Az MTA Filozófiai Intézetének
AKADÉMIAI-FILOZÓFIAI
Bendl Júlia: Lukács György élete a századfordulótól 1918-ig, Budapest: Scientia Humana Társulás, 1994.
Heidelbergi évek
Lukács a hozzá legközelebb álló két ember, Seidler Irma és Popper Leó halála után, mint már említettem, értehető módon, bizonyára el akart távolodni attól a közegtől, amely sok szempontból ehhez a két emberhez kötötte. Hogy milyen mély sebet ejtett és milyen mély válságot okozott számára Seidler Irma – és néhány hónappal később Popper Leó – halála, jelzi, hogy a Leó halálát követő napon addig magyarul vezetett naplóját is németül folytatja.(1)
1911 végén Lukács tudományos pályafutása új lendületet vesz: november közepén elkészül a Fleischel Verlag-nál német esszé-kötete, a Die Seele und die Formen,(2) decemberben megjelenik néhány kisebb írása a Pester Lloydban,(3) majd 1912 februárjában a Franklin kiadásában az 1908-ban pályadíjat nyert írás átdolgozott változata, A modern dráma fejlődésének története, az év végén pedig kiadják az Esztétikai kultúra című füzetet.(4) Közben, 1912 januárjában, Lukács Firenzében és Genovában jár, majd néhány hetet a Riviérán, Mentonban tölt édesapjával. Ezután, ismét Firenzében dolgozik, de ekkor már a művészetfilozófián.
Ez a mű Lukács alapvetően új korszakához tartozik, és jelzi, hogy valamiféle megoldást kezd találni a már három éve tartó válságra. Változó intenzitással és kisebb-nagyobb szünetekkel követik egymást több mint három éve az érzelmi hullámvölgyek. Ezt a válságot Seidler Irma, majd Popper Leó halála csak elmélyítette, de egyúttal lehetővé is tette, hogy egy alapvetően új útra leljen. Lukács 1911 decemberében így ír naplója utolsó lapjain a válságból kivezető út körvonalazódásáról: “Különös ez a tisztán intellektuális állapot: biztosan tudom, hogy soha nem voltam még olyan közel a célhoz mint most... ...minden a régi kérdéshez vezet vissza: hogyan lehetek filozófus? Vagyis: mivel ember létemre soha nem kerülhetek ki az etikus szférából – hogyan ábrázolhatom a magasabb rendűt?"(5)
Ehhez a törekvéshez talál Lukács partnert Ernst Bloch személyében, aki Lukácshoz hasonlóan, de más okokból, ekkoriban szintén új utakat keres. Az új ember megtalálásáról Lukács 1911. februárjában, még Popper Leónak, beszámol: “Most volt itt egy ember, aki sokat használt nekem. Dr. Bloch, ez a német filozófus, akit egyszer Simmel küldött hozzám, egy régóta-első intellektuális impulzus, egy igazi »vérbeli« filozófus a Hegelek fajtájából, aki sokat használt nekem."(6) Lukács és Bloch közös kiindulópontja az volt, hogy mindketten túl kívántak lépni a simmeli filozófián, akinek szemináriumán néhány évvel korábban Berlinben megismerkedtek. Erről Lukács így beszélt a kései interjúban: “Bloch Simmel tanítványa volt, és Simmelnél megismerkedett Ritoók Emmával. Ritoók révén kerültünk mi összeköttetésbe Blochhal. Mellesleg mondom, talán mint anekdota érdekes, hogy Bloch első benyomása rólam igen rossz volt. Azt mondta, esztéta vagyok, és nem komoly ember, és így tovább. Ritoók Emma természetesen visszamondta ezt nekem, és én akkor ezzel feleltem: »Es gehört nicht zur Psychologie eines großen oder bedeutenden Philosophen ein guter Menschenkenner zu sein.«(7) Blochnak nagyon imponált, hogy így reagáltam az ítéletére. Attól kezdve aztán bizalmas barátság állt fenn köztünk."(8)
Bloch és Simmel között a szoros szellemi kapcsolat nem tartott túl soká. Bloch úgy találta, hogy Simmel, ez a sziporkázó szellemű ember “többnyire csupán szellemes, üres, céltalan, hamar kifullad..."(9) Később, a világháború kitörésekor nyílt szakításra is sor került Bloch és Simmel között.(10) Simmel sokak (pl. Adorno, Marcuse) számára alapvető fontosságú volt a maga korában. Erről Lukács így nyilatkozott: “Úgy foglalnám össze, hogy Simmel felvetette a művészet társadalmi jellegét, és ezzel olyan nézőpontot adott nekem, amelynek alapján – Simmelen messze túlmenően – az irodalmat tárgyaltam. A drámakönyv tulajdonképpeni filozófiája Simmel-féle filozófia."(11) (Emlékeztetnék arra, hogy korábban Max Nordau könyvében találkozhatott Lukács egy ilyesfajta, az irodalmi jelenségeket az egész társadalom közegébe ágyazni kívánó szemlélettel, természetesen sokkal alacsonyabb szinten, és Lukács akkor, mint gimnazista, még semmiképp sem ítélhette meg és dolgozhatta fel tudatosan a Nordaunál olvasottakat.)
Lukácsnak 1912 elején már komoly gyakorlata volt abban, hogyan kell személyes problémáit, válságait művekké “szublimálni", hiszen A modern dráma fejlődéstörténetében lényegében annak a világnak az elutasítását fogalmazta meg, amelyet az ő szemében az apja képviselt. A lélek és a formák pedig egy személyes kapcsolat válságára és lehetetlenségére keresett magyarázatokat és mentségeket, de semmiképp sem megoldást – legalábbis az egyik lehetséges olvasat szerint. Ezúttal is arra volt szüksége, hogy az életben felmerült problémákat megoldja – vagy szublimálja.
Lukács élete 1912 májusában vesz új fordulatot, amikor Ernst Bloch hívására Heidelbergbe érkezik, eredetileg azzal a szándékkal, hogy Hebbelről tartson előadást, aki gimnazista kora óta az egyik kedvenc írója. (Hebbel összegyűjtött műveinek tizenkét kötete előkerült Frankfurtban, Lukács Heidelbergben hagyott könyvtárának részeként, néhány kötetben Jaschik Álmos szecessziós ex libris-ével.) Lukács ekkor még bizonyosan nem gondolt arra, hogy Heidelbergben maradhatna. Erre utal húga 1912. április 12-én kelt levele: “Nagyon örülök, hogy jól érzed Magad Bloch társaságában, s egyáltalán nem látom be, mért akarsz martyr lenni és Pesten eltemetkezni, ha máshol jobban éreznéd magad."(12) Az, hogy Lukács József, természetesen fia tudtával és egyetértésével, tovább munkálkodott azon, hogy Magyarországon sikerüljön szerezni egy professzori kinevezést, szintén azt támasztja alá, hogy a heidelbergi utat Lukács kezdetben csak kirándulásnak szánta.. 1912- július 7-én kelt levelében ezt írja Lukács József Heidelbergbe fiának: “...én csak azért irogatok politikáról, mert a ház letárgyalta a pozsonyi egyetem dolgát is és eszerint a te jelölésed actualissá válik, ámbátor Zichy Minister a bölcsészeti facultás felállítását csak pár évre helyezte kilátásba. Várom erre nézve nézeteid nyilvánítását – nem hiszem, hogy elkésnénk, ha várunk, míg a nyár lezajlott. Csak azt az egy megjegyzést koczkáztatom, hogy egy pozsonyi professzúrát véleményem szerint egy német magántanárság jobban segítené, mint egy budapesti docentura. De hisz ezeket neked jobban kell tudnod és tudod, hogy én csupán arra fogok törekedni, a mit te kívánsz."(13)
Lukács első heidelbergi lakása, ezt Bloch bérelte ki számára, és későbbi lakásai is többnyire a Neckar jobb partján voltak, a várossal és az egyetemmel szemközti parton. Letelepedésről Heidelbergben azonban 1913. májusáig nincs szó bevallottan, ekkor írja fiának Lukács József: “Ami pedig az ott való letelepedésedet illeti, én nem ellenzem, mert függetlenül attól, hogy fog-e és mikor sikerülnio a habilitatió, véleményem szerint reád nézve csak előnyös lehet, ha valahol berendezkedve ŕ ton aise fogsz lakni és élni és megszűnik a vándorlási cigányélt. ... Ha pedig az egyetemi accičre egyáltalán nem mutatkoznék – akkor nekem ... Heidelberg ép oly távol eső tartózkodási hely, mint egy más város."(14) A Neckar jobb partján laktak Weberék és Emil Lederer is feleségével (Seidler Irma nővérével) – ők sokáig egy házban laktak Lukáccsal, és később feleségével, Ljena Grabenkóval. Ezen a parton ebben az időben kezdődtek a komoly, városias építkezések, a századfordulón épült villák és lakóházak stílusa ma is meghatározza a jobbpart városképét.
A heidelbergbi egyetem a századforduló táján igen divatos és jóhírű, Németország egyik szellemi központjának tekintett intézmény volt. A több évszázados egyetemről és a városról írta Karl Jaspers heidelbergi visszaemlékezéseiben, hogy az “mintegy néhány méterrel a föld fölött lebegett".(15) Az egyetem “alternatív" történetében Michael Buselmeier írt egy tanulmányt Heidelberg kétségtelenül létező mítoszáról és a város szelleméről.(16) A századforduló volt a város új virágkorának kezdete, s e virágkornak csak a világháború kitörése vetett véget.
A nagyhírű egyetemi városban nem Lukács volt az egyetlen magyar. Vele egyidőben itt volt Fogarasi Béla, Czinkótszky Jenő és Rosenthal Jacques, az egyetemi dokumentáció szerint mindhárman filozófia hallgatóként Magyarországról. Lukács neve viszont még az egyetemi előadásokat hallgatók névsorában sem fordul elő sehol, annak ellenére, hogy a máig megőrzött névsorok tanúsága szerint ezidőtájt Heidelbergben semmiképp sem volt szokatlan az sem, ha valamelyik professzor hivatalosan is látogatta egyetemi kollégája előadását.
A sajátos “heidelbergi szellem" nemcsak az egyetemnek és az egyetem körül összegyűlt professzoroknak volt köszönhető. Szerepet játszott ebben a város rendkívül szép fekvése, a városban összegyűlt orosz és kelet-európai emigráns csoportok,(17) és bizonyára nagy jelentőségük volt a sajátos légkör kialakulásában egyes tekintélyes emberek szalonjainak is. Elsősorban Max Weberre és Stefan Georgéra kell itt gondolnunk, de rendszeresen összegyűlt egy társaság a kultúrtörténész Eberhard Gothein lakásán is, aki a heidelbergi habilitációs próbálkozás idején mint dékán Lukács egyik tekintélyes pártfogója volt.
A város a századforduló táján sokféle kultúra gyűjtőhelye volt, fellelhető volt a városban a művelt polgárság intellektuális szalonjaitól az egyetem körüli ifjúság “Burschenschaft"-jáig(18) sok minden, és jelen voltak egyes emigráns csoportok szocialisztikus vagy anarchista színezetű csoportosulásai is.(19) Marianne Weber is megemlíti visszaemlékezésében, hogy Max Weber amúgy is erős érdeklődése az orosz kultúra iránt a Heidelbergbe érkezett külföldiek, pontosabban Lukács révén is erősebbé vált.(20) Elég sok orosz emigráns élt a városban, de semmiféle adat nem került elő arról, hogy Lukács vagy felesége kapcsolatban állt volna velük. Sajátos, de tény, hogy a város “hivatalos" történetébe mindmáig nem tartoznak bele azok az emberek és azok az események, akik és amelyek a századfordulón sem illettek bele a “szabályos" polgári rendbe. Ilyenek pl. a “keletről" jött emigránsok csoportjai )a helyi megítélés szerint ide tartozott például Bloch is!), vagy akik azóta váltak nem kívánatossá, mint pl. Lukács.(21)
Zudeick enyhe malíciával és Lukács akkori tekintélyét kissé túlértékelve ír Lukács és Bloch heidelbergi kettőséről: “Itt az elkényeztetett nagypolgárfiú, nemesi rangjával és jó modorával, ott a kispolgári családból származó, nincstelen ifjú filozófus, itt a már beérkezett és tekintélyes filozófiai író, ott a filozófia önjelölt megújítója, aki mellett nem szólt más, csupán mérhetetlen önbizalma, s aki ráadásul a George-kört is gonoszul kikezdte, amelytől barátja, Lukács nem állt nagyon messze."(22)
1912 őszén Lukács meghívta Pestre heidelbergi barátját, Ernst Blochot, aki Pesten természetesen Lukács József vendégszeretetét élvezte. Bizonyára a látogatás előkészületei közé tartozott, hogy a Lukács családdal igen jó barátságban lévő Vedres Márk reliefet készített Blochról (vagy Blochnak), az ehhez készült fényképet Lukács Mária említi egyik levelében.(23) A látogatás tanúi szerint Bloch halvány kísérletet sem tett arra, hogy alkalmazkodjon vendéglátója normáihoz, s egyes emlékezők szerint legfőbb célja Budapesten az volt, hogy gazdag feleséget találjon magának. Ritoók Emma kulcsregényének hasonló epizódjához bizonyára Bloch viselkedése szolgált mintául.(24)
A látogatás családi visszhangját jól mutatja Lukács József talán legkeserűbb hangú, 1912. október 21-22-én kelt levele fiához. “Előre bocsátom, hogy leveled nekem legy nagy lelki fájdalmat okoz, oly' nagyot, hogy fizikaivá válik. Te erről nem tehetsz, mert nem tudod mérlegelni, hogy az én életemben mit jelentesz te nekem, tehát erről ne essék több szó. Csak arról akarok beszélni, hogy milyen nagy mértékben állsz annak az embernek lelketlen befolyása alatt, kinek lehetetlen fellépése és kívánságainak be nem teljesülésénél tanúsított eljárása még nekem is nehézzé tette az indulgentiát. És mert mi nem tudtuk bevenni az ő különlegességeit – te a helyett, hogy gondolkoznál legy kicsit a dolgok felett a más emberek szempontjából is, egy conflictust construálsz ott, ahol erre senkisem gondol. Ez talán onnan származik, hogy eddigelé minden óhajod, kívánságod teljesült, ha tőlem függött, tehát abba a gondolatba élted magad, hogy ennek mindig és mindenben így kell lennie – nem tudod elképzelni, hogy te kívánhass, igényelhess valamit, a minek a teljesülése akadályokba ütközik és ezért vagy most annyira elkeseredve, ámbár tárgyilagosan arra nincsen semmi okod. A helyett, hogy meggondolnád, hogy magadat nem kevésbé, mint bennünket egy lehetetlen helyzetbe hoztál azáltal, hogy ily módon, olyan vendéget hívtál meg, aki azon kívül még ilyen intranzigens módon viselkedett és igényeket támasztott, melyek teljesítése ellen fel kell lépnem, nem csak a saját magam érdekei, de az illető nő szempontjából is – és concedálnád legalább magad előtt, hogy nem helyesen cselekedtél: minden hibát ránk akarsz tólni, ami egy nagy igazságtalanság, mely nem méltó hozzád. Ez az ember úgy látszik olyan befolyást gyakorol reád, hogy elhomályosítja látásodat és eltompítja érzéseket."(25) Lukács Mária is szemrehányást tesz bátyjának, egyrészt Bloch viselkedése miatt, másrészt édesapja védelmében: “Papának nem az fájt a mit írtál, sőt talán az sem a hogyan írtál – hanem az, hogy most írtál így! Te nem úgy mentél el hazulról most, mint máskor és ezért volt fájdalmas Papának az első leveled. Hiszen azt, hogy, ha Te állandóan itt Pesten laknál, külön lakásod volna – arról már nem egyszer volt szó és ezt mindenki nagyon természetesnek találhatja csak és találja is. De én azt hiszem, Papa azt is kiolvasta leveledből, hogy ha Te vizitképpen jönnél ide néhány hétre, akkor nem akarnál itthon lakni. És ez fájt neki és ebben vélte Bloch befolyását látni."(26)
Bloch maga így ír heidelbergi kettősükről: “... Heidelbergben valóságos szimbiózisban éltünk. Olyan kapcsolatban voltunk egymással, mint a közlekedőedények. ... Ha néhány hétig nem voltunk együtt, gondolatilag ugyanazon a problémán dolgoztunk. Pontosan ott föl tudtam venni a fonalat, ahol ő elejtette és viszont. A közöttünk lévő affinitás olyan nagy volt, hogy létre kellett hoznunk a »különbözések természetvédelmi területét«..."(27)
Ez a furcsa pár igen ismert volt, nem csak Heidelbergben. Bloch azt állítja, hogy Th. Mann a Varázshegy Naphtájában nem Lukácsot rajzolta meg, hanem kettejük alakjából költött egy harmadikat,(28) és állításában lehet is valami igazság.
Bloch és Lukács közösségének egyik alapvető mozzanatát említi Marianne Weber, amikor a két fiatalember világmegváltó gondolatairól ír. Szerinte ezek a “keletről jött" ifjú filozófusok egy testvériségen alapuló “szocialista" társadalom eljövetelét várták. Céljuk, legalábbis elvben, a világtól való megváltás volt, nem pedig, mint a mérsékeltebb társadalomjobbító körökben, a létező világ lakhatóbbá, igazságosabbá tétele.(29) Radnóti Sándor is arról ír a fiatal Lukács és Bloch kapcsolatával foglalkozó írásában, hogy a “tökéletes bűnösség kora" helyett egy “új totalitást" fölépítését tartották kívánatosnak, “vallási alapon", kulturális értékekkel, művészettel és etikával helyettesítve a világból már hiányzó Istent, és a közösség igényét hangsúlyozva ott, ahol megítélésük szerint nem volt semmiféle reális közösség.(30)
Heidelbergben Lukács a tízes évek elején tulajdonképpen a város hivatalosan is elfogadott, tekintélyes rétegéhez kapcsolódott – ellentétben barátjával, Ernst Blochhal. A heidelbergi időkben jó ismerőse, talán barátja is volt Hans Staudinger, aki így ír Lukácsról visszaemlékezéseiben: “Georg Lukács, egy magyar, előkelő, kicsi úr, aki elefántcsontfejű bottal járkált, irodalomtörténeti és művészettörténti tanulmányai mellett igen érdeklődött munkásvizsgálataim iránt. Ellátogatott hozzánk, a fiatal diákházaspárhoz, olykor hetenként. Lukács más következtetésre jutott. Az ifjú proletárokat csak primitív lényeknek látta, akik a marxista eszméktől föltüzelve vezető romboló erővé válhatnak. Az én eredményeim zavarták azt a képet, amelyet kialakított magában és amelyben reménykedett."(31) Staudinger visszaemlékezése lényegében egybevág Marianne Weber korábban idézett emlékezésével, aki szerint Lukács gondolkodásában már ekkor határozottan körvonalazódott a messianisztikus hit, valamint egyfajta szellemi arisztokratizmus, az “élcsapat"-hoz tartozás igénye. Ez az “arisztokrácia" azonban a megváltás egyetemes igényével kívánt föllépni.(32)
Annak következtében, hogy barátságban állt Blochhal, olykor kétségek támadtak Heidelbergben Lukács hovatartozását illetően, Bloch ugyanis semmiképp sem volt hajlandó elfogadni a polgári viselkedés normáit, Lukács számára pedig nyilvánvalóan fontosabb volt Bloch barátsága annál, hogy viselkedési problémák miatt összekülönbözzön vele. Bloch fennhangon hirdette elégedetlenségét a várossal, amelyet “a fecsegés Mekkájának" nevezett.(33) Számos visszaemlékezésben, pl. Marianne Webernek a férjéről írott emlékezéseiben az “ezek az ifjú filozófusok"(34) szóhasználat következtében sokszor összemosódik Lukács és Bloch alakja. Ennek a korabeli megfogalmazásával találkozunk Jaspers heidelbergi visszaemlékezéseiben, amikor az Emil Lasknak tulajdonított mondást idézi, hogy “a négy evangelista: Máté, Márk, Lukács és Bloch".(35) Ezzel szemben Max Weber határozottan külön kezelte Bloch és Lukács alakját, hiszen míg Lukáccsal komoly beszélgetéseket folytatott, Blochhal nem nagyon tudott mit kezdeni: “... ez az ember tele van az istenével, de hát én csak egy tudós vagyok" – idézi Beiersdörfer Webert.(36)
Bloch és Lukács heidelbergi közös gondolkodásában éppen abban ragadható meg a különbözőségűnek, Lukács az “én"-en kívül kereste a mércét és a megoldást, ebben az időben az etikában(37) –nyilvánvalóan annak következményeként, hogy az esszékorszak lezárása óta szisztematikusan igyekezett kiiktatni az “én"-t még a saját éltéből is, a megvalósítandó és személyiségétől függetlennek tartott művek megvalósítását tekintve élete egyetlen feladatának. Dietrich Harth érdekes párhuzamosságra mutat rá nemcsak a fiatal Lukács és a fiatal Bloch érdeklődése, hanem az egyidőben írott művek jellege és a témaváltások között is,(38) annak ellenére, hogy később, a világháború kapcsán fölmerült kérdésekre eléggé eltérő választ adott a két ifjú filozófus.
Marianne Weber meglehetősen irodalmias könyvében, melyben a nagyfokú stilizálás mögött alig lehet fölfedezni az élő embereket (a legkevésbé élő a könyvben talán éppen a férje, Max Weber) és az emberi kapcsolatokat, így ír Lukácsról és Blochról: “A világnézet ellenkező pólusáról is jött néhány ifjú filozófus keletről, akiket ez idő tájt ismertünk meg, gondolok mindenekelőtt a magyar Georg von Lukaczra [sic!], akivel Weberék közeli barátságba kerültek. Éppen egy esztétikán dolgozott, melyet egy felépítendő rendszer részének szánt, s ennek az írásnak az akadémiai utat kellett volna megnyitnia számára. Weber belemerül Lukacz munkájába, és ezt mondja róla: Rendkívül erős benyomást tett rám, és egészen biztos vagyok abban, hogy a problémafelvetés pontosan megfelelő. Jó dolog az, hogy miután eddig a befogadó oldaláról foglalkoztak az esztétikával, ezután a művészetet létrehozók oldaláról próbálják megközelíteni a kérdést, most végre szóhoz jut a mű mint olyan."(39)
Ez ideig két alapos tanulmány született Max Weber és Lukács György kapcsolatáról, Karádi Éva disszertációja(40) és Kurt Beiersdörfer monográfiája.(41) Az előbbi jórészt Lukács gondolkodásmódjának alakulásával és magyarországi, ill. németországi szellemi kapcsolataival foglalkozik, aránylag kevés figyelmet szentelve az életrajzi tényeknek. Beiersdörfer a heidelbergi helyszín és a németül rendelkezésre álló szakirodalom alapos ismeretében szintén hiteles és sokoldalú, de másféle megközelítésű képet rajzol Weber és Lukács szellemi kapcsolatáról. Életrajzi szempontból a Weber–Lukács kapcsolat lényege röviden a következő módon rajzolható meg: kétségtelen, hogy Lukács és Weber kapcsolata nem a tanítvány és tanítója közötti kapcsolat volt, de nem is az egyenrangú tudósoké. E tény megértéséhez alapvetően fontos röviden vázolni Max Weber helyzetét Heidelbergben. Weber, egy évig tartó professzorság után, betegsége miatt 1903-ban kénytelen volt teljesen visszavonulni az egyetemi munkától és a társadalmi élettől is.(42) Évekkel később, amikor egészsége valamennyire rendeződött, de rendszeres, külső szabályokhoz igazodó munkára semmiképp sem vállalkozhatott, a Neckar jobb partján lévő lakásában rendszeresen összegyűlt egy professzorokból és szépreményű ifjú tehetségekből álló társaság, és eljárt ide az egyetem néhány tekintélyes professzora is. A tízes évek elején, hogy a parttalanná váló vendégjárást valamelyest korlátok közé szorítsák, kialakult a vasárnapi teadélutánok rendje. Max Weber később sem tért vissza a heidelbergi egyetemre, és csak halála előtt tanított rövid ideig Münchenben.
Nemcsak Weber munkásságának és személyiségének megítélését kell különválasztanunk, hanem számolnunk kell azzal is, hogy munkásságát önmagában is sokféle szempont szerint lehet értékelni. “A liberális értelmiségnek ahhoz a nagy csoportjához tartozott a vilmosi Németországban, amely buzgón támogatta a demokratizálást és a szociális reformokat, de demokráciaelmélete nem volt. Demokrácia és reform ezeknek a liberálisoknak ugyanazt jelentette, mint egy korábbi nemzedéknek a konstitucionalizmus: eszköz a legnagyobb politikai érték, a nemzeti egység és hatalom megvalósítására" – olvashatjuk Iggersnek a német historizmusról írott könyvében,(43) s ebből már következtethetünk arra, hogy Weber megítélése akkoriban még kevésbé volt egyértelmű, mint halála után – de tekintélye mindenek ellenére életében is, de főként halála után vitathatatlan volt. “... Max Webert egyrészt a weimari köztársaság egyik építőmesterének, másrészt olyan machiavellisztikus figurának tekintették", aki a politikát alárendelte az állam hatalmi érdekeinek.(44)
Weber és a körülötte szerveződött társaság olyannyira külön állt a város egyetemi köreitől, hogy Weber halálakor az egyetem részéről gyászbeszédet sem mondtak. Karl Jaspers, aki mindvégig igen tisztelte Webert, kifejezetten a diákság kérésére – és nem az egyetem nevében – mondhatott beszédet a temetésen. A Webertől kapott szellemi és emberi inspiráció hatására összegyűlt egy kötetnyi írása is Max Weberről,(45) aki kétségtelenül a 20. századi Heidelberg egyik legjelentősebb és rendkívül ellentmondásos személyisége volt.(46)
Lukács György azzal, hogy igen hamar szoros kapcsolatba került Weberékkel – Max Weberrel inkább intellektuális, Marianne Weberrel inkább személyes-baráti kapcsolatba, de jó viszonyban volt Alfred Weberrel is –, bizonyára szerzett magának már heidelbergi tartózkodása elején is barátokat későbbi habilitációs terveihez, de szerzett elszánt ellenfeleket is. Weberék és Lukács között a kapcsolat olyan gyorsan barátivá vált, hogy Lukács már 1912 nyarán felolvasta a Weber-házban A lelki szegénységről című dialógusát, melyben Seidler Irmával való kapcsolatának, illetve saját szavai szerint lelkiismeretfurdalásának állít emléket. (Az írást valószínűleg Lorsy Ernő fordította németre.) Marianne Weber külön levélben mondott köszönetet Lukácsnak az írás felolvasása után, mélyen megrendülve attól, hogy megismerte Lukács személyiségének egy addig nem is sejtett, rejtett dimenzióját,(47) és később is említi ezt a Lukács-írást, levelekben is, férjéről írott könyvében is. “Tartós hatást tett rám barátunknak a lelki szegényekről írott mélyértelmű, művészi esszéje is, melyben elismeri a megváltás érdekében ható teremtő erejű szeretet jogát arra, hogy áttörje az etikai normákat."(48) Marianne Weber azonban férjéről írott könyvében összességében igen ritkán említi Lukácsot, s ezek az említések hangnemüket tekintve is igen távol állnak a Heidelbergben váltott levelek sokszor zaklatott személyességétől.
A legalapvetőbb életrajzi forrás Lukács heidelbergi éveinek életrajzi tényeivel kapcsolatban is Lukács József levelezése. Az apa figyelme kiterjedt fia életének és ténykedésének minden területére, a publikációk visszhangjára, a heidelbergi emberi és szakmai kapcsolatokra, a külföldi élet anyagi feltételeinek biztosítására, a németországi és magyarországi habilitációs tervekre, de igyekezett ügyelni fia személyiségének alakulására is. Csakhogy Lukács a lehető legkevesebb információt nyújtotta magáról még Pesten is, a heidelbergi távolságból pedig édesapja jórészt csak sejtésekre hagyatkozhatott. Említi is egyik levelében, hogy ilyen távolságból nem képes megkülönböztetni egymástól a “hallgatás nüanszait".
Lukács József leveleiből jól nyomon követhetők a magyarországi habilitációs tervek és kísérletek abból az időszakból is, amikor Lukács már Heidelbergben tartózkodott, hiszen Lukács József igyekezett mindenféle módon, minden kapcsolatával segíteni fia pályáját. 1910-12-ben elsősorban magyarországi magántanári lehetőségekről esik szó a Lukács-család levelezésében. A legkomolyabb próbálkozásról 1911. május elején derült ki, hogy reménytelen: “... szégyenkezve és mélyen sértve legjobb érzéseimben adott neked hírt, hogy Alexander tanár ma délbeni jelentése szerint magántanári folyamodványod a személyi szavazásnál 23 szavazattal 15 ellenében elutasíttatott. Petz Gedeon szónokolt ellened és nagy befolyásával leszavaztatott. A tárgy ellen beszélt, előadván, hogy az semmiképpen nincs meghatárolva – és bár Beöthy erősen védelmébe vett – nem használt..."(49) Budapest mellett komolyan szóba került Pozsony is, mint lehetséges hely a magántanári kinevezéshez.(50) Ezzel a tervvel kapcsolatban Lukács József komoly reményeket dédelgetett, és minden követ megmozgatott volna a siker érdekében: “Az egyetemi dolgokat illetőleg majd megszerzem a budget részletes példányát és megküldöm majd. Én a magam részéről egyelőre csak a budapesti magántanárságra helyezek súlyt – a többi magától fog kialakulni, majd meglátjuk, hogyan és miként. Tisza Istvánnal jóban vagyok – úgy mint voltam mindig és remélem, hogy adandó alkalommal számíthatok rá" – írja 1910 őszén, még reménykedve az itthoni lehetőségekben.(51) Ezek a kísérletek azonban nem jártak sikerrel, s ennek legfőbb oka bizonyára az volt, hogy Lukács szakmailag más generációhoz tartozott, más szemlélettel közelített tárgyához, a pozícióban lévő, pozitivizmuson nevelkedett professzorok némelyike pedig, mint Petz Gedeon is, még az esztétika mint önálló tudomány létjogosultságát is kétségbe vonta.
1911. május elejére tehát tisztázódott a pesti habilitáció reménytelensége, legalábbis egyelőre. Először Lukács Mária már idézett levelében merül föl annak lehetősége, hogy Lukács Németországban keressen magának magántanári állást, s 1912. augusztus 1-én kelt Lukács Józsefnek az a levele, melyben fia kérésére válaszolva írja, hogy egyelőre beszünteti az esetleges itthoni, habilitációval kapcsolatos lépéseket. Lukács azonban azt kérte apjától, hogy németországi terveit feltétlenül tartsa titokban Pesten. (A heidelbergi habilitáció ötletét bizonyára segítette az a nem mellékes körülmény is, hogy az 1912/13-as tanévben Alfred Weber volt a heidelbergi egyetem dékánja. A következő években olyan történészek, földrajztudósok stb. töltötték be ezt a posztot, akik nem tartoztak Weberék szűkebb baráti köréhez, mígnem 1917/18-ban Eberhard Gothein került a dékáni székbe.)
Heidelbergben Lukács a művészetfilozófiával akart habilitálni, melynek írásához 1912 elején Firenzében kezdett hozzá. (Ez a munka, bizonyára Popper hatásának és emlékének közelsége miatt, kevésbé elutasító a modern művészettel szemben, mint a későbbi Lukács-írások.) Ahogyan Márkus György igen visszafogottan megállapítja a fiatal Lukácsról írott egyik tanulmányában, a fiatal és az idős Lukács egyaránt a művészet helyét és funkcióját keresi az emberi tevékenységek körében, más-más premisszákból kiindulva és más-más következtetésekre jutva.(52)
1913 májusára konkretizálódott először annyira a helyzet Heidelbergben, hogy Lukács arra kéri édesapját, szerezze be a habilitációs kérelem benyújtásához szükséges papírokat Pesten.(53) Ebben az évben mégsem kerül sor a kérelem benyújtására, s ennek egyik oka bizonyára az volt, hogy nem készült el a művészetfilozófia, csak egyre nagyobbra duzzadt a terv – ez idő tájt Lukács kétszer két kötetesre tervezi már munkáját.
JEGYZETEK
1. Lukács György, Napló, Budapest 1981. 42.
2. Georg von Lukács, Die Seele und die Formen, Essays. Berlin 1911. A német esszékötet bővült a másfél évvel korábban megjelent A lélek és a formákhoz képest, a német kötetben viszont semmiféle utalás sincs arra, hogy a kötet írásai valahol már megjelentek, más nyelven, és nincs utalás a fordítókra sem. Lukács József leveleiből viszont elég szép listát lehet összeállítani azokból, Balázs Bélától Popper León át Lorsy Ernőig és Stern (Stephani) Elzáig, akik Lukács egyes írásait fordították.
3. Pester Lloyd, 1911. dec. 3. - Aenesidemus; december 18. - Leo Popper (1880-1911). Ein Nachruf; december 24. - Die romanische Gefahr.
4. Az Esztétikai kultúra évszám feltüntetése nélkül jelent meg és általában 1913-as évszámmal szerepel a bibliográfiákban. De mivel Ritoók Emma 1912 december közepén már reagál Lukács könyvére, a kinyomtatott kötet elolvasása után, mindenképpen 1912-re kell datálnunk. Ritoók Emma levele Lukács Györgynek, 1912. dec. 15-én. LAK. In: Ernst Bloch und Georg Lukács. Dokumente, Zum 100. Geburtstag, Archívumi Füzetek IV., Budapest 1984. Szerk. Mesterházi Miklós és Mezei György. 180.
5. Lukács György, Napló, 55-56., ill. Curriculum vitae. 452-453.
6. Lukács György levele Popper Leóhoz, 1911. február 11-én. LAK.
7. “Nem tartozik egy nagy vagy jelentős filozófus pszichológiájához, hogy jó emberismerő legyen."
8. Lukács György, Életrajz magnószalagon. 113. Lukács, Bloch és Ritoók kapcsolatához ld. még Ritoók Emma leveleit Lukács Györgynek, in: Ernst Bloch und Georg Lukács. Archívumi Füzetek IV. 157-205.
9. Zudeick, Peter, Der Hintern des Teufels. Ernst Bloch. - Leben und Werk, Baden-Baden 1985, 38.
10. Rtoók Emma kulcsregényében, A szellem kalandoraiban szintén előfordul Simmel alakja, Marcus néven.
11. Lukács György, Életrajz magnószalagon, 111.
12. Lukács Mária levele Lukács Györgynek, 1912. április 12-én. LAK.
13. Lukács József levele Lukács Györgynek, 1912. június 7-én. LAK.
14. Lukács József levele Lyukács Györgynek, Budapest 1913. május 19. LAK
15. Karl Jaspers, Heidelberger Erinnerungen, In: Heidelberger Jahrbücher 1961/V, Berlion, Göttingen, Heidelberg, 5.
16. Buselmeier, Michael, Mythos Heidelberg. In: Auch eine Geschichte der Universxität Jeidelberg. Hg.: Buselmeier, Karin. Mannheim, 1985. 491-500.
17. Korabeli, átfogó személyes emlékezést olvashatunk az orosz emigráns Stepun tollából: Stepun, Fedor, Vergangenes und Unvergängliches. Aus meinem Leben. Erster Teil 1884-1914. München 1947.
18. Burschenschaft - a német egyetemi ifjúság többnyire harcias, többé-kevésbé nacionalista szervezetei, tevékenységük sokszor a közös ivászatokban merült ki.
19. Ld. erről pl. Stepun, i. m. 130-175.
20. Weber, Marianne, Max Weber. Ein Lebensbild. Tübingen 1984. 475.
21. Az Auch eine Geschichte... c. könyv is ezért keletkezett. A szerkesztők bevezetője szerint a hivatalos méltatásokkal szemben a feledésbe merülő ellenzékiségnek akartak hangot adni, áttekintve az egyetem 600 éves történetét. És ebben az alternatív méltatásban eshetett szó őszintén pl. az első világháborútól 1945-ig tartó időszakról, a 60-as évek végének diákmozgalmairól stb.
23. Lukács Mária levele Lukács Györgynek, 1912. május 28-án. LAK.
24. Ritoók Emma, A szellem kalandorai. Budapest 1921. I. kötet, 262-267.
25. Lukács Józsel levele Lukács Györgynek, 1912. október 21-22-én. LSK.
26. Lukács Mária levele Lukács Györgynek, 1912. október 28-án. LAK.
27. Bloch, Ernst, Tagträume vom aufrechten Gang. Frankfurt a. M. 1978., idézi: Mesterházi Miklós, in: Ernst Bloch und Georg Lukács. Dokumente zum 100. Geburtstag. Archívumi Füzetek IV. Szerk. Mesterházi Miklós és Mezei György, MTA. Filozófiai Intézet, Lukács Archívum 1984. 8-9.
28. Idézi Zudeick, i. m., 45-46. Thomas Mann és Lukács György “kapcsolatát" egyébként a szakirodalomban rendszerint túlértékelik, személyes kapcsolat később is valójában Th. Mann és Lukács József között volt.
29. Weber, Marianne, Max Weber. 474.
30. Radnóti Sándor, Bloch und Lukács: Zwei radikale Kritiker in der “gottverlassenen Welt". In: Heller, Ágnes, Fehér, Ferenc, Márkus, György, Radnóti, Sándor, Die Seele und das Leben. Studien zum frühen Lukács. Suhrkamp Taschenbuch Wissenschaft 80. 177-191.
31. Staudinger, Hans, Wirtschaftspolitik im Weimarer Staat. Hg. Schulzee, Haagen, Archiv für Sozialgeschichte, Beiheft 10, Bonn 1982. 13.
32. Radnóti Sándor, i. m., 184.
36. Beiersdörfer, Kurt, Max Weber und Georg Lukács. Campus-Forschung 450, Frankfurt-New York 1986. 20.
37. Ld. pl. Radnóti Sándor, i. m., 187.
38. Harth, Dietrich, Gesellschaftsdämmerung in Heidelberg. Zur Kritik der Moderne in Lukács und Blochs Frühschriften. In: Auch eine Geschichte... 251-269.
39. Weber, Marianne, Max Weber, ein Lebensbild. Tübingen 1984. 473.
40. Karádi Éva, A budapesti Lukács-kör és a heidelbergi Max Weber-kör. Kandidátusi értekezés. Budapest 1984. kézirat.
41. Beiersdörfer, Kurt, Max Weber und Georg Lukács.Campus-Forschung 450. Frankfurt–New York, 1986.
42. Max Weber életével és személyiségével kapcsolatban a fontos dokumentumokat ld. Baumgarten, Eduard, Max Weber – Werk und Person. Dokumente ausgewählt und kommentiert von E. Baumgarten. Tübingen 1964.
43. Iggers, Georg G., A német historizmus. Budapest 1988. 259.
45. Jaspers, Karl, Max Weber, Piper. Münche-Zürich, 1988.
46. Heinrich, Dieter, Denken im Blick auf Max Weber. In: Karl Jaspers - Philosoph, Arzt, politischer Denker. Symposium zum 100. Geburtstag in Basel und Heidelberg, Serie Piper. München–Zürich, 1986, ill. Karl Jaspers - Denken zwischen Wissenschaft, Politik und Philosophie. Szerk. Harth, Dietrich. Stuttgart 1989.
47. Marianne Weber levele ŰLukács Györgynek, 1912. július 31-én. LAK.
48. Weber, Marianne, Max Weber, 474.
49. Lukács József levele Lukács Györgynek, 1911. május 4-én, LAK.
50. Ld. pl. Lukács József levelét Lukács Györgynek 1911. május 1-én és 4-én a pesti habilitációról, 1912. február 18-án és június 7-én a lehetséges pozsonyi habilitációról. LAK.
51. Lukács József levele Lukács Györgynek, 1910. november 24-én. LAK.
52. Márkus György, Die seele und das Leben. Der junge Lukács und das Problem der “Kultur". In: Die Seele und das Leben, 102.
53. Lukács József levele Lukács Györgynek, 1913. május 5-én. LAK.