Szögi László

A KÖZÉP-EURÓPAI EGYETEMEK A XVII-XIX. SZÁZADBAN ÉS A MAGYAR EGYETEMJÁRÁS


A NÉMET NYELVTERÜLET EGYETEMEI A XVIII. SZÁZAD VÉGÉN

   Közép-Európában a harmincéves háború lezárása után még tartott a barokk virágzó szakasza, és az osztrák tartományokban, illetve a délnémet területeken a jezsuita Ratio Studiorum határozta meg számos egykori középkori vagy késõbbi alapítású akadémia mûködését.1 Ausztriában Graz és Olmütz mellett Innsbruckban 1669 óta mûködött ugyancsak jezsuita irányítású, de teljes, négykarú egyetem, míg Salzburgban 1622-tõl egy bencések által vezetett univerzitás létezett, és az is vonzott magyarországi diákokat. A XVII. században Németország déli részén katolikus szellemiségû volt még Dillingen, Würzburg, Paderborn, Bamberg, Észak-Németországban pedig a mindössze három évig mûködött Osnabrück egyeteme. Az elzászi, ugyancsak jezsuita molsheimi akadémia 1701-ben szûnt meg.2 Elzászban egyébként 1621-tõl egészen 1792-ig, így a vizsgált korszak kezdetén is a francia királyság keretein belül mûködött Strasbourgban egy német protestáns városi egyetem, amelyre hazánkból is jutottak el diákok. Greifswald városa és egyeteme 1815-ig a svéd királysághoz tartozott, de oktatási nyelve német maradt. A Holstein tartomány északi határán fekvõ Kiel egyeteme ugyancsak német univerzitás volt, de a tartomány sokáig kapcsolódott a dán királysághoz, és hivatalosan csak 1865-ben szûnt meg a két terület perszonáluniója.
   A németországi nagy egyetemalapítási hullám a XVII. század hatvanas éveiben lezárult, úgy is fogalmazhatnánk, Németország telítõdött a kisebb-nagyobb protestáns vagy katolikus akadémiákkal, egyetemekkel. Míg a XVI. században a német nyelvterületen tizenhárom új egyetemet alapítottak, majd a XVII. században további tizenhatot, addig a XVIII. században csak nyolc alapítási kísérletrõl beszélhetünk. Ugyan 1694-ben történt, vizsgált korszakunkra mégis az egyik legnagyobb hatást gyakorolta Halle egyetemének, a pietizmus elsõ központjának megalakulása. Francke pedagógiája vagy Cellarius államelmélete erõsen befolyásolta a Halléban nagyon nagy számban tanult lutheránus diákokat, közte a magyarországiakat is.3 Hozzá kell tennünk, Halle nagyságrendileg is jelentõs a magyar és erdélyi peregrináció szempontjából.
   A XVIII. század elsõ egyetemalapítása 1702-ben, az akkor még a Habsburg Birodalomhoz tartozó Breslauban (Boroszló, Wroclaw) történt. Szilézia fõvárosában még II. Ulászló magyar és cseh király alapított 1505-ben kollégiumot. 1659-ben a jezsuiták már akadémiává fejlesztették az intézményt, amely igazi jezsuita egyetemmé 1702 õszén vált, amikor I. Lipót hivatalosan is egyetemi rangra emelte a breslaui Universitas Leopoldinát.4
   Az intézmény a várossal együtt porosz kézre került ugyan az osztrák örökösödési háborúban, de a XVIII. században tovább mûködhetett, egészen 1811-ig, amikor egyesült az ide költöztetett Frankfurt an der Oder-i egyetemmel. Kisebb jelentõségû volt Fulda 1734-ben létesített egyeteme, de ennél jóval nagyobb hatása lett a Hannoverben 1737-ben életre hívott göttingeni egyetemnek, a híres Georgia Augustának. Az angol királyi trónra került hannoveri dinasztia, személyesen II. György király egy olyan egyetemet kívánt alapítani tartományában, amely gazdagságával, kiváló oktatóival és korszerû oktatási rendszerével kiemelkedik korának német egyetemei közül. A bõkezû támogatás és a fokozatosan kialakuló kitûnõ professzori kar következtében Göttinga - ahogy a magyar diákok nevezték - már a század második felében szinte kötelezõ úticélja lett az Erdélybõl induló magyar peregrinusoknak.5 Göttinga hamar felzárkózott az erdélyi szászok körében hagyományosan népszerû Lipcse és Tübinga mellé, és ugyanolyan protestáns német célegyetem lett, mint Jéna, Wittenberg vagy Heidelberg.
   Ugyancsak új egyetemként alakult meg 1743-ban Erlangen univerzitása, a maga evangélikus teológiájával és klasszikus szerkezetével, amelyre szintén iratkoztak be magyar hallgatók. A század második felében csak kisebb jelentõségû és rövidebb ideig tartó alapítási kísérletekre került sor, mint például az 1760-1789 között fennállt bützowi egyetem létrehozására, illetve a nyolcvanas években Münster (1780), Stuttgart (1781) és Bonn (1786) városokban egy-egy új univerzitás létesítésének kísérletére.
   A XVIII. század elején a német nyelvterület egyetemein mintegy 9000 diák tanult6, és ez a létszám a XVIII. század végére csaknem egyharmaddal csökkent, jelezve azt a válságot, amelybe a német felsõoktatás került a francia forradalom kezdetére. A szûkebb értelemben vett Németországban 1701-ben 25 intézménybe 4089-en iratkoztak be újonnan, 1750-ben 29 intézménybe pedig 4005-en.7 Az arányok megértéséhez tudnunk kell, hogy például a század közepén csak 13 intézmény beiratkozói létszáma haladta meg a 100 fõt, de például Kielben és Greifswaldban 24, illetve 25 új hallgató jelentkezett. A francia forradalom elõtti utolsó évben, 1788-ban, amikor névlegesen 36 egyetem létezett Németországban, még érdekesebb a kép. Ebbõl az évbõl 28 intézmény adatait ismerjük, de az összlétszám csökken, mindössze 3449-en iratkoztak be az egyetemekre.
   Az akadémiák sorából gyakorlatilag négy német egyetem emelkedett ki a XVIII. században. A két elsõ helyen Halle és Jéna állt, évi átlagban több mint 900 hallgatóval. A harmadik és negyedik helyen Lipcse és Göttinga volt található. Az elõbbi átlagos hallgatói létszáma évi 740, az utóbbi 660 fõ körül volt. Az összes többi egyetem a fenti létszám felét is alig közelítette meg, és hat kivételével évi 250 hallgató alatt maradtak.


SVÁJC ÉS HOLLANDIA MAGYAR SZEMPONTBÓL FONTOSABB EGYETEMEI

   A magyar és erdélyi egyetemjárás szempontjából kiemelkedõ jelentõségû két kisebb európai ország, amelynek alma materei már korábban nagy hatást gyakoroltak elsõsorban a protestáns tudományosságra. A még 1559-ben alapított genfi egyetem volt az, ahol elsõsorban a kálvinista teológusok akartak néhány szemesztert eltölteni. Korszakunkban azonban Genfben is erõsen csökkent az immatrikulációk száma8, a XVIII. században 15 és 25 között mozgott, így érthetõ, hogy Genf vonzása visszaesett, és ez az állapot megmaradt a XIX. század közepéig. Lényegében hasonlókat mondhatunk Basel 1460-ban alapított híres egyetemérõl, ahová korszakunkban is sokan mentek többek között orvostudományt tanulni. Genf és Basel iránt a XX. század elején megnõtt a magyar diákok érdeklõdése. A két korai alapítású svájci egyetem mellett 1833-ban Zürichben, majd 1834-ben Bernben emelkedett univerzitás rangjára a két városban korábban is mûködõ akadémia. Ezen intézmények közül különösen Zürichnek lesz, a már említett Genf mellett, nagy jelentõsége a külföldi magyar egyetemjárás szempontjából. Hasonlóan kiemelkedõ európai jelentõségre tett szert az 1855-ben alapított zürichi politechnikum, az Eidgenössische Technische Hochschule, amely a hazai mérnökhallgatók kedvelt intézménye lett. Fribourg kantonban 1889-ben jött létre ún. katolikus univerzitás, amely a kor nyugat-európai katolikus egyetemalapítási törekvéseivel összhangban keletkezett. Ez az intézmény, csakúgy mint a korábbi elõzmények alapján 1890-ben Lausanne-ban és 1909-ben Neuchâtelben alapított egyetem, a svájci francia nyelvterülethez tartozott, így témánk szempontjából kevésbé érdekes. Az elsõ svájci kereskedelmi fõiskolát a hasonló német intézményekkel teljesen egy idõben, 1898-ban Sankt Gallenben alapították akadémiaként, és 1911-tõl már a német terminológiának megfelelõ Handelshochschule lett.
   Németalföld akadémiái korszakunk elején változatlanul vonzották, már csak felajánlott ösztöndíjaikkal is, az erdélyi és magyarországi református teológusokat. A vizsgált korszakban egészen a francia forradalomig változatlanul mûködött mind az öt holland akadémia. Leiden, Franeker, Groningen, Utrecht és Harderwijk színvonalas tanintézetekként volt számon tartva, és a kor vezetõ szellemi mozgalmait tudták hazánkba közvetíteni. Az öt akadémia között persze óriási különbségek voltak. Leiden az orvostudomány európai központja volt sok hallgatóval, teológiája azonban kálvinista szempontból sokszor eretnek hírében állt, ellentétben a Franekeri Akadémia Teológiai Karával. Jelentõsnek számít, fõleg Erdély szempontjából, Utrecht akadémiája, ahol ösztöndíjjal segítették a beiratkozást. Groningen és Harderwijk a kisebb és ezért olcsóbb egyetemek közé számított, és a peregrinusok számára sokszor ez a tényezõ sem volt figyelmen kívül hagyható.9 A németalföldi akadémiák egy része nem élte túl a francia forradalom alatti és utáni megrázkódtatásokat. 1811-ben Franeker, 1818-ban Harderwijk zárta be kapuit. Az elõbbit ugyan 1815 és 1843 között még újraindították, de a közép- európai pereg-rinációban már nem játszott szerepet. A napóleoni háborúk lezárása után, 1815-ben Leiden, Groningen és Utrecht állami fõiskolaként alakult újjá, igen alacsony hallgatói létszámmal. Ezek az intézmények a holland felsõoktatási reform keretében, 1876-ban kaptak egyetemi (Rijksuniversiteit) besorolást. Az Amszterdamban 1632 óta létezõ Atheneum 1877-ben városi egyetem lett. A Delft városában 1842-ben létrehozott technikai iskola 1864-ben politechnikummá vált, és a XX. század elején, 1905-ben érte el a német mûszaki fõiskolák korabeli jogállását. A holland-magyar kapcsolatok már a XIX. század elsõ felében minimálisra zsugorodtak. Késõbb is Utrecht maradt az egyetlen, tartósan magyar diákok által látogatott holland egyetem.


OROSZORSZÁG ÉS A BALKÁN EGYETEMEI

   Az Orosz Birodalomban a némettõl eltérõ szervezeti változások játszódtak le. A németnél messze elmaradottabb orosz felsõoktatás, ahol még a század elején is csak egy, a Lomonoszov által 1755-ben alapított moszkvai egyetem mûködött, éppen 1802 után jut el oda, hogy hat, országnyi méretû tankerület felállításával és ezekben egy-egy univerzitás alapításával megkezdi felsõoktatási rendszerének kiépítését. Ebben az idõben (1802) szervezõdik újjá a német tannyelvû tartui (Dorpat) egyetem a Baltikum északi részén.
   A Lengyelországtól még 1795-ben megszerzett nyugati területeken tovább mûködött a vilnói (Vilnius) fõiskola, amelyet 1803-ban teljes, négykarú egyetemmé fejlesztettek.
   Európa keleti végén, a Volga-menti Kazányban 1804-ben, az ukrajnai Harkovban pedig 1805-ben alapítottak egyetemet, és a sort 1819-ben a fõvárosban, Szentpéterváron létrehozott egyetem alapításával zárták. A cári Oroszországon belül 1815 után belsõ autonómiával rendelkezõ, ún. kongresszusi Lengyelországban is engedélyezték egy lengyel nemzeti egyetem megnyitását 1818-ban Varsóban. Az 1830-31-es lengyel felkelés leverése után mind a varsói, mind pedig a vilnói egyetemet bezáratták, így a lengyelek számára megszûnt a hazai felsõfokú tanulás lehetõsége, s természetesen megnõtt a külföldi peregrináció jelentõsége. A felszámolt egyetemek pótlásaként a cári kormány 1834-ben Kijevben nyitott újabb egyetemet, s ezzel kialakult a hosszú ideig változatlan orosz felsõoktatási hálózat. Az orosz egyetemek iránt késõbb inkább a Balkán-félsziget szláv népei mutattak érdeklõdést. Ennek ellenére a még mindig török elnyomás alatt élõ, de már némi autonómiával rendelkezõ balkáni nemzetek is egyre több hallgatót küldtek - fõleg az orvosi, kereskedelmi és mûszaki tudományok területén - a Habsburg Monarchia egyetemeire és fõiskoláira. A függetlenségüket elért délkelet-európai nemzetek elsõ intézkedéseik között alapították meg nemzeti egyetemeiket, mint például a görögök 1837-ben Athénban, de erre a románok és szerbek esetében csak az 1860-as években (1860 - Iasi, 1863 - Belgrád, 1864 - Bukarest), a bolgárok esetében csak az 1880-as években (1888 - Szófia) kerülhetett sor. A moszkvai egyetem csak a XIX. század közepén érte el a Habsburg Monarchia nagy egyetemeinek átlagos hallgatói létszámát, mégis az orosz egyetemi hálózat inkább a Monarchia rendszeréhez hasonlított, mint az ezektõl eltérõ felépítésû német struktúrához.


A HABSBURG MONARCHIA EGYETEMI RENDSZERE A XIX. SZÁZAD ELSÕ FELÉBEN

   A bennünket közelebbrõl érintõ Habsburg Birodalomban már II. József megkezdte a felsõoktatási hálózat átszervezését. A német fejlõdéshez hasonló módon, II. József már 1784-ben regionális alapon rendezte át az egyetemek hálózatát. A több évszázados, nagyrészt jezsuita alapítású kisegyetemeket (Olmütz, Graz, Innsbruck, Kolozsvár) líceumi rangra fokozta le, és csak a bécsi, a prágai és az akkor már Pestre költöztetett magyar egyetemet hagyta meg, melléjük negyedikként hozta létre Galíciában Lemberg (Lvov) új egyetemét. 1810-ben ugyancsak megszûnt a salzburgi érsekség régi bencés vezetésû egyeteme. A változások következtében a birodalomban a némettõl eltérõ helyzet állt elõ. A hatalmas kiterjedésû Habsburg Monarchiában kevés helyen, de óriási hallgatói létszámot vonzó egyetemi centrumok jöttek létre, a már említett városokban. Ezen az sem változtatott, hogy a bécsi kongresszus után Ausztriához csatolt észak- itáliai területeken két régi olasz egyetem, a padovai és a paviai is bekapcsolódott a birodalom felsõoktatásába. A sokszor gazdát és tanítási nyelvet cserélt krakkói egyetem - nagyon sokat veszítve középkori fényébõl - 1846 után szintén a rendszer része lett. 1826 után Olmütz, Graz és Innsbruck visszakapta egyetemi rangját, de az egyetemjárás irányát valójában nem tudták befolyásolni. A birodalmon belül a legnagyobb érdeklõdés érthetõen Bécs tudományegyeteme iránt mutatkozott. A császárváros és a Monarchia többi egyetemének hallgatói létszámát összehasonlítva megállapítható, hogy a tíz egyetem közül a hallgatók kb. 1/3-a tanult a három osztrák egyetemen, de közülük messze kiemelkedett Bécs több mint 20-25 %-os részesedésével. Bécs vezetõ helye mellett stabilan tartotta második helyét a Monarchiában Prága egyeteme, amely a hallgatók mintegy 15 %-át vonzotta a cseh fõvárosba. Erõteljes fejlõdést mutatott a birodalomhoz tartozó Lombard-Velencei Királyság két olasz egyeteme, amelyek létszám tekintetében az 1840-es évek elején már Prágához zárkóztak fel. E két olasz tannyelvû univerzitás azonban érthetõen inkább az itáliai, mintsem a birodalmi belsõ peregrinációban játszott nagyobb szerepet. Galícia egyetemére, Lemberg-be ugyanúgy, mint a Magyar Királyság egyetlen univerzitására, Pestre a hallgatóság 10-10 %-a iratkozott be. Mint látni fogjuk, a birodalmi belsõ peregrinációból ezek a relatíve kisebb egyetemek is kivették a részüket.
   A reáltudományok felsõfokú oktatása tekintetében a XVIII-XIX. század fordulóján, egészen az 1848-as forradalmakig, az osztrák tartományok elõnyre tettek szert Közép- Európa más országaihoz képest. A Magyarországon még 1735-ben létrehozott, majd 1770-ben igazi fõiskolává fejlesztett selmecbányai bányászati és erdészeti akadémia a századfordulón még olyan kiváló iskolának számított, hogy laboratóriumait 1795-ben példának állították az akkor létesített francia École Polytechnique elé. Selmec jelentõsége ugyan éppen 1848-ig fokozatosan csökkent, de helyette elõbb az 1806-ban létesített prágai, majd fõleg az 1815-ben alapított bécsi politechnikum vált a mûszaki felsõoktatás Közép-Európán is túlmutató híres iskolájává, megelõzve a csak késõbb alapított német mûszaki tanintézeteket. A pesti egyetem bölcsészettudományi kara mellett, még 1782-ben megalapított elõbb három, majd 1792-tõl csak kétéves egyetemi szintû, posztgraduális jellegû mérnöki tanfolyam elsõsorban út- és vízépítõ szakembereket képzett magas színvonalon, de latin tannyelve miatt nem juthatott komolyabb szerephez a birodalmon belüli peregrinációban.
   A stájer tartományi fõvárosban, a Joanneum keretében 1811-ben létesített technikai intézet viszonylag szûk vonzáskörzetre szorítkozva végzett mûszaki képzést. Az 1816-ban Triesztben, a XVIII. századi elõzmények után újralapított Kereskedelmi és Hajózási Akadémián fõleg kereskedõket, de építészeket és hajóépítõ mérnököket is képeztek. Az intézet olasz tannyelvûsége ellenére, éppen speciális jellegénél fogva, az 1840-es években viszonylag sok hallgatót fogadott a birodalom más részeibõl is.
   Lemberg, Krakkó és Milánó késõbbi mûegyetemei ezekben az években még az alakulás fázisában voltak, így a Monarchián belüli peregrinációban 1848 elõtt még nem vehettek részt. Sajátos szerepet játszott a speciális célzattal mûködõ bécsi hadmérnöki akadémia, ahová természetesen a birodalom minden részébõl vettek fel hallgatókat.
   A Monarchia technikai intézetei közül a 30-as évek közepétõl hatalmas fejlõdésnek indult a bécsi politechnikum, amelyik négyszeresére növelte hallgatói létszámát a rendes tagozatokon, és megközelítette a 40 %-os részesedést az összbirodalom mûszaki hallgatói között. Hasonlóan imponáló fejlõdést mutatott a prágai politechnikum is közvetlenül 1848 elõtt. Szerényebb, de határozott irányú fejlõdés körvonalazódik Trieszt és Milánó létszámadataiból, miközben Graz, Selmecbánya és a bécsi Hadmérnöki Akadémia hallgatói létszámai változatlanok maradtak, így részesedésük a birodalom mûszaki képzésébõl csökkent.


A NÉMET EGYETEMEK A XIX. SZÁZAD ELSÕ FELÉBEN

   Témánk szempontjából döntõ a német egyetemi rendszer teljes megváltozása a XIX. század elején. A napóleoni háborúk során átmenetileg francia befolyás alá került, széttagolt Németországban az egyetemek számának radikális csökkentésére, majd regionális átrendezõdésére került sor. A XVIII. század végén említett 36 egyetembõl, illetve akadémiából a bützowi 1789-ben már megszûnt, majd a Rajnáig történõ francia elõnyomulás következtében 1793-ban a mainzi, 1796-ban pedig az egyik legrégibb német egyetem, a kölni zárta be kapuit. 1794-tõl nem mûködött Stuttgart elsõ felsõfokú tanintézete, és 1797-ben Bonnban is megszûnt az 1786-ban alapított elsõ egyetem. A század elején azután megkezdõdött az egyetemek területi átszervezése, ami azt jelentette, hogy az aprócska akadémiák vagy megszûntek, vagy beolvadtak egy közeli nagyhírû univerzitásba. Több egyetem székhelyet is változtatott. A sort Bajorországban az ingolstadti egyetem kezdte meg, amely 1800-ban elõbb Landshutba, majd 1826-ban onnan a fõvárosba, Münchenbe költözött, létrehozva a késõbbi Németország második legfontosabb egyetemét. A bajor egyetemi reform keretében 1803-ban elvesztette egyetemi jellegét a bambergi és dillingeni akadémia. Hasonló sorsra jutott 1805-ben Fulda, 1808-ban pedig Altdorf, melynek feladatait a szomszédos Erlangen vette át. 1809-ben a helmstedti akadémia a göttingeni egyetembe olvadt be, és ugyanúgy megszûnt Rinteln már hosszú ideje válságban lévõ fõiskolája. Poroszországban 1811-ben költöztették Berlintõl távolabbra Frankfurt an der Oder egyetemét, egyesítve a korábban már említett breslaui Leopoldinával. E reformok folytatásaként azután 1816-ban bezárta kapuit a szintén õsi erfurti univerzitás, és a hasonlóan nagy hagyományú wittenbergi egyetem pedig Halléval egyesült. 1817-ben a kicsiny herborni akadémiát is bezárták, majd egy évvel késõbb az új Rajna-menti tartomány igényeinek ellátására Bonnban újra egyetemet nyitottak, de ezzel egy idõben bezárta kapuit a duisburgi és a paderborni egyetem. 1818-ban a münsteri egyetemet is visszafejlesztették, csak bölcsészeti és teológiai kara mûködött tovább.
   E hosszas felsorolást azért tartottuk szükségesnek, hogy érzékelhetõ legyen a német egyetemi rendszerben bekövetkezett változás nagyságrendje és ugyanakkor példamutató jellege és bátorsága. Gyakorlatilag a korábbi intézményhálózat felét felszámolták, sõt még ennél is többre gondoltak, de néhány egyetemet a tervekkel ellentétben mégis meghagytak. A Badeni Nagyhercegség kicsiny területén például Breisgau átvétele után két egyetem maradt: Freiburg és Heidelberg. Az elsõ elképzelések itt is Freiburg megszüntetését tûzték ki célul, de végül is megmaradt, mert a katolikus teológiát inkább Freiburgban kívánták hagyni, mint a protestáns karakterû Heidelbergben.
   Eddig nem esett szó a német egyetempolitika legnagyobb horderejû változásáról. 1810-ben Wilhelm von Humboldt iniciatívái alapján az éppen legyõzött Poroszországban megalapították az új berlini egyetemet, amely rövid idõ alatt Közép- Európa vezetõ univerzitásává nõtte ki magát. A tanszabadság és az új metodika, a szemináriumi rendszer bevezetése, a sok helyrõl idehívott kitûnõ professzori kar Erdélytõl Norvégiáig és Oroszországtól Amerikáig tette vonzóvá Berlint, és a XIX. század közepén már egyértelmûen Németország elsõ egyetemének számított.10
   A változások jeleként megnõtt a hallgatói létszám. A (Münsterrel együtt) húsz megmaradt német egyetemen az 1830-31-es tanévben 15 838 hallgató tanult, ami olyan magas szám, hogy ezt a német egyetemek csak 1872 körül érik el újra. Az 1848-49-es tanévben 11 945 fõ tanult a német univerzitásokon. Természetesen a húsz egyetem anyagi lehetõségei, professzori kara, az oktatás szellemisége nagyon nagy mértékben különböztek. A berlini egyetem már nem sokkal alapítása után, kellõ állami támogatással és korszerû oktatási rendjével látogatottságát tekintve az elsõ helyre került a német egyetemek között, és ezt a helyet a késõbbiekben is megtartotta. Ez sem volt azonban több, mint a német diákság 13-15 %-a, ami jóval kevesebb, mint a Habsburg Monarchiában vezetõ bécsi egyetem hasonló adata. Berlin mellett a müncheni bajor egyetem állt stabilan a második helyen. Rajtuk kívül Lipcse, Tübinga, Göttinga, Halle, Boroszló, Heidelberg és Bonn egyetemei emelhetõk ki a német univerzitások közül, de hallgatói részesedésük e korban nem haladta meg a 10 %-ot. Az elsõ tíz egyetemre járt a német diákok közel 75 %-a, és a maradék egynegyeden osztozott a másik tíz egyetem. Mindez nem jelenti azt, hogy az egyetem jelentõségét a létszámmal meg lehetne határozni, hiszen egy-egy fontosabb tudós körül egy kisebb egyetemen is jelentõs tudományos iskola alakulhatott ki, mint például Justus Liebig munkássága nyomán Giessenben. Jénában pedig, ahol a hallgatóság alig 3,5 %-a tanult, az egyetemi ifjúsági mozgalmaknak olyan centruma jött létre, amelynek hatása messze túlmutatott az egyetem szûkebb vonzáskörzetén. Ennek egyik oka éppen a belsõ német egyetemi peregrinációban rejlett.
   A német egyetemek döntõ többségében ebben az idõszakban minden tanévben a hallgatók fele új beiratkozó volt, szokás volt 4-5 vagy akár több egyetemet is meglátogatni az egyetemi tanulmányok során. Mindez erõsítette a széttagolt Németország felnövekvõ új értelmiségében az egység gondolatát, s nem véletlen, hogy a tárgyalt évtizedekben a német egyetemi ifjúság oly nagy szerepet játszott az egységmozgalom meghatározó eseményeiben, mint például az 1817 októberi eisenachi-wartburgi nagygyûlésen, vagy a híres 1832 májusi Hambacher Fest ünnepségén.11


A NÉMET FELSÕOKTATÁSI HÁLÓZAT VÁLTOZÁSAI 1848-TÓL AZ ELSÕ VILÁGHÁBORÚIG

   A század második felében a tudományegyetemek száma lényegében már nem változott. A német egység létrejötte és az 1870-71-es porosz-francia háború után Elzász- Lotaringia Németországhoz került, és 1872-ben meg is nyílt Strassburgban a Vilmos császárról elnevezett egyetem, amelyre késõbb sok magyar hallgató is beiratkozott. A század végén a német kultuszkormányzat, az egyetemi ügyekkel foglalkozó fõosztály irányítója, Friedrich Althoff vezetésével tudatosan törekedett a határmenti területek felsõoktatásának fejlesztésére. Ezek az ún. "Grenzlanduniversitätek" azonban keleten nem valósultak meg, bár készültek tervek egy poseni (Poznan) vagy egy brombergi (Bydgoszcz) egyetem létrehozására.12 A korábban csonka münsteri egyetemet a XX. század elején fokozatosan teljessé fejlesztették, így az elsõ világháború elõtt 21 teljes szerkezetû, de változó méretû tudományegyetem mûködött a Német Birodalomban.
   A tudományegyetemek hallgatói létszáma a század közepétõl kezdetben csak lassan emelkedett. 1867-ben még mindig csak 13 728 hallgató tanult az akkori húsz egyetemen. Ez a szám 1890-re 28 337 fõre, a századfordulóra már 33 986 fõre növekedett. A teljes felsõoktatási hálózatban 1880-81-ben mintegy 26 000 diák tanult, 1900-01-re már ennek a duplája iratkozott be az egyetemekre és fõiskolákra, s az elsõ világháború elõtti utolsó "béketanévben", 1913-14-ben 75 000-re növekedett az egyetemi hallgatók száma. Ekkor Berlinben már 8000, Münchenben 6600, Lipcsében 5300 és Bonnban 4500 hallgató tanult egy szemeszterben.
   Az egyetemek között Berlin és München vetekedett az elsõ helyért. A század elsõ felében magasan vezetõ Berlint 1848-ban utolérte München. Az 1848. évi nyári félévben Berlinben 1518, Münchenben már 1523 hallgató iratkozott be. A bajor egyetem vezetõ helyét csak hét évig tudta megõrizni. 1855-tõl már újra Berliné az elsõ hely. 1872-tõl azonban Lipcse veszi át a vezetõ szerepet, legalábbis ami a hallgatói létszámot illeti. 1879-ben Berlin újra visszaszerezte az elsõ helyet, és a század végéig már meg is tartotta.13
   Már a század elsõ felében megkezdõdött Németországban is a felsõfokú szakoktatási intézmények létrehozása. E tekintetben a német területek kezdetben Franciaország vagy a Habsburg Birodalom mögött jártak, hiszen ezekben például jóval elõbb indult meg a mûszaki felsõoktatás fejlesztése. Párizsban már 1795- ben megnyílt az École Politechnique, és Prágában már 1806-ban, Bécsben 1815-ben nyílt politechnikum, de ezenkívül Ausztriában még 1848 elõtt hét másik városban is nyíltak mûszaki tanintézetek. A bányászati tudományok terén nem volt nagy különbség, hiszen nagyjából a selmecbányai intézettel egy idõben, 1765-ben alakult meg a szászországi Freiberg "Bergakadémiája", amelyet nem sokkal késõbb 1774-ben Berlinben követett hasonló intézet. A berlini egészen korszakunk végéig önálló maradt, de 1913-ban egyesült az ottani mûegyetemmel. XVIII. századi elõzmények alapján 1864-ben Clausthalban jött létre a harmadik német bányászati akadémia.
   Az elsõ valódi mûszaki fõiskola talán nem véletlenül a francia határhoz közel fekvõ badeni Karlsruhéban alakult meg 1825-ben.14 A Fridericiana már a legkorábbi idõszakban szakrendszerben, a késõbbi fakultások szerint tagolva oktatta a mûszaki tudományokat, és példát adott a többi német politechnikum alapításához. Karlsruhe egész Németországban legkorábban, már 1865-ben elnyerte a "Technische Hochschule", a mûszaki fõiskola rangot. Az 1820-as, 30-as években több városban alakultak ún. Gewerbeschulék, felsõbb ipariskolák vagy létezõ kollégiumok technikai tagozatai. Ilyenek jöttek létre Berlinben (1821), Münchenben (1827), Drezdában (1828)15, Stuttgartban (1829)16, Hannoverben (1831), Braunschweigben (1835), Darmstadtban (1836). Ezek az intézmények az 1840-es évek végére politechnikai iskolai rangra emelkedtek, ez a fázis azonban München és Darmstadt esetében 1868-ra maradt. Berlinben az ipariskola 1876-ban "Gewerbeakademie"-vé alakult, majd egyesült a már 1799 óta létezõ építészeti akadémiával. Az 1870-es években azután hivatalosan is a felsõoktatás részévé váltak a "Technische Hochschule" elnevezést felvevõ mûszaki fõiskolák17, amelyek már a külföldi hallgatók számára konvertálható, értékes mérnöki okleveleket adhattak ki. A korábbiak mellé 1870-ben Aachenben alakult újabb fõiskola, és ez a kilenc intézmény mûködött a XX. század elejéig. Az elsõ világháború elõtt a keleti tartományok mûszaki felsõoktatásának fejlesztése érdekében elõbb 1904-ben Danzigban (Gdansk), majd 1910-ben Breslauban (Wroclaw) állítottak fel újabb mûszaki fõiskolákat. A német felsõoktatás-politika nagy hatást gyakorolt a hazai szakemberekre, különösen századunk elején, amikor Magyarországon is szóba került a második és harmadik mûegyetem alapításának kérdése.18
   Az agrártudományok területén Magyarország adottságainál fogva elõnyösebb helyzetben volt egyes német tartományoknál, és az agrárszakemberek képzése is hamarabb indult meg hazánkban. Mégis valamennyi német intézménybe eljutottak magyar hallgatók is, némelyikbe már egészen korán. A legelsõ és egyben magyar szempontból legfontosabb tanintézet 1818-ban - tehát Magyaróvárral egy idõben - alakult a Stuttgart melletti Hohenheimben.19 Az intézet már 1847-ben mezõgazdasági akadémia rangjára emelkedett, és 1904-ben "Landwirtschaftliche Hochschule" elnevezést kapott. A Bonn melletti Poppelsdorfban 1847-ben alakult hasonló iskola, amely 1861-ben akadémiai rangot kapott, és már korszakunk végén, 1920-ban fõiskolai karként egyesült a bonni egyetemmel. Magyar szempontból sem volt jelentéktelen az 1881-ben alakult berlini mezõgazdasági fõiskola.
   erdészeti oktatás nagyjából szintén a hazaival együtt fejlõdött ki Németországban. A Drezda mellett Tharandt erdészeti akadémiáján (1811) mezõgazdaságtant is tanítottak, és itt is több külföldi hallgató tanult. Bajorország nyugati szélén Aschaffenburgban 1819-ben, Berlinben egy évvel késõbb alakult erdészeti tanintézet. Az elõbbi a század végén (1899) fõiskolává alakult, de 1910-ben a müncheni egyetembe olvasztották be. A berlini erdészeti akadémia csak 1921-ben kapott fõiskolai rangot. A mezõgazdasághoz ugyancsak kapcsolódó állatorvosképzésnek is voltak jelentõs német központjai. Közülük is kiemelkedik az 1778-ban Hannoverben létrehozott Tierarzneischule, amely máig is önálló, és Európa egyik híres tudományos központja a maga tudományterületén. Az intézmény 1887-ben kapta meg a fõiskolai rangot. Hasonló, de kevésbé híres állatorvos-képzõk voltak még Drezda (1780), Berlin (1807) és München (1810) városaiban. E három intézmény a 80-as évek végén kapott fõiskolai elnevezést, de késõbb egyetemi fakultásokká váltak.20
   A felsõfokú szakoktatás intézményhálózatán belül legkésõbb alakultak meg az állami gazdasági és kereskedelmi fõiskolák. Természetesen a kereskedelmi képzésnek Német-országban is óriási hagyományai voltak. E kezdeményezések azonban a korai idõszakban magánszemélyektõl vagy városi kereskedõ közösségektõl indultak el, mint például 1745-ben Braunschweigben.21 A XVIII. század végén és a XIX. század elsõ felében kereskedelmi iskolák sorát alapították szerte Európában. A bennünket érdeklõ német területen mintaként szolgált a Hamburgban 1768-ban létesített "Handelsakademie", amelynek szervezõje Johann Georg Büsch, a jeles német közgazda volt, akinek a véleményét a bécsi udvar is kikérte a császárváros elsõ hasonló intézetének megszervezésekor. A hamburgihoz hasonló intézmény alakult 1843-ban Berlinben, de a kezdeményezések sokszor kudarcba fulladtak. A német kereskedelmi fõiskolák felvirágzása a XIX. század utolsó éveiben kezdõdött, amikor sorra alakultak az ún. "Handelshochschulék": 1898-ban Lipcsében és Aachenben, majd 1901-ben Kölnben és Frankfurt am Mainban. Ezeket az alapításokat követte 1906-ban a berlini, majd egy évvel késõbb a mannheimi fõiskola létesítése. A sort 1910-ben a müncheni intézet megnyitása zárta, illetve már a világháború alatt 1915-ben Königsbergben is nyílt hasonló fõiskola.
   A mûvészeti felsõoktatást a német szakirodalom sokszor az eddig említettektõl teljesen elkülönítve tárgyalja. Témánk szempontjából azonban feltétlenül említést érdemel, hogy magyarországi hallgatók között, fõleg a XIX. század második felében, igen népszerûek voltak a német mûvészeti akadémiák. Ilyenek mûködtek Karlsruhéban, Stuttgartban, Drezdában, Düsseldorfban, Berlinben, Weimarban. A sorból magyar szempontból feltétlenül kiemelkedik az 1808-tól induló müncheni képzõmûvészeti akadémia rengeteg külföldi hallgatójával.
   A szakfõiskolák hallgatói létszáma természetesen jóval elmaradt a tudományegyetemekétõl, és csaknem a századfordulóig alig emelkedett. A mûszaki fõiskolák esetében az 1890-es évek közepén döntõ változás történt. Néhány év alatt szinte robbanásszerûen nõtt a hallgatói létszám. Például a legrégibb német politechnikum, Karlsruhe esetében a létszám 1849 és 1890 között 338-ról csak 587-re növekedett. A XX. század elsõ éveiben azonban a beiratkozók száma megközelíti a 2000 fõt, és a világháború elõtt 1914-ben 1350 fõ körül állapodik meg. Az óriási ipari fejlõdés kimutathatóan éreztette hatását a mûszaki felsõoktatásban, és ez növelte a német mûegyetemek iránti érdeklõdést mind belföldön, mind külföldön. Más fõiskolák esetében a fejlõdés nem volt ennyire gyors, a mezõgazdasági vagy kereskedelmi fõiskolák néhány száz hallgatót tanítottak a századforduló után, de a létszámnövekedés itt is tapasztalható a háború kitöréséig.
   A külföldi hallgatók száma az 1860-as évektõl fokozatosan nõtt, mind az egyetemeken, mind a mûszaki fõiskolákon. A német oktatási nyelv csak részben korlátozta a külföldiek érdeklõdését, és jellegzetesnek csak azt lehet tartani, hogy a fejlett egyetemi struktúrával rendelkezõ Itáliából, Franciaországból, az Ibériai-félsziget államaiból, ahol a német nyelv ismerete minimális volt, nagyon kevesen jöttek német egyetemekre tanulni. Kis számban, de érkeztek hallgatók az angolszász országokból, Angliából kevesebben, Észak-Amerikából jóval többen. Mint ismeretes, a korabeli Európában, de különösen Közép-, Kelet- és Észak-Európában a tudományos érintkezés nyelve ez idõ tájt a német volt, így a jelzett területekrõl nemcsak a német etnikumhoz tartozó hallgatók tudtak beiratkozni a németországi tanintézetekbe, hanem gyakorlatilag szinte minden középiskolát végzett diák. Ennek ismeretében nem különös, hogy a századforduló táján már nemcsak az Osztrák-Magyar Monarchia német, cseh és magyar hallgatói, de lengyelek és balti németek iratkoztak be egyre nagyobb számban német és svájci egyetemekre és fõiskolákra. Ezzel egy idõben hatalmasra duzzadt az orosz diákok száma Németországban, s nem elhanyagolható a Balkánról, Skandináviából és Japánból érkezõ egyetemisták létszáma sem. Az arányok természetesen egyetemenként és szakonként változtak. Különösen magas volt a külföldiek aránya az orvosi karokon, a természet-, illetve a mûszaki tudományokat oktató fakultásokon vagy fõiskolákon. Ezeket a diplomákat és ismereteket lehetett a világon mindenütt jól hasznosítani. A külföldieket csak állampolgárság szerint tartották nyilván, így köztük is több lehetett német nemzetiségû. Az arányokat egy példán próbálom érzékeltetni. 1890 õszén, amikor a lipcsei egyetemen még nem kezdõdött meg a hallgatói létszám rohamos növekedése, 3458 hallgató iratkozott be. Ebbõl birodalmi német 3196, más európai 184, nem európai 78 fõ (ez utóbbiak közül hatvanhárman az USA-ból, hatan Kanadából, hatan Japánból jöttek). Az európain belül 38 orosz, 34 a dualista monarchiából jött (de csak 13 magyar), 29 svájci, 16 bolgár, 14 brit, 12 görög, 8 szerb, 8 román, 8 török, 6 olasz és 4 fõ Skandináviából jött.
   Az 1913-14-es tanév elején Lipcsében 5532-en iratkoztak be. Közülük 4853 birodalmi német, 647 más európai, 32 nem európai (ezen belül észak-amerikai 22, ázsiai 7, dél-amerikai 3 fõ). Az egyéb európaiak közül orosz 298 fõ, a Monarchiából jött 174 fõ (64 magyarországi), svájci 44 fõ, román 29 fõ, bolgár 28 fõ, brit 21 fõ és görög 12 fõ (csak a 10 felettieket említve).22
   A fenti adatok azt mutatják, hogy Lipcsében a külföldi állampolgárságú hallgatók aránya az 1890. évi 7,5 %-ról a világháború elõtt 12,2 %-ra nõtt. Országos adattal egyelõre nem tudunk szolgálni, de érthetõ, hogy e jelenséggel a német kultúrpolitika is foglalkozott. Vámos Éva kutatásaiból ismert, hogy a századfordulón a lipcsei német diákok között meglehetõsen idegenellenes hangulat uralkodott, és az újságokban számos cikk jelent meg a külföldi hallgatók számának növekedésérõl. 1903 õszén a német rektori (igazgatói) konferencia is tárgyalt a kérdésrõl, és elutasította azt a javaslatot, hogy nehezítsék a külföldiek németországi tanulását. Ugyanakkor elõképzettség és bizonyos értelemben nemzetiség alapján különbséget kívántak tenni kívánatos és nem kívánatos elemek között, és ezt tandíjkülönbség bevezetésével akarták elérni.23 E tervek azonban az elsõ világháborúig nem valósultak meg, így 1914-ig változatlanul igen magas maradt a külföldiek jelenléte a német egyetemeken.


A NÉMETORSZÁGI PEREGRINÁCIÓ MAGYAR HAGYOMÁNYA

   A XII-XV. században csakúgy, mint Európa más területérõl, Magyarországról is sokan mentek tanulni Párizsba és Itáliába, az egyetemi képzés e két európai forrásához. Amikor a XIV-XV. század fordulóján létrejöttek az elsõ német egyetemek, azokon, ha kis számban is, de azonnal megjelentek a magyar diákok. Így volt ez Heidelbergben és Lipcsében, csakúgy mint Baselban és Erfurtban. A reformáció elterjedése azonban nagymértékben megnövelte Németország szerepét a külföldi magyar egyetemjárásban, s 1517 után a magyarországi diákság egyik hagyományos peregrinációs iránya már Németország, Svájc és a XVII. század közepétõl Hollandia felé mutatott.
   Nemcsak a nagyszámú magyarországi németség (szászok, svábok stb.) tagjainak volt ez természetes törekvése, hanem a magyar és szlovák evangélikusok és a hazai reformátusok is szívesen képezték egyházi és világi értelmiségüket német, svájci és holland protestáns egyetemeken. A teológusok mellett kezdettõl fogva sokan tanultak orvostudományt vagy képezték magukat a bölcsészettudományokban. Erdélyi vagy magyar hallgatókat találunk Königsbergtõl Duisburgig vagy Greifswaldtól Erlangenig valamennyi német protestáns egyetemen, de magyar szempontból a legnagyobb jelentõségû kétségtelenül Wittenberg, Jéna, Lipcse, Tübinga és Heidelberg volt, de ez a felsorolás nem teljes.
   1789 után azonban új helyzet állt elõ. Tulajdonképpen az európai nemzetek születésének idõszaka ez, és az a politikusi és tudós generáció, amelyik késõbb végrehajtója, vezetõje lesz a változásoknak, ebben az idõszakban gyûjti ismereteit, tanul a régió hazai és külföldi egyetemein. Így érthetõen nem érdektelen annak az egyetemi rendszernek a vizsgálata, amely nevelõje az új közép-európai értelmiségnek.
   Hogy a németországi, svájci és hollandiai egyetemjárást és annak hazai jelentõségét helyesen tudjuk értékelni, érdemes összevetni a magyar szempontból legjelentõsebb, a Habsburg Monarchián belüli peregrinációval. Sajnos teljesen pontos és összehasonlítható adatokkal egyelõre csak a XIX. század elsõ felébõl rendelkezünk, akkor pedig többször állami tilalommal gátolták a birodalmon kívüli egyetemek látogatását, ezért az arányok csak részben tükrözik a valós helyzetet. Az örökös tartományok különbözõ egyetemeire és fõiskoláira 1789 és 1850 között összesen 9494 magyarországi születésû hallgató iratkozott be.24 Ugyanebben az idõszakban a csaknem hiánytalannak tekinthetõ adatok szerint a német, svájci és holland egyetemeken együttesen 2359 magyar és erdélyi hallgató immatrikulált. Ez azt jelenti, hogy a század elsõ felében éppen négyszer annyian választották a Habsburg Birodalom egyetemeit tanulmányi célnak, mint a német nyelvterület egyéb egyetemeit, illetve Hollandiát. A távolságot és a költségeket figyelembe véve ez igen magas arány. Ha korszakonként vetjük egybe a két területre irányuló egyetemjárást, már árnyaltabb képet kapunk. 1789 és 1819 között csak 1,8-szer többen jártak az örökös tartományok egyetemeire, mint a most vizsgált területre. 1820 és 1850 között a tiltások és egyéb tényezõk következtében ez az arány 7,2-szeresre nõtt a Habsburg Birodalom egyetemei javára. A késõbbi idõszakra éppen az örökös tartományokról nem rendelkezünk még pontos adatokkal, de a dualizmus idõszakából rendelkezésre álló statisztikai forrásokból tudjuk, hogy az arányok a német felsõoktatás javára tolódtak el. Az elsõ világháború elõtti években a tudományegyetemek esetében már csak kb. kétszeres volt az elõny az osztrák egyetemek javára, a mûszaki felsõoktatási intézmények esetében pedig gyakorlatilag kiegyenlítõdés jött létre.25
   A külföldi egyetemjárás egyéb irányairól, különösen a XIX. század második felébõl csak igen szórványos adataink vannak. Igen kis számú volt a francia egyetemekre eljutó magyarországi születésû diákok száma, csakúgy mint azok, akik az orosz birodalmi egyetemekre iratkoztak be. A szomszédos országok megszervezõdõ új egyetemeire elsõsorban a hazai nemzetiségek értelmiségébõl juthattak el sokan. Európa egyéb országaiban korszakunkban csak szórványosan iratkozhattak be magyarok. Ezen adatok felkutatása és értékelése még a további feladatok közé tartozik.



Jegyzetek:

  1. Az óriási német felsõoktatás-történeti irodalomból itt most két összefoglaló munkát, illetve lexikont emelünk ki: Rainer A. Müller: Gesichichte der Universität. Von der mittelalterlichen Universitas zur deutschen Hochschule. München 1990, Universitäten und Hochschulen in Deutschland, Österreich und der Schweiz (szerk. Laetitia Boehm és Rainer A. Müller). Düsseldorf 1983
  2. Molsheimben a XVIII. század során több magyar települt le. Vö.: Ferenc Toth: Hongrois à Molsheim au XVIIIe siècle. Société d'Histoire et d'Archéologie de Molsheim et Environs. Annuaire 1995, 85-99.
  3. A hallei egyetem történetéhez jól használható új forráskiadvány: Halle, alte Musenstadt … Streifzüge durch die Geschichte einer Universität (Vál. Werner Piechochki). Halle 1994
  4. L. Dr. Joseph Reinkens: Die Universität Breslau vor der Vereinigung Der Frankfurter Wiadrina mit der Leopoldina. Breslau 1861. Itt közlik II. Ulászló 1505. aug. 10-i oklevelének szövegét is.
  5. Göttingen irodalma könyvtárnyi. Alapvetõnek tekinthetõ: Borzsák István: Budai Ézsaiás és klasszika filológiánk kezdetei. Bp. 1955. L. még Dümmerth Dezsõ: "Göttinga és a magyar szellemi élet." Filológiai Közlöny, 1961, 351-371. A magyar vonatkozásokhoz: Selige Tage im Musensitz Göttingen. Stadt und Universität im ungarischen Berichten aus dem 18 und 19 Jahrhundert (szerk. István Futaky). Göttingen 1991.
  6. Reiner A. Müller i. m. 60.
  7. Franz Eulenburg: Die Frequenz der deutschen Universitäten von ihrer Gründung bis zur Gegenwart. Berlin 1994, 294-307.
  8. L. Marco Marcacci: Histoire de l'Université de Genève 1559-1986. Genève 1987, 39.
  9. E téma részletes taglalását l. G. Henk van de Graaf: A németalföldi akadémiák és az erdélyi protestantizmus a XVIII. században. Kolozsvár 1979
  10. A korszakra az újabb német irodalomból használható: R. Steven Turner: "Universitäten". In: Handbuch der deutschen Bildungsgeschichte III. köt. 1800-1870. München 1987, 221-249., és Rainer A. Müller: i. m. 64-80., Student und Hochschule im 19. Jahrhundert. Studien und Materialien. Göttingen 1975, 389. Az e kötetben megjelent tanulmányok közül figyelemre méltó: Von Christoph Thienen-Adlerflyeht: "Wandlugen des österreichischen Studiensystems im Übergang vom 18. zur 19. Jahrhundert", 26-46.
  11. Peter Krause: "O alte Burschenherrlichkeit". Die Studenten und ihr Brauchtum. Graz Wien Köln, 1979, 83-96.
  12. Günter Wendel: "Aktivitäten Althoffs zum »Wegentz europäischen Geistes«. Die Einbeziehung ost- und südosteuropäischer Universitäten in das »System Althoff«". In: Wissenschaftsgeschichte und Wissenschafts-politik im Industriezeitalter: Das "System Althoff" in historischer Perspektive (szerk. Bernhard vom Brocke). Hildesheim: Lax 1991, 135.
  13. A létszámadatok: Franz Eulenburg i. m. 297-317.
  14. A politechnikum alapítólevelét közli: Baden-Land, Staat, Volk. 1806-1871 In: Schriftenreihe der Gesellschaft für kultuhistorische Dokumentation. III. köt. (szerk. Generallandesarchiv Karlsruhe) Karlsruhe 1980, 165-167. Ugyanitt közlik a badeni egyetemek számának csökkentésére vonatkozó vita 1817-es iratait. L. még: Festschrift anläßlich des 100 jährigen Bestehens der Technische Hochschule Fridericiana zu Karlsruhe. Karlsruhe 1925, 542.
  15. Geschichte der Technischen Universität Dresden." in Dokumenten, Bildern und Erinnerungen 1-3. köt. (szerk. Günther Landgraf-Achim Mehlhorn) Dresden 1992-1996
  16. Festschrift zum 150 jährigen Bestehen der Universität Stuttgart (szerk. Johannes H. Voigt) Stuttgart 1979
  17. Drezda 1871-ben politechnikummá alakult, mint ahogy az aacheni intézet is 1870-tõl ezt a nevet viselte. Stuttgart 1876-ban, Braunschweig, München és Darmstadt 1877-ben, Hannover, Aachen és Berlin 1879-ben, végül Drezda 1890-ben kapta meg a Technische Hochschule elnevezést.
  18. Vö. Zelovich Kornél: A kir. József Mûegyetem és a hazai technikai felsõoktatás története. Bp. 1922
  19. Universität Hohenheim-Landwirtschaftliche Hochschule 1818-1968. (szerk. Günther Franz) hn. 1968
  20. A müncheni állatorvosi fõiskola 1914-ben a helyi, a drezdai viszont 1923-ban a lipcsei egyetembe olvadt bele. A berlini fõiskola csak 1934-ben vált az egyetem részévé.
  21. A kereskedelmi oktatásügy európai fejlõdésérhez l. Vincze Frigyes: "A szaknevelési gondolat fejlõdése". In: Schack Béla és Vincze Frigyes: A kereskedelmi oktatásügy fejlõdése és mai állapota Magyarországon. Bp. 1930, 85-97.
  22. Az adatok: Personal-Verzechnis der Universität Leipzig für das Jahr. … 1890-91, 1913-14.
  23. Vámos Éva: Német-magyar mûszaki és természettudományi kapcsolatok..., Bp. 1997, 48-49. és 62-63.
  24. Ezek közül 8873-at soroltam fel a Magyarországi diákok a Habsburg Birodalom egyetemein címû forráskiadványomban (Budapest-Szeged, 1994). A könyvben még nem szerepel az a 621 fõ, aki a jelzett idõszakban a Bécsi Egyetem Protestáns Teológiai Fakultására iratkozott be. Velük együtt jön ki a 9494 fõ. Még ebben sem szerepelnek a bécsi Josephinum katonaorvos-hallgatói.
  25. A Magyar Statisztikai Évkönyv, Új Folyam alapján közli Vámos Éva i. m. 16-28.