Az MTA Filozófiai Intézetének
AKADÉMIAI-FILOZÓFIAI
Bendl Júlia: Lukács György élete a századfordulótól 1918-ig, Budapest: Scientia Humana Társulás, 1994.
Kultúrák, irányzatok, pályák között
1907 októberében Lukács benyújtja a drámáról írott pályamunkáját a Kisfaludy Társaságnak, a kor magyar tudományos élete egyik tekintélyes intézményének, 1908 tavaszán pedig elkezdi írni az esszéket, s ezek 1910 tavaszán magyarul, 1911 végén pedig németül jelennek meg A lélek és a formák címen. Az esszék korszaka lényegében egybeesik a Seidler Irma miatt érzett válsággal, ill. a berlini és a pesti egyetemen folytatott bölcsészeti tanulmányokkal.
Lukács első esszéje – Novalisról – 1908 márciusában jelent meg a Nyugatban,(1) és a további esszék közül is több, összesen öt, ebben a folyóiratban jelent meg. Így azután minduntalan fölmerül a kérdés, gyakran állításként, hogy Lukács a Nyugat köréhez tartozott-e. Ennek megítélése jórészt nézőpont kérdése. Ha ugyanis Lukács ez idő tájt keletkezett írásai felől közelítünk a kérdéshez, hajlamosak vagyunk igent mondani. Ugyanakkor Lukács maga is ezt mondta az egyik interjúban: “Összefoglalva a Nyugat embereihez való viszonyomat: nagyon feltűnő, hogy abban az időben szerkesztői megbeszélésekről ismertem ugyan Osvátot, Fenyőt és Ignotust, de például soha sem találkoztam és nem ismerkedtem össze Schöpflinnel, soha nem találkoztam Móricz Zsigmonddal, pedig írtam is az első könyvéről. Nem ismertem személyesen Kosztolányit, akiről szintén írtam, nem ismertem Karinthyt, nem ismertem Krúdy Gyulát, szóval a Nyugat úgynevezett törzsgárdájával még csak nem is találkoztam. ...az egész Nyugat-körből csak Kaffka Margittal, Lesznai Annával és Balázs Bélával volt személyes kapcsolatom."(2)
Vitathatatlan, hogy az utóbbi időben három ember semmiképp sem tartozott a Nyugat legfontosabb, meghatározó személyiségei közé, Balázs Béla esetében pedig az is kétséges, hogy valóban a folyóirat körébe tartozott-e, mint ő maga olykor hitte. A Nyugat egyik legfontosabb embere, Babits Mihály és Lukács között komoly és nyílt nézeteltérés alakult ki az esszékötet kapcsán, s ez a konfliktus visszavezethető arra a kritikára, amelyet Lukács írt 1908-ban, A Holnap című antológiáról.(3)
Ha a másik oldalról közelítünk a Lukács és a Nyugat közötti kapcsolat kérdéséhez, és megnézzük a folyóirat megfelelő évfolyamat, láthatjuk, hogy Lukács írásainak “mennyisége" a folyóirat egészéhez képest igazán elenyésző. A lélek és a formák nem túl lelkes fogadtatása a Nyugatban szintén azt mutatja, hogy nem csak Babits, a folyóirat egésze sem tartotta Lukácsot közéjük tartozónak. Ebben sok minden szerepet játszhatott: a személyes rokon- és ellenszenveken kívül fontos lehetett a gondolkodás és életfelfogás különbözősége – s talán a legnyomósabb szempont, amely távol tartotta a Nyugatot Lukácstól, stilisztikai lehetett. A folyóirat jellegét meghatározó írók ugyanis igen nehezen tűrhették a Lukácsra jellemző, a nyelv kommunikatív szerepét gyakran semmibe vevő nyelvhasználatot. Ezeket a kérdéseket körültekintően elemzi Tímár Árpád az ifjúkori Lukács-írások kritikai visszhangját összegyűjtő kötet bevezetőjében,(4) de megítélésem szerint Lukács és a Nyugat között még nagyobb a szakadék a Tímár által ábrázoltnál. Adalék ehhez Herz Henrik egyik datálatlan levele is: “Tegnapelőtt Ignotussal ültem egyedül a kávéházban. Ő mindig rólad beszél nekem, s nagyon mentegetődzik, hogy nem tud érteni és értékelni."(5) És ugyanakkor Ignotus volt az, aki a Nyugat körében, de már 1906-ban, a Szerda című lapnál is, a leginkább pártolta Lukácsot! Lukács maga így beszélt erről: “...Ignotus – érdekes módon – bizonyos fokig mindig ragaszkodott hozzám, és én csak azért tudtam állandóan írni a Nyugatba, mert ő megvédett engem Osváttal szemben. Ignotus nélkül nem hiszem, hogy a Nyugatban megjelentem volna, és csak annyira is szerepeltem volna, amennyire szerepeltem." (6)
Semmiképp sem arról van itt szó, mint feltételezni szokták, hogy Lukács nem volt hajlandó elfogadni a nyugatosoknál gyakori, mondhatni, kötelező “kávéházi életformát". Hiszen ő maga is járt kávéházba, a Thália Társaság szervezésének jó része ott zajlott, és említi a Bristolt és a Japán kávéházat is, ahová “cikkei miatt" bejárt.(7) De nem kényszerült arra, mint a nyugatosok közül jó néhányan, hogy nyugodt lakáskörülmények híján kávéházi asztalnál dolgozzon. Ugyancsak Herz Henrik írja Lukácsnak, már Popper Leó betegsége idején, 1910 táján, hogy majd ha együtt lesznek Pesten a barátok mind, “...csinálunk majd egy pár régi napot Leó két nagy ablaka között. Nagy metafizikai órákat töltünk a Japánban, Télikertben."(8) Az is igaz, hogy Lukács későbbi, a tízes években kialakult munkastílusa semmiképp sem volt kávéházban folytatható – de ekkor már minden szempontból kívül is került a Nyugat vonzáskörén.
* * *
A fiatal Lukács Magyarországról való gondolkodásának egyik kulcskérdése Ady Endre hatása, de ugyanez a hatás tapasztalható a korszak valamennyi progresszív gondolkodójánál és irányzatánál. “Ha nem veszek részt a magyar irodalmi mozgalomban, ha nem helyeslem feltétel nélkül Ady forradalmát: feltétlenül zsákutca"(9) – írja Lukács az önéletrajzi vázlatban, de az interjúban ennél lényegesen óvatosabban fogalmaz: “...hozzá kell tenni egy nagyon fontos dolgot, amit én akkor tulajdonképpen nem értettem meg, csak most látom tisztán, hogy az egész irodalmi, sőt irodalmon túlmenő fejlődésemre milyen döntő befolyással volt. Éppen az 1906-os évben jártunk: ekkor jelentek meg az Új versek. ...én voltam az első Magyarországon, aki 3-4 évvel később megírta Ady személyes összefüggését a forradalommal, azt, hogy olyan forradalmár, aki egyéni beteljesüléséhez tartja szükségesnek a forradalmat. ... de természetesen hangsúlyoznom kell, hogy a dolog jelentőségéről akkor halvány fogalmam sem volt, csak őszinte, nagy és fenntartás nélküli lelkesedést éreztem az Ady-versek iránt."(10) (Lukács beszámol egy személyes találkozásáról is Adyval: “... Ha a személyes viszonylatokat veszem, akkor kiderül, hogy semmiféle kapcsolat nem jött létre azon a ponton, ahol ez a legfontosabb lett volna nekem. Adyra gondolok. Életemben egyszer találkoztam vele, de nem emlékszem rá pontosan, mikor. Annyi biztos, hogy 1908 ősze után volt, mert ekkor jelent meg kritikám a Holnapról, melyben először írtam Adyról, később pedig már nagyon sokat voltam külföldön, így hát anélkül, hogy határozott dátumot mernék mondani, 1909 telére vagy tavaszára tenném ezt a találkozást. Ezt közeli barátom, Czigány Dezső, a festő közvetítette, aki portrét is készített Adyról, és nagyon jóban volt vele. Ő vitt el engem egyszer a Három Hollóba, mondhatom, semmi sem jött ki együtt létünkből. Olyan este volt ez, amikor a Három Holló tele volt Ady dzsentri barátaival, és én abszolúte nem tudtam belekapcsolódni a beszélgetésbe. ... egyáltalán nem véletlen, hogy a másik ilyen szempontból legjelentékenyebb kortársammal, Bartókkal sem volt semmiféle kapcsolatom" – fűzi hozzá Lukács az interjúban.(11)
Itt is érdemes fölhívni a figyelmet arra, hogy Lukácsnak az Ady “forradalmisága" iránti rokonszenve igen távol állt a “forradalom" manapság használatos fogalmától, a konkrét társadalom alapvető megváltoztatásának szándékától: “... a magyarok vágyódásai meddők kell hogy maradjanak örökre. Mert Magyarországon a forradalom csak lelkiállapot, csak az egyetlen pozitív, formai lehetősége annak, hogy a végtelen izoláltság okozta kétségbeesés csak kifejezést is bírjon kapni. ... Az Ady Endre szocializmusa: vallás (kisebbeknél csak narkotikum), kiáltó szó a pusztában, segélyért ordítása egy megfulladónak, görcsös belekapaszkodás az egyetlen lehetőségbe, ami még van, csak imádva (vagy néha káromkodva) azt, ismeretlennek, titokzatosnak és mégis közelinek, mégis az egyetlen igazán reálisnak érezvén azt" – írja Lukács 1909-es, Új magyar líra című tanulmányában.(12) És ezek a sorok semmiképp sem sejtetnek többet, konkrétabb szándékot annál, hogy Lukácsban is, mint abban az időben oly sokakban, fölmerült az igény: a kultúra, az eszmék segítségével közelebbről meg nem határozott változásokat kellene előidézni, elősegíteni. Bizonyos szempontból a kultúra itt fölvetődött kérdése maradt Lukács egész életművének központi problémája.(13)
Márkus György egyik, az életrajz szempontjából is fontos felismerése, hogy egyrészt a fiatal Lukács szerint az emberi létezés metafizikai szintű tragédiájának egyik jelensége a “kultúra válsága", másrészt pedig az ifjúkori művekben minduntalan fölbukkan az igény, hogy a kultúra segítségével kellene átformálni “az életet".(14) Lukács mindenestül kultúra nélkülinek, sőt kultúra-ellenesnek tartotta az őt körülvevő világot. Úgy ítélte meg, hogy minden az áru és pénzviszonyokon nyugszik )ld. például az időskori életrajzi vázlatnak és interjúnak a gyermekkori olvasmányokra, ill. a Benedek Elek morális szerepére vonatkozó részét)(15), s ez a világ ráadásul a századfordulóra intézményessé vált, s így menthetetlenül elidegenedett – ellentétben ifjúkori ideáljával, a görög polisszal, amikor a “kultúra", úgymond, még a hétköznapok természetes része volt.
Megítélésem szerint abban, hogy Lukács teljes egészében értéktelennek tartja és többnyire mereven elutasítja mindazokat a kulturális értékeket, amelyeket a századforduló Magyarországa létrehozott, szerepet játszhatott a családjával való szembenállás is, pontosabban az, hogy talán nem tudott megbirkózni a tekintélyes apa személyével, azzal a ténnyel, hogy apja ezeket az értékeket becsülte, és létrejöttüket vitathatatlanul elősegítette – mint magánember és mint az egyik vezető bank vezető embere is. Fiával kapcsolatban magától értetődő kötelességének érezte, hogy feltétel nélkül ellássa őt a szükséges anyagiakkal: “A különféle körülmények latolgatása arra a felismerésre vezetett, hogy ha nem előbb, de legkésőbb egy év leforgása után, azon helyzetben fogok lenni, hogy neked egy minimális 5000 koronára rúgó járadékot biztosíthatok. Nem akartam elmulasztani, hogy ezen »felfedezésről« azonnal ne értesítselek, mert tulajdon képen ez neked fontosabb, mint sok más dolog, amiről írhatnék. Tudatom veled ezt azon szóbelileg is tett hozzátoldással, hogy egy ilyen összeg távolról sem elég, anyagi függetlenségedet biztosítani, csak éppen arra szolgálhat, az embert a nélkülözhetetlen napi szükségtől megóvni. Azért tovább kell tőkét gyűjtenek számodra is, és ha elég hosszú ideig tarthatom meg egészségemet és munkabírásomat, remélem, fogok olyan járadékot biztosíthatni részedre, amely, szerény igények mellett, teljes függetlenséget fog nyújthatni tudományos czéljaid számára is" – írja fiának 1911. júniusában.(16)
Lukács részéről a szembenállás igen ellentmondásos volt. Egyrészt magától értetődő módon elfogadta apja anyagi gondoskodását, másrészt sokszor – főként Ljena Grabenko megismerése, 1913 nyara után – a legminimálisabb szinten sem tartotta a kapcsolatot a családdal, és ez olykor úgy tetszik, mintha a kettősséget fel sem ismerte volna. Feltehetőleg ő maga sem volt tisztában azzal, hogy apjával, a családdal kapcsolatos indulatait időnként más területekre is kivetíti, és személyes indulatai is szerepet kapnak, amikor a társadalomról gondolkodik.
Nyilvánvaló a levelekből, hogy Lukácsnak nem volt igazán személyes kapcsolata a családjával, és a maga részéről soha nem is törekedett arra, hogy ápolja, fenntartsa a családi kapcsolatokat. Lukács József időnként kísérletet tesz arra, hogy “jobb útra térítse" fiát, rávegye arra, hogy legalább minimális szinten ápolja a kapcsolatokat: “Mindenkinek van világnézete és életfelfogása. A Te világnézetedről nem alkothatok ítéletet – ehhez túl műveletlen vagyok és túl keveset tudok – abban azonban, sajnos, biztos vagyok, hogy életfelfogásod igen helytelen és téves; nemcsak a tapasztalatom alapján mondhatok ilyen biztos ítéletet, hanem a Te eddigi életutad és az elért eredményeid is határozottan amellett szólnak, hogy helytelen utakon jársz, és egy téves gondolatmenetet követsz. Az emberiség történetéből azt a tapasztalatot vonhatjuk le, hogy valódi nagysággá csak azok az egyének fejődhettek, akikben a szellemi nagysághoz a jellem társult, és ez harmonikusan olyan személyiséget hozott létre, amely nemcsak az intellektusával, hanem a szívével is munkálkodott. A szellemi qualitások egyoldalú megítélése csak csekély fokban biztosítja a személyiség fejlődésének alapját, és ha hiányzik az összetartozás a többi emberrel, az hamar elszigetel és meggátolja, hogy fölemelkedjünk az emberi nagyság és méltóság ama magaslataira, amely csak a harmóniában élő és harmóniára törekvő embereknek van fönntartva. ... Te ... begubódzol valamiféle természetellenes egoizmusba, és figyelmen kívül hagyod még a szigorú testápolás és az önfegyelem előírásait is" – írja 1914. december 2-án fiának(17), a levél utóiratában pedig biztosítja fiát, hogy a napokban átutalja a következő évre szóló összeget a heidelbergi bankba.
Kétségtelen, hogy nem lehetett egyszerű megbirkózni egy tekintélyes apával, az apai tekintéllyel való szembenállást azonban (ami kamaszkorban még természetesnek tekinthető) Lukács felnőttkora kezdetén is olyan módon kezelte, ami nem a “tudóshoz", hanem inkább a kamasz fiúhoz illene. Az anyagi támogatás kérdésében például teljesen fölfüggesztette az “alapvető ellentétet", szó nélkül elfogadta a nagyvonalú apai gondoskodást. Később pedig – amikor fiatalkori érzéseit a húszas években a kommunista ideológia segítségével osztályok és társadalmi rendek szembenállásává stilizálta – kialakította a megváltoztathatatlanul kultúraellenes, elidegenedett és az emberi kapcsolatokat és mindenféle kultúrát lehetetlenné tevő világ (az apai világ) mitikus, igen sematikus és fenyegető árnyát. Semmiképp sem tagadható, hogy mindezek a veszélyek és jelenségek jelen voltak a század elején Európa életében, ahogyan jelen vannak valamilyen mértékben minden korban, de ez a veszély korántsem volt olyan abszolút érvényű, mint ahogyan azt Lukácsnak a tízes években megjelent írásai, de még inkább a húszas évek után keletkezett írásai mutatni akarták.
Megítélésem szerint nehezen vitatható, hogy Lukács különböző okokból nem nagyon tudott – és talán nem is igazán akart – bekerülni a magyar társadalom és a magyar irodalom vérkeringésébe, hiszen néhány vonatkozásban – és a fenti prekoncepciókra támaszkodva – mélységesen megvetette ezt a megítélése szerint avítt és provinciális, dzsentri és liberális szellemű világot – az egyetlen Ady kivételével. (Tulajdonképpen Lukács György is majdhogynem szitoknak tekintette a “liberális" szót.) De kívül maradni sem tudott és nem is akart kívül maradni ezen a világon. Ezt a dilemmát sikerült feloldania később, Seidler Irma és Popper Leó halála után, amikor már könnyebben áthelyezhette ambícióit német nyelvterületre. Ady verseit pedig messziről is lehetett tisztelni.
* * *
Lukács egyik legodaadóbb harcostársa Balázs Béla (polgári néven: Bauer Herbert) volt. Kettejük kapcsolata tele van ugyan életrajzi vonatkozásokkal, mégsem tekinthető, legalábbis Lukács szemszögéből, igazán intim, személyes kapcsolatnak – a Lukács–Balázs barátság története inkább a pályaképhez tartozik. Fehér Ferenc is “ideológiailag megalapozott szövetségnek" tekinti Lukács és Balázs kapcsolatát a tízes években, nem pedig “egymással harmonizáló intellektuális személyiségek surlódásmentes koegzisztenciájának".(18) Lukács ugyanis, levelezésük tanúsága szerint,(19) Balázs Béla állandó igyekezete ellenére sem volt hajlandó soha igazán személyessé, közvetlen barátivá tenni ezt a kapcsolatot. Lenkei Júlia a Balázs Béla és Lukács György levelezését közreadó kötethez írott előszavában “barátság-mítoszról" beszél, teljes joggal, és e mítosz kialakulásához Lukács valójában nem szolgáltatott komoly alapot. A kapcsolat személyes jellege Lukács oldaláról többnyire arra korlátozódott, hogy érezni akarta egy sok szempontból rokon gondolkozású költő-író jelenlétét (és támogatását) minden lehetséges helyzetben – többnyire azért, hogy segítségével saját elméleti fejtegetéseit illusztrálhassa.
Tanulmányában Fehér Ferenc hangsúlyozza Lukács és Balázs közös, romantikus szembenállását a kapitalizmussal. Igen vitatható azonban pl. az a megállapítása, hogy – a szerinte szintén romantikus antikapitalista – Ady és Lukács (és Balázs) között azért nem jött létre semmiféle szövetség, mert az utóbbiaknak, mint romantikus antikapitalistáknak, őrizniük kellett inkognitójukat, hiszen – mondja Fehér – még nem akartak nyíltan a politika színpadára lépni.(20) Ez a kijelentés bizonyára az idős Lukács politikai szerepének akaratlan visszavetítése egy sok évtizeddel korábbi helyzetre. Lukácsnak ugyanis 1918 végéig esze ágában sem volt, hogy a “politika színpadára" lépjen. Hasonló problémát jelez az is, hogy sokan, sokszor összemossák a forradalom szónak a század elején, valamint a későbbi korokban szokásos használatát, elkerülhetetlenül azt a látszatot keltve ezzel, mintha lakár a fiatal Ady, akár a pályakezdő Lukács a társadalmi rend gyökeres átalakításának konkrét szándékával tevékenykedett volna. ) Itt csupán Lukács korábban idézett, 1909-es Ady-tanulmányára utalnék.) Ugyanakkor bőségesen sorolhatjuk a bizonyítékokat amellett, hogy Lukács is, Balázs is hangsúlyozottan csupán feltételes módban és a messianisztikus gondolatkörben maradva foglalkoztak a társadalom problémáival. Ezt támasztja alá egy jellemző idézet is Lukács 1910-ben írott Esztétikai kultúra című írásából: “... amit eddig láttunk, nem sok jót ígér. A szocializmusnak, úgy látszik, nincsen meg az egész lelket betöltő, vallásos ereje, amely megvolt a primitív kereszténységben. A korai kereszténység művészetüldözése kellett, hogy Giotto és Dante, Meister Eckehart és Wolfram von Eschenbach művészete megszülessék..."(21) Kétségtelen, hogy amikor Lukács a tízes években “szocializmus"-ról beszél, nem a társadalmi berendezkedésre, hanem csakis a szellemi-lelki szférára gondol.
Balázs Béla már 1908-ban, Lukács Új magyar költők című írásában, amelyben Ady mellett Babitsról és Balázs Béláról is szó esik, lényegében illusztratív szerepet is betölt: “Babits Mihály ritmusában megszólal valami, amit nálunk még nem lehetett hallani, valami vad gazdagság, a látások izzó részegsége és az érzések mélységes, komplikált és mégis töretlen primitivitása. ... Balázs Bélában pedig, úgy érzem, a mai generáció legmélyebb, legintellektuálisabb problémái formálódnak át művészetté, nőnek muzsikává."(22) Ezt az előnytelen összehasonlítást Babits természetesen zokon vette Lukácstól, és bizonyára szerepet játszott ez is abban, hogy a Nyugatban megjelent, Lyukácsról szóló Babits-írások hangneme nem igazán barátságos. Lukács pedig kitartott amellett, hogy Balázs Bélát igen nagyra, sokszor túlzottan nagyra értékelje, hiszen fegyvertársa írásait tökéletesen tudta használni saját gondolatainak illusztrálására.
A tízes években Lukács – használható társadalmi és politikai ismeretek és kapcsolódási lehetőségek híján – gondolatban járta tovább az utat, hogy miként lehetne a kultúra segítségével megváltani az egyes embert (és talán az egész társadalmat is). Balázs pedig tovább egyensúlyozott a filozófiai mélység szándéka és a költői könnyedség csábítása között. Lukács és Balázs szövetségének összegzése az 1918-ban megjelent Balázs Béla és akiknek nem kell című Lukács-kötet (melyre Karinthy is reagál egyik paródiájában.)(23)
A későbbi Lukács életrajzokban is Balázs “barátság-mítosza" a meghatározó, ugyanis míg Lukács igen szűkszavúan nyilatkozott ifjúkoráról, Balázs szinte exhibicionista kitárulkozással számolt be naplójában életének minden eseményéről,(24) Lukácsról, ill. “barátságukról" természetesen a saját vágyainak megfelelő képet rajzolva. A Lukács-életrajzok többsége egyszerűen elfogadta ezt a fölkínált barátság-képet. (Ezzel szemben sokkal inkább tekinthető barátságnak Lukács kapcsolata Balázs első feleségével, Hajós Edittel, a házaspár különválása után is.)
A tízes évek közepén Balázs Bélának is észre kellett vennie, hogy hiába igyekszik személyessé hazudni a kapcsolatot. Jól mutatják ezt a Lukácsnak dedikált kötetek egyre rövidülő ajánlásai. Az első, 1909-es dedikáció a Doktor Szélpál Margit című kötetben: “Gyurinak – Herbert és Lukács Györgynek Balázs Béla, egyformán szeretettel és egy sorsszerű összetartozás érzésével." Az 1912-es Misztériumok című kötet ajánlása: “Gyurinak elsősorban első könyvemet, melyet egész súlyának alája merek fektetni". Az utolsó, a Trisztán hajóján dedikációja 1916-ban mindössze ennyi: “Gyurinak Herbert".(25) Lukács a dedikációk sora után, 1918-ban jelentette meg Balázsról szóló írásainak gyűjteményét, Balázs Béla és akiknek nem kell címmel. Saját szavai szerint is a kötet és kapcsolatuk “... tulajdonképpen csak a Nyugat-időkre vonatkozik, és róla szóló cikkgyűjteményem együttműködésünknek nem a kezdete, hanem a lezárása és a vége volt."(26)
Az idős kori interjúban Lukács továbbra is igen nagyra értékeli Balázs Béla költészetét a tízes években, de összegzésként ezt mondja: “Balázsnál rosszfajta keverék jött létre egy felületes marxizmus és a maga régi költői törekvéseinek a folytatása között, és szerintem a Férfiének néhány valóban szép versétől eltekintve már nem alkotott említésre méltó költeményt. Ettől kezdve Balázs Béla útját tévesztett író volt, és nem véletlen, hogy a húszas években szakítás állt be köztünk."(27) Lukács tehát nem tekintette elengedő oknak a “fegyverbarátság" megszakítására sem Balázs szerepét Seidler Irma halála körül,(28) sem a Balázs és Grabenko, Lukács első felesége közötti kissé homályos kapcsolatot, de az elég indok volt a számára, hogy megítélése szerint Balázs a húszas években “felületesen kommunista" és “felemás" volt.(29) Ez a kapcsolat tehát megítélésem szerint Lukács szempontjából semmiképp sem tekinthető barátságnak, de “szakmai" szövetségként feltétlenül elismerésre méltó. Hauser Arnold is hasonló módon ítéli meg Lukács és Balázs kapcsolatát, amikor Lukács szempontjából nem Balázs személyének értékeit, hanem kvalitásértékét emeli ki.(30)
* * *
A fiatal Lukács 1906 és 1909 között számos kisebb írást jelentetett meg a Huszadik Század című folyóiratban, de ez, miként a Nyugat esetében, itt sem jelentette azt, hogy a folyóirat szigorúan vett köréhez tartozott volna. Itt jelent meg Lukács Új magyar költők és Új magyar líra című írása 1909-ben. A Huszadik Század szellemi irányultságáról a legautentikusabb ember, Jászi Oszkár írta 1910-ben a következőket: “Ha az első három év a spencerizmust uralta, a második három a marxizmushoz jutott közelebb; érdeklődésünket legnagyobb mértékben a gazdasági érdekek és az osztályharc-szempontok foglalták el. De még mindig az utópiák kéklő vizein jártunk; gyönyörű színes elméletek pillangói után szaladtunk, s nagy részvéttel néztük a körülöttünk elterülő zsíros és szomorú magyar életet. Minden gondolatunk Nyugat felé fordult, onnan vártuk nemcsak az elméleti fáklyagyújtást, hanem a gyakorlati kezdeményezéseket is..."(31) És ugyanakkor vitathatatlan, hogy a Huszadik Század köre, köztük sok jogász, közgazdász, szociológus, gyakorló politikus stb., lényegesen tájékozottabb volt a társadalomban zajló tényleges folyamatokról és lehetőségekről mint az egyre inkább az elmélet felé tájékozódó Lukács. Vajon milyen távolságban lehetett akkor Lukács a gyakorlati társadalomjobbító tervektől?
Jászi Oszkár bejáratos volt a Lukács-családhoz, jó barátságban volt Lukács Józseffel és Lukács Máriával, ill. férjével, Lessner Richárddal is – egészen addig, amíg 1911. novemberében meg nem jelent a Huszadik Században két bírálat Lukács esszékötetéről. Az egyiket Ritoók Emma írta, ezzel nem volt semmi baj, a másikat pedig Kutasi Elemér ügyvéd. Ezt az írást Lukács József olyannyira sértőnek érezte, hogy kilépett a Társadalomtudományi Társaságból. Ez a bírálat a Lukács-családban kisebb vihart kavart: “A 20-ik századdal neked talán igazad volna, ha nem lett volna nekem személyesen is egy kis okom arra, hogy Jászi úr orra alá egy kis borsot törjek. Nem sajnálom, hogy kiléptem, mert én akartam, hogy Jászi tudomást nyerjen, hogy én saját személyemben érzem magamat általa megbántva. Nemcsak te reád, hanem reám való tekintetből sem szabadott volna Jászinak megengedni, hogy az ő lapjában rólad – nem egy rossz kritika, mert ehhez mindenkinek souverain joga van, hanem bántó és személyesen gáncsoló megjegyzések jelenjenek meg. Ezért akartam én ennek a háládatlan bácsinak megmutatni, hogy sértve érzem magamat."(32) Lukács Mária így számol be erről bátyjának: “A Huszadik Század kritika igazán mulatságosan ostoba, de mégis kelleténél jobban bosszantott. Papa ki is lépett a T. T.-ből, a mit részben helyeslek részben nem. Riki emiatt nagyon bosszankodott és azt mondta, hogy J. O. ezután a sértés után ide hozzánk többé nem jöhet, de én rögtön leszögeztem, hogy már előzőleg másfél évig sem jött. És ha sértésnek veszi J. O. a Papa kilépését annál jobb, mert a szándék sértő is volt."(33)
* * *
A fiatal Lukács magyarországi intellektuális kapcsolatainak sorban fontos személyiség Szabó Ervin, aki Seidler Irmához hasonlóan szintén a Polányi-rokonsághoz tartozott. Lukács így beszélt róla az interjúban: “... a budapestiek közül a harmadik általam legjobban tisztelt emberrel, Szabó Ervinnel is csak szimpatizáló, távoli beszélgető viszonyban voltam; a különállás nem volt annyira éles, mint Bartók és Ady esetében, de azért ez is meglehetősen laza összeköttetés volt, annak ellenére, hogy Szabó Ervin volt az egyetlen az akkori magyar gondolkodók közül, akinek komoly hálával tartozom. Ha már itt tartunk, röviden elmondom, hogy az ő révén ismerkedtem meg a francia szindikalizmussal, amit akkor [a tízes évek második felében] az egyedüli komoly ellenzéki szocialista mozgalomnak tartottam."(34) Jászi Oszkár így ír 1936-ban a Szabó Ervin öröksége című írásában: “Szabó Ervin ... egyik úttörője lett annak az iránynak, mely a XIX. század végén és a XX. század elején szindikalizmus néven volt ismeretes. Ez a szindikalizmus nem volt teljesen kiforrott doktrina, és különböző országokban különbözőt jelentett, bár bizonyos alapvető szempontokban az irány követői egyetértettek. Itt a Szabó Ervin hitéről lesz csak szó. (Szándékosan mondom, hogy »hit«, mivel egy jövő program és ideál felállítása kevésbé tudományos megállapítások dolga, mint inkább egyéni átélések, vérmérséklet és értékek kérdése.)
... A politikai küzdelemnek gazdasági és materialista megalapozása nem elég. Az igazi forradalom sosem puszta reflexe az adott viszonyoknak, hanem egy alkotó szintézis, öntudatos törekvés egy ideál megvalósítására."(35) Szabó Ervin alapelvei közé tartozott az emberi tisztesség, a becsület megkövetelése, az egyéniség jogainak és a művészet szabadságának védelme. Jászi szerint az emberi tisztasághoz való feltétlen ragaszkodás tette lehetetlenné, hogy Szabó Ervin csatlakozzon kora bármelyik politikai mozgalmához.(36) Szabó Ervinnel folytatott beszélgetéseikre rendkívül meleg hangon emlékszik Lukács Mária és Eberhard Gothein, a heidelbergi egyetem dékánja is megemlíti Szabó “szindikalista csoportját" 1918 márciusában, budapesti látogatásáról írott levelében.(37)
* * *
A magyar és a német kultúra közötti váltás az első világháború előtti Magyarországon egyáltalán nem volt szokatlan lépés. A németül jórészt még kitűnően beszélő polgárság természetes közege volt a német kultúra is, és ha valaki még elég tehetős is volt, mint például Lukács, magától értetődő módon utazgathatott a Monarchia területén és azon túl is )a jogi doktorátus megszerzése, 1906 óta Lukács szinte ugyanannyi időt töltött külföldön, mint itthon), és szabadon válogathatott a kultúrák között.
Lukács legfőbb segítőtársa a németországi szellemi körülmények megteremtésében Baumgarten Ferenc volt, aki Franz Ferdinand Baumgarten néven tekintélyes német irodalomtörténész is, a máig legjelentősebb C. F. Meyer-monográfia szerzője. Baumgarten igen tehetős pesti családból származott, és – lévén Lukácsnál négy évvel idősebb – tudott segíteni az akkor még irodalomtörténésznek készülő kollégájának. Lukács és Baumgarten közeli ismeretsége 1908 nyarán Berlinben kezdődött, és 1909-től intenzív levelezés folyt közöttük, a tízes évek közepén már egyre ritkuló levélváltással. Levelezésük német nyelven folyt, és ez természetesnek tekinthető, ismeretségük kezdetén ugyanis Baumgarten már Németországban élt, és kapcsolatuk színtere is többnyire a német nyelvterület volt. Baumgarten több mint száz Lukácsnak írott levele között mindössze egyetlen magyar nyelvű képeslap található. Ugyanakkor köztudott az is, hogy Baumgartner, aki Németországban irodalomtörténészi pályát futott be, nem jelentéktelen vagyonát a magyar irodalomra hagyta, a politikától mentes, magas színvonalú művek jutalmazására, megteremtvén ezzel a magyar irodalom mindmáig legtekintélyesebb díját.(38)
Baumgarten egyik nagy, Lukács pályája szempontjából fontos ötlete az volt, hogy 1910 elején, személyes ismeretség révén eljuttatta Paul Ernsthez Lukács bírálatát Paul Ernst Brunhild című drámájáról, amely később a Die Metaphysik der Tragödie második részének alapjául szolgált. 1910. február 11-én lelkesülten ír Baumgarten Lukácsnak: “Végre látom kinyílni Ön előtt a kapukat, s azután majd minden jön magától. Hiszen kezdettől fogva arról volt szó, hogy találjon egy pontot, ahol megvetheti a lábát. A pontot megtaláltuk, és most Önnek kell kifordítania sarkaiból a csillagokat. ... De először is: írjon részletesen Ernstnek. A könyvéről és arról, hogy szeretné azt átnyújtani neki, az esszékötetről és a kiadói gondjairól. Ő majd tudja, hogy mit tegyen, és szívesen segít majd. De ezt kell tennie, ha nem akarja, hogy megbánjam, hogy elküldettem dolgozatát Ernstnek."(39)
Az ügyben Maria Plehn asszony, Ernst első feleségének barátnője volt a közvetítő. Paul Ernst és Lukács személyes találkozására valamivel később, június elején került sor Weimarban. Az ismeretség nagyon hamar olyan barátsággá fejlődött, hogy alig egy évvel később Lukács azt is elvállalta, hogy Ernst házasságon kívül született fiának a gyámja legyen, amíg a szülők össze nem tudnak házasodni.(40) Az 1926-ig eleven, a tízes években mint érdekszövetség működő kapcsolat történetét (Lukács elméleti szakemberként és kritikusként dicsérte Ernstet, Ernst pedig tekintélyével támogatta Lukácsot(41)) részletesen és lényegében helyesen mutatja be K. A. Kutzbach,(42) és közli a Lukács és Ernst közötti levelezés teljes anyagát, valamint a kapcsolódó emlékezéseket és dokumentumokat is.
Nem szakadt meg a barátság Lukács és Paul Ernst között 1919-ben sem, annak ellenére, hogy a Tanácskormány közoktatásügyi népbiztosa és a konzervatív német drámaíró nézetei között igen nagy volt és egyre nagyobb lett a távolság. Bécsből 1926-ig váltott Lukács olykor levelet Paul Ernsttel. Ernst természetesen nem követte Lukács gondolkodásának változását, amikor az politikai pozíciót vállalt radikális és idealista eszméi gyakorlati megvalósítása érdekében. Mégis, 1919 novemberében, amikor Baumgarten akciót indított Lukács György érdekében (aki ekkor már Bécsben volt, de Magyarországon körözést adtak ki ellene, s az a veszély fenyegette, hogy Bécs kiadja a magyar hatóságoknak). kérésére Paul Ernst is aláírta a Berliner Tageblattban megjelent tiltakozó levelet, és az aláírás miatt Bruno Steinbach, Lukács egykori heidelbergi lakótársa is megkereste Ernstet.(43)
Lukács György barátsága Paul Ernsttel kiterjedt a családra is, Lukács József ugyanis mindig igyekezett fia jótevőinek és barátainak a kedvében járni. Eleinte bélyegeket gyűjtetett hivatalában Paul Ernst fiának, s 1923-ban szervezett Ernstnek egy budapesti felolvasást. A látogatásról beszámol Else Ernst is.(44)
A németországi fasizmus uralomra jutása után, amikor Paul Ernst politikai álláspontja igencsak vitatható volt már, Lukács Mária, aki addig Bécsben őrizte édesapja könyvtárát, a család Londonba menekülésekor Ernst dedikált könyveit megvetése jeléül az üres bécsi lakásban hagyta.
Visszatérve Baumgartenra – ő igyekezett részt vállalni mindenből, ami Lukács karrierjét segíthette. Állandó gondot okozott neki, hogy Lukács nehezen tudta elhelyezni írásait. Tippeket adott, kiadókat, folyóiratokat, kritikusokat ajánlott neki stb. A lélek és a formák német kiadását végül valószínűleg Paul Ernst segítségével sikerült tető alá hozni, aki ismerte a Fleischel kiadó szerkesztőjét, Harry Kahnt.
Lukács az esszékorszak lezárása után is erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy esszéivel betörjön francia nyelvterületre. 1914-ben például szó volt a George-esszé (esetleg az egész esszékötet) francia kiadásáról, de ezek a tervek nem realizálódtak.(45) Korábban a Philippe-esszé első és negyedik része megjelent Antwerpenben, a La Licorne című rövid életű folyóiratban,(46) ill. a Méditationsban.(47) Lukácsnak a próbálkozások ellenére nem sikerült igazából tudomásul vétetnie magát francia nyelvterületen, erre a következtetésre kell jutnunk a fiatalkori Lukács-írásokról szóló francia visszhang ismeretében.(48) Valóban komoly írás Charles Andler esszéje A lélek és a formák német kiadásáról, valamint Felix Bertaux-é ugyanarról, a többi francia ismertetés bizonyára másodkézből származó információn alapul.(49) (A Magyarországról Párizsba került Kont Ignác írt még első kézből Lukács drámakönyvéről, Kont ugyanis tagja volt a művet díjazó Kisfaludy Társaságnak is.)(50)
Az esszékötetnek természetesen Magyarországon is, Németországban is bővebb visszhangja volt. Az itthoni kritikák többsége igen fanyalogva vette tudomásul Lukács könyvének megjelenését. Azt viszont, hogy Lukács “tényező" volt a korabeli magyar kultúrában, a visszájáról jelzi, Karinthy Frigyes 1918 szeptemberében megjelent Egy az Isten, Béla és György az ő Prófétája avagy című írása, mely Lukács György Balázs Béláról írott kritikáinak hatására készült az Így írtok ti kötet számára.(51) Karinthy írása arra a messianisztikus gondolkodásmódra van kihegyezve, amely Lukács gondolkodásában hosszú lappangás után csak később, 1918 decembere után vált igazán egyértelművé.
Balázs Béla említi naplójában Lukács messianisztikus gondolkodásának megjelenését, 1913 végén: “Gyuri új nagy filozófiája: a messianizmus. A homogén világ, mint megváltási cél. A művészet a luciferi »jobban csinálás«, a világ homogénné látása annak megváltódási processzusa előtt. A művészet erkölcstelensége. Gyuri nagy fordulója az etika felé. Ez lesz életének és munkájának centruma. Nagy találkozása ebben Ljenával, aki kísérleti állomása, emberi realizációja problémáinak és etikai parancsainak." És pár sorral odébb: “Gyuri elmélete a most kialakuló zsidó típusról, az antiracionális aszkétikusról, arról, amelyik ellentéte mindannak, amit ma »zsidósnak« szoktunk nevezni."(52) A messianisztikus gondolkodás ezután évtizedekre meghatározta Lukács munkásságát, hol burkoltan, hol nyíltabban, de ezt később egy “kommunista" filozófussal és általában a kommunizmussal kapcsolatban nem illett emlegetni. A “Messiás" megtestesítője 1918 után Lukács számára a kommunizmus eszméje lett. (Az egyéni megváltási kísérlet pedig Lukács saját életében, Ljenával, hamar és egyértelműen kudarccal végződött.)
* * *
Az esszékötet magyarországi és németországi visszhangjánál jól követhetők a személyes ismeretségek szálai szinte minden dicsérő kritikánál, de ez egy valóban szűk rétegnek szánt könyv esetében talán természetesnek is tekinthető.(53) A tudományos pálya elindítása érdekében Baumgarten professzori állást is igyekezett találni Lukácsnak, és ezért megpróbálta rábeszélni, hogy a “Drámakönyv"-et németre fordíttassa. Ez a tekintélyes munka ugyanis jó érv lett volna Lukács szándékainak komolysága mellett. Lukács fel is kérte 1914 nyarán Mannheim Károlyt, és egy levél tanúsága szerint tárgyalt a német Diederichs kiadóval is a könyv megjelentetéséről.(54) (A “Drámakönyv" két részlete megjelent 1914-ben, az Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik című folóiratban. Ezt a fordítást Stern [Stephani] Elza készítette és Baumgarten kontrollálta, még 1909-ben.)(55) Később nyilvánvalóan jól jött volna Lukácsnak a heidelbergi habilitációnál, ha föl tud mutatni egy ilyen tekintélyes munkát németül. Az egész könyv fordítása azonban nem készült el, talán a háború miatt, de nincsen nyoma annak, hogy Lukács komolyan törődött volna azzal, hogy ez az írása németül is olvasható legyen.
Az 1910-12 között megjelent könyvek (A lélek és a formák magyar ill. német kiadása, A modern dráma fejlődéstörténete, Esztétikai kultúra) után hosszú szünet következett. Lukács tartósan el volt foglalva a heidelbergi esztétika és filozófia írásával, de ezek lezárására nem került sor, és kiadásukra is csak Lukács halála után. Folyóiratokban megjelent egy-egy Lukács írás, 1912 és 1917 között többnyire németül. A korszak egyetlen nagyobb, félig-meddig befejezettnek tekinthető írása, a Die Theorie des Romans azonban csak 1920-ban jelent meg könyv alakban – az 1916-os folyóiratpublikáció után –, de egyik megjelenés sem kapta meg a várt visszhangot.
Végeredményben elmondhatjuk, hogy Lukácsnak ebben a korszakban nem sikerült beváltania sem a saját reményeit, sem apja vágyait (semmi sem utal arra, hogy túlzottan nagy különbség lett volna a saját célkitűzései és a szülői elvárások között), hogy Magyarországon vagy külföldön elinduljon a komoly tudományos karrier útján.
Baumgarten is hiába bízott abban, hogy Lukácsnak (talán Paul Ernst segítségével) sikerül “kifordítania sarkaiból a világot".(56) Ezt a viszonylagos sikertelenséget, függetlenül attól, hogyan magyarázzuk, Lukácsnak is éreznie kellett, és a kudarc felismeréséhez a heidelbergi habilitáció kudarca 1918 decemberében csak az utolsó csöpp lehetett.
JEGYZETEK
1. “Novalis, jegyzetek a romantikus életfilozófiáról." Nyugat, 1908. március 16. I. évf. 6. szám. 313-324.
2. Lukács György, Életrajz magnószalagon, 1121-122.
3. E nézeteltérés dokumentumait közli Tímár Árpád, in: “Az ifjú Lukács a kritika tükrében." Archívumi Füzetek IX. MTA Filozófiai Intézet Lukács Archívum 1988. 67-96, ill. 73., valamint Lukács György, Ifjúkori művek, 572-578. és 779-783.
4. In: Az ifjú Lukács..., ld. 3. jegyzet. 7-25.
5. Herz Henrik levele Lukács Györgynek, datálatlan, LAK.
6. Lukács György, Életrajz magnószalagon, 109.
8. Herz Henrik levele Lukács Györgynek, datálatlan. LAK.
9. Lukács György, Megélt gondolkodás, l49.
10. Lukács György, Életrajz magnószalagon, 114-116. (Kiemelés tőlem, B. J.)
12. Lukács György, Ifjúkori művek, 248-249.
13. Ezzel a kérdéssel foglalkozik Márkus György Die Seele und das Leben. Der junge Lukács und das Problem der “kultur" c. írása. In: Die seele und das Leben Studien zum frühen Lukács. Suhrkamp Taschenbuch Wissenschaft 80, 1970. 99. 130.
14. Márkus György, i. m., 166.
15. Lukács György, Megélt gondolkodás, 42-43., ill. 46. stb.
16. Lukács József levele Lukács Györgynek, 1911. június 1-én. LAK.
17. Lukács József levele Lukács Györgynek, 1914. december 2-án, némegt nyelven (B. J. fordítása). LAK.
18. Fehér, Ferenc, Das Bündnis von Georg Lukács und Béla Balázs bis zur ungarischen Revolution 1918. In: Die Seele und das Leben. Studien zum frühen Lukács. Suhrkamp Taschenbuch Wissenschaft 80, 131-176. A tanulmány korábbi, rövidebb változatát ld. Irodalomtörténet. 1969. 2.
19. Balázs Béla és Lukács György kapcsolatának írásos dokumentumait ld. Balázs Béla levelei Lukács Györgyhöz. Egy szövetség dokumentumai. Szerk. és a bevezetőt írta Lenkei Júlia. Archívumi Füzetek I. MTA Filozófiai Intézet 1982.
21. Lukács György, “Esztétikai kultúra". In: Ifjúkori művek. 428. (Kiemelés tőlem, B. J.)
22. Lukács György, “Új magyar költők. A Holnap", In: Ifjúkori művek. 183.
23. Ld. “Az ifjú Lukács a kritika tükrében", 192-193., ill. Karinthy Frigyes, “Így írtok ti", Budapest 1979. I. kötet, 134-136.
24. Balázs Béla, Napló 1884-1949). Szerk. Fábri Anna. Budapest 1982.
25. Balázs Béla Lukácsnak dedikált könyvei a frankfurti egyetemi könyvtár pincéjéből kerültek elő 1989-ben, több mint 200, egykor Lukács tulajdonbáan volt könyvvel együtt. Közöttük található Lukács "Balázs Béla és akiknek nem kell" című kötete, Hajós Editnek ajánlva. Ld. Erről: Bendl Júlia, LUkács György heidelbergi könyvtára, In: Helikon, 1990. 2-3. 341-353.
26. Lukács György, Életrajz magnószalagon, 163.
28. Említésre méltó, hogy Lukács 1940. január 31-én Moszkvában Balázsnak, közel harminc év után a tisztázás szándékával írott levelében úgy emlékszik, hogy Irma halála után évekre megszűnt köztük minden személyes kapcsolat. Balázs Béla fennmaradt és Lukácshoz eljutott levelei ennek ellenkezőjét bizonyítják. Ld. Balázs Béla levelei Lukács Györgyhöz. Archívumi Füzetek I. Budapest 1982.
30. Hauser Arnold, Találkozásom Lukács Györggyel, Budapest 1978. 53-54.
31. Jászi Oszkár, “Huszadik Század: akkor és most." In: Jászi Oszkár publicisztikája. Válogatás. Szerk. Litván György és Varga F. János. Budapest 1982. 453-454.
32. Lukács József levele Lukács Györgynek, 1911. december 3-án. LAK.
33. Lukács Mária levele Lukács Györgynek, 1911. november 19-én. LAK.
34. Lukács György, Életrajz magnószalagon, 118.
35. Jászi Oszkár, “Szabó Ervin öröksége." In: Jászi Oszkár publicisztikája. 518-520.
37. Ld. Karádi Éva, “Bankárok, filozófusok, forradlmárok. Eberhard Gothein lelvelei 1918-ból." In: História, 1981. 4.
38. 1946. január 18-án Lukács beszédet mondott a Baumgarten-alapítvány közgyűlésén (In: Lukács György, Új magyar kultúráért, Budapest 1948. 207-211.), de a Vezérnek és Eörsinek adott életrajzi interjúban meg sem említi egykori barátja nevét.
39. Franz Baumgarten levele Lukács Györgynek, 1910. február 11-én, LAK.
40. Ld. Lukács György levele Paul Ernstnek, 1912. február 15-én, közli: Kutzbach, i. m., 30-37.
41. Ld. Paul Ernst, “Der Essay als Form" című írását, in: Az ifjú Lukács a kritika tükrében, 253-254.
42. Paul Ernst und Georg Lukács. Dokumente einer Freundschaft. Szerk. Kutzbach, Karl August, Sonderband von “Der Wille zur Form" 1973-74, Düsseldorf.
43. Ld. Kutzbach, i. m., 153-156.
45. Lukács József levele Lukács Györgynek 1914. április 11-én. LAK.
46. La Licorne, vol. I. cahiers II-III, 75-79.
47. La nostalgie et la forme. Charles-Louis Philippe. Méditations I. 1910. 23-43.
48. Az ifjú Lukács a kritika tükrében. 361-385.
49. Uo. 364-377, ill. 378-381.
50. Ld. Az ifjú Lukács a kritika tükrében, 363-364., ill. 383.
51. Sajátos módon ez a Karinthy-írás az 1945 után megjelent kötetekben Balázs-paródiaként szerepel.
52. Balázs Béla, Napló (1903-1914). Budapest 1982. 613-614.
53. Ld. erről “Az ifjú Lukács a kritika tükrében" c. kötet két tanulmányát. 7-25., ill. 225-241.
54. Mannheim Károly levele Lukács Györgynek, 1914. július 25-én. LAK.
55. Ld. Baumgarten Ferenc levele Lukács Györgynek, 1909. május 27-én. LAK.
56. Baumgarten Ferenc levele Lukács Györgynek, 1910. február 11-én. LAK.