, hogy egyáltalán hogyan alakulhattak ki morfológiai szervezõdések az idegrendszerben, s ezek a morfológiai szervezõdések lesznek az alapjai a bonyolult fogalmi és egyéb teljesítményeknek. Szóval ez egy elég redukcionista elmélet. Ugyannakor, éppen azáltal, hogy a tanulás új mechanizmusait állítja elõtérbe, a pusztán deklaratív innátizmus igazi mechanizmus szintû felváltását ígéri.

Irodalom

Churchland, Paul (1986), Changeux, J.-P., 1983, Edelman, 1987, 1990 és Crick, 1994 kitûnõ és provokatív neurobiológiai elméleteket fejtenek ki. Jakab Zoltán, 1994 és Kovács Ilona, 1991 magyarul adnak betekintést érdekes elméletekbe. A Tudomány, 1992. novemberi, tematikus szám az emberi agyról számos megközelítést mutat be. Varela, Thompson, és Rosch. E., 1992 könyve tágabb mint agyfiziológia. Az átfogó test-lélek egység felfogás újrakifejtése, a mai kognitív korban.