Az MTA Filozófiai Intézetének

AKADÉMIAI-FILOZÓFIAI
SZABADEGYETEME

Lukács György legjobb, talán egyetlen igazi fiatalkori barátja, aki a magánéletben és a szellemi kapcsolatokban is egyenrangú partnere volt, Popper Leó, Popper Dávid zeneszerzõ és gordonkamûvész fia. Popper Dávid Prágában született, és Leó születésének évében költözött Pestre. Popper Leó 1886. november 11-én született, tehát mintegy másfél évvel volt fiatalabb Lukácsnál. A kapcsolat mégis, már gyermekkorban egyenrangú volt és levelezésük tanúsítja, hogy ilyen is maradt.
 

“Popper Leó iskolát Budapesten végezte, fennmaradt iratai tanúsága szerint 1905. május 13-án kapta meg végbizonyítványát dr. László Mihály nyilvános fõgimnáziumában, ahol föltehetõleg magántanulóként érettségizett, s közben már intenzív mûvészeti tanulmányokat folytatott. Rendkívüli tehetsége, mûvészi érzékenysége korán megmutatkozott, elsõsorban a zene és a képzõmûvészet területén. Vannak kelszórt adataink arról, hogy az 1899/1900-as tanévben a Zeneakadémián a hegedû szakra járt, az iskola zenekarában pedig a II. hegedû szólamában játszott. 1903-ban a Képzõmûvészeti Fõiskola rendkívüli növendéke volt, 1906 nyarán megfordult Nagybányán, a mûvésztelep nyári tanfolyamán. Leveleibõl tudjuk, hogy Párizsban is rajzolt, festett, mintázott, s a zenemûvészet kérdései is változatlanul érdekelték. ... a mûvészet iránti érdeklõdését, mélyre hatoló elemzõ képességét nem béníthatta meg a betegség. Tehetsége utat tört magának: a kritika, a mûvészetelméleti esszé mûfajában találta meg kibontakozási lehetõségét" – írja Tímár Árpád Popper Leó esszéihez fûzött utószavában.⁽¹⁾
 

A kortársak egybehangzó visszaemlékezései szerint Popper Leó nemcsak sokoldalúan tehetséges, hanem rendkívül rokonszenves ember is volt. A rendelkezésünkre álló legkorábbi beszámoló Benedek Marcell ifjúkori naplója alapján készült visszaemlékezése, melyben így számol be a Lukácséknál tett elsõ, gyerekkori látogatásról és találkozásáról Popper Leóval: “Leó matrózruhás, ragyogó szemû, nálunk fiatalabb gyerek volt... Bármennyire jéggé dermesztett a gõg és a sértõdöttség: Leó olyan friss vidámságot hozott magával, oly hihetetlenül okos és elmés volt, hogy engem is földerített s a délután sokkal jobban végzõdött, mint hittem volna."⁽²⁾ Lukács Mária pedig így ír róla: “Azt hiszem, [Gyuri] valamennyi barátja közül Popper Leó volt a legjelentékenyebb. Hihetetlen tehetség volt. Órákon át kísértem, ha Schubert-dalokat énekelt, ezeket azóta sem hallottam soha több és mélyebb megértéssel elõadni. Mindig tudta, mi a jó muzsika és a tökéletes zenei elõadás."⁽³⁾
 

Arra vonatkozólag nincs adatunk, mikor kezdõdött a gyermekek barátsága, de a kapcsolat a kora gyermekkorig vezethetõ vissza, s mélysége vitathatatlan. Az adatok arra engednek következtetni, hogy a két család nem csupán Lukács Mária Popper Dávidnál folytatott csellótanulása révén ismerte egymást. (Egyik levelében Leó még a Lukács-szülõk huszonötödik házassági évfordulójáról is megemlékezik, és néhány hónapos késéssel két Matisse-lithográfiát küld nekik az alkalomból.)⁽⁴⁾
 

Leó és Gyuri terjedelmes levelezésben számol be egymásnak életük és gondolkodásuk minden jelentõs eseményérõl, akkor is, amikor Leó hosszú évekig él betegen különbözõ németországi és svájci szanatóriumokban. Megható a Lukács–Popper levelezésben az a máig sugárzó emberség, amellyel ilyen kifejezett formában sem Lukács az idõ tájt keletkezett írásaiban, sem kapcsolatainak egyéb dokumentumaiban nem találkozunk.
 

1908 utáni levelezésük két központi témája Lukács kapcsolatai (Seidler Irmával, Bauer Hildával és másokkal), valamint az írások, a “mûvek" – ez a két téma ebben az idõben olvad össze Lukács gondolkodásában, és többet nem is lehet szétválasztani a kettõt, az emberi kapcsolatok helyét pedig egyre inkább elfoglalják a mûvek. (Nem sokkal késõbb – Seidler Irma, majd Popper Leó halála után – már szinte csak a mû marad, idõnként teljesen háttérbe szorítva az emberi kapcsolatokat is.)
 

A Popper–Lukács levelek arról tanúskodnak, hogy gyakori külföldi tartózkodásuk ellenére mindketten benne éltek a magyar kultúra áramában. Popper, hosszú külföldi szanatóriumi tartózkodásai ellenére, vitathatatlanul kötõdött a magyar nyelvhez, a magyarországi kultúrához, Lukács pedig magyar írónak tartotta magát ebben az idõben⁽⁵⁾ – ugyanis 1910 körül elsõsorban esszéket írt, s az esszét, ill. a kritikát is, mint mûfajt, “mûvészetnek" tekintette.⁽⁶⁾ Az esszékorszakot követõen pedig egy ideig Magyarországon akart irodalomtörténész lenni, amíg külsõ és belsõ okok arra nem késztették, hogy másutt keresse boldogulását.
 

A Lukács-családban már az elõzõ generáció, elsõsorban Lukács József egyértelmûen és kétségek nélkül magyarnak tartotta magát, gondoljunk csak a századfordulón készült díszmagyaros fényképre, mecénási tevékenységére vagy a levelekre, amelyekbõl egyértelmûen kiolvasható a teljes jogú polgár aggódása a magyar kultúráért és az ország (nem a Monarchia!) további sorsáért. A prágai születésû és csak felnõtt korában Pestre került Popper Dávidnak nyilvánvalóan szintén nem volt kifogása az ellen, ha a magyar zenei élet részének tekintik.
 

A korabeli Magyarország sokszínû irodalmi életébõl természetesen a fiatal Lukács sem fogadott el válogatás nélkül minden irányzatot. A Nyugattal szemben például komoly fenntartásai voltak. Így amikor sértve érezte magát, hogy egyik közeli barátja, Benedek Marcell azonosította õt a Nyugattal, Poppernak panaszkodott. Benedek Marcell ugyanis 1908. július 21-én így reagált Párizsból Lukács Kassner-esszéjére, amely a Nyugat július 16-i számában jelent meg: “Kezd kialakulni egy Nyugat-stílus, melynek bizonyos fordulatai már »közkincsek«... Ha lelkesedtek, majd mind egyformán írtok... Verekedned kéne, akárkivel, a stílusod fölfrissítése, gazdagítása kedvéért."⁽⁷⁾ Popper, erre válaszolván, így nyugtatja Lukácsot: “Hogy téged bárki is azonosítson a Ny.-al arról szó sem lehet. A te stílusodnak egészen mások a hangjai és hogyha akármirõl beszélsz is, kihallatszik hogy lentrõl jön a muzsika... Azonkívül nem írsz akármirõl, mert akármi is a dolgod címe, szó mindig csak egyrõl van benne, a nagy elhelyezkedésrõl, ide-oda hányatásról menekülésrõl menedékrõl ide és oda a két sark között élet és mûvészet között."⁽⁸⁾
 

A magyar és a német nyelv használatával kapcsolatban is tett Popper olykor egy-egy találó megjegyzést barátjának, õ ugyanis sokkal érzékenyebb volt a nyelv kommunikatív szerepére, amelyrõl Lukács olykor bizonyára teljesen el is felejtkezett. Lukács 1943-ban egyik Ernst Blochnak címzett írásában említi Popper egyik megjegyzését: Makacs ismételgetéssel sem lehet a nyelvtani hibát stílusbeli sajátossággá változtatni.⁽⁹⁾ Kétségtelen, hogy Lukács csak azt tartotta fontosnak, hogy a saját maga számára minél pontosabbnak tûnjön egy megfogalmazás. Az már mintha nem érdekelte volna igazán, hogy akad-e ember, aki megérti.
 

Lukács hosszú ideig az “élet" és a “mû" között vergõdött, és – a maga korában nem példátlanul – úgy fogta föl a kérdést, mintha az egyik kizárná a másikat. Vívódásairól, melyek komoly szerepet játszottak az Irma-kapcsolat kimenetelében is, tulajdonképpen csak naplójának és legjobb barátjának, Popper Leónak számolt be. .Még egy mesét is írt Lukács a történtekrõl 1908 végén, Midás király címen. Erre a mesére válaszol Popper 1909. április 22-én: “... nem mondott sok újat a mese. A legmeglepõbb persze maga a tény volt, hogy te egy mesét írtál. A mese maga csak azokat húzta alá a Beer–Hofmannban, amiket (vörös-haragos ceruzával) már én úgyis aláhúztam volt. Az pedig, hogy ezt a sok korholandó dolgot te külön megénekelted, az kettõt jelent: 1. hogy már nagyon is sok lett [a] Midas-hipochondria u[gyanis] ki kell törnie tisztán magában, többé nem burkolózva élõ költõk, abstraktiók álköntösébe, 2. azt jelenti hogy, kitörvén, mint valami nagy gyógyláz, jóvá tette a nyavalya legnagyobb részét: Midás virágot tart a kezében, Midás él és íme õ is él (csak a fekete lány nincs ott többé) ... Azt hiszem ez a Midás életében csak egyszer gondolt arra hogy valamit meg lehetne fogni és mert nem merte azért hiszi (valami önmaró sophizmussal) hogy õ a M. Pedig: Mért nem merte. Mert félt az átoktól? Dehogy: mert félt hogy hazugság volna. Mert nem szerette úgy azt a lányt hogy megfoghatta volna. És õbenne volt a hiba? Dehogy: nem volt az olyan lány akit az ember úgy szerethetett volna..."⁽¹⁰⁾
 

Popper nyilvánvalóan ekkor is, késõbb is úgy vélte, azzal segíthet legtöbbet barátjának, azzal tudja kijuttatni mély válságából, ha sikerül meggyõznie: a már elveszített lányért, Seidler Irmáért, aki 1908 végén férjhez ment festõ kollégájához, Réthy Károlyhoz, nem is olyan nagy kár. Irmát Popper is ismerte, hiszen 1906 nyarán mindketten a nagybányai mûvészkolónián dolgoztak, majd 1908 május–júniusban Lukács Popperral és Irmával hármasban járt Olaszországban. Lukács bizonyára érzi a baráti támogatás kétélõségét – ha méltatlan a szeretetére az, akit õ szeret, az kétségbe vonja az õ értékét is –, s tiltakozik is az ellen, ahogy barátja megítéli a helyzetet, a kapcsolat kudarca miatt bekövetkezett súlyos válságot azonban Popper elõtt letagadni nem tudja. Így válaszol barátja levelére: “Az eleven virág Midás kezében nagyon keserû irónia volt akkor ... és talán még ma is ezt érzem igazán igazságnak belõle ... Most csak egyet: miért akarod leszállítani a másikat? Azt hiszem nincsen okod rá és azt hiszem nincsen igazad és talán ezért nincsen egészen igazad abban, a mit rólam mondasz, bár szép is jó is lenne (!) ha igazad lenne."⁽¹¹⁾ S ugyanebbõl a levélbõl láthatjuk, a barátságnak mennyire más szintjére tartozott Leó, mint a többi barát, vagy akár a közvetlen család: “... én itt – majdnem mindenki és fõleg Karliék elõtt – úgy szereplek mint egy erõs ember, akivel nem történik semmi. Ne írj hát valahogy nekik rólam. Õk nem jól látnak, de nem is akarom, hogy jól lássanak. És a másik dologról se – a másik emberrõl. Õk kitalálnák talán a nevet, a nélkül, hogy megértenék a történõket – és egyiket sem szeretném."⁽¹²⁾
 

A levélben említett “Karli" Polányi Károly, Seidler Irma unokatestvére és Lukács fiatalkori barátja. Õ és a rokonság nyilvánvalóan tudott az Irmával szövõdött barátságról, csak a szakítás körülményeivel és a Lukács lelkében dúló vihar méretével nem lehettek tisztában. És Lukács nem is akarta, hogy Popperen kívül még valaki tisztán lássa belsõ életének viharait. A Lukács-családban is csak húga ismerkedhetett meg lassanként valamennyire bátyja érzelmeivel – de õ is csak akkor, amikor Lukács már döntött a “mû" mellett. A levélben említett “másik dolog", ill. “másik ember" Bauer Hilda, Balázs Béla (Bauer Herbert) húga, de a nevet Lukács még Poppernak is csak három hónappal késõbb, július elején árulja el, amikor magában már úgyszólván el is döntötte, hogy “ez a kapcsolat sem realizálható": “Én körülbelül 4-5 hónapja nagy és változatos és szép levelezésben vagyok Bauer Hildával... Õk pedig most mind Ammerlandba mennek a Starnbergi tó mellé. És nekem egy hónapra el kell oda mennem. Megmagyarázom, hogy miért – fõleg ezért, hogy ne becsüld túl ennek a dolognak én rám való fontosságát. El kell mennem mert tudnom kell, hogy milyen az igazi viszony közöttünk. ... Félek, hogy egy hazugság kerül bele ebbe a viszonyba: ne érts félre, attól félek, hogy többnek érezzük a levelekben az egymás közét a másikhoz, mint a mi annak a valóságban megfelel.... Meg mellékes okok is vannak. Egy pár essayt írok most, a hol nagyon jól jön nekem, hogy nyitva van még az egyetemi könyvtár [Münchenben] és a miknek természete olyan, hogy Bauer Herbert is használhat nekem. Ezek a nyilvános okok, amiért Ammerlandba megyek."⁽¹³⁾ A hónap végére pedig Lukács kialakít Hildával kapcsolatban is egy olyan álláspontot, amely erõsen emlékeztet az Irmát kirekesztõ érvekre: “... én nagyon szeretem ezt a lányt, de valami bennem ugyanakkor a jó barátja is szegénynek és ez azt mondja: nem jó neki veled együtt lenni, sõt a legjobb lett volna nem is találkoznotok egyáltalában. És ugyanakkor van bennem még valaki más is, a ki a legszebb órákban is ezt mondja: nem való neked (már mint nekem ezúttal) az együttlét, a közösség – menj!"⁽¹⁴⁾
 

Ammerlandból Lukács Leóhoz utazik Wengenbe, ahol az alapvetõ barátság mellett nyilvánvalóan felszínre került számos olyan kérdés (mûvészeti, elméleti, szemléletbeni stb.), amelyekben nem tudtak egyetértésre jutni.
 

A Popper és Lukács közötti kapcsolat filozófiai-esztétikai vonatkozásai különálló és más jellegû tanulmányt igényelnek.⁽¹⁵⁾ Itt csak annyit jegyeznék meg, hogy Popper Leónak vitathatatlanul, dokumentálhatóan nagy szerepe volt a fiatal Lukács írásainak létrejöttében, Lukács ugyanis a drámakönyvtõl kezdve minden fontosabb írásának koncepcióját megbeszélte Popperral. És szerepe volt Leónak abban is, hogy barátjának érdeklõdési köre ebben a korai idõszakban lényegesen szélesebb volt a késõbbinél. Az is nyilvánvaló, hogy a fiatal Lukács sokkal inkább elfogadta és megértette a modern mûvészeti törekvéseket, mint késõbb, a 10-es évek végétõl haláláig bármikor. A kettejük mûvészetszemlélete közötti különbség azonban nyilvánvalóvá vált már Leó életében (ld. pl. az 1909 október végén írott leveleket). Nagyon valószínû, hogy Popper állandó “kontrollja" mellett Lukács nem alakíthatott volna ki egy olyan merev, életidegen “klasszicizmus"-normát a mûvészet jelenségeinek értékelésére, mint amilyen a 10-es évektõl élete végéig meghatározta mûvészetszemléletét általában, és behatárolta az egyes mûalkotásokról alkotott véleményét is.⁽¹⁶⁾
 

Popper gondolkodásmódjának rá gyakorolt hatását összegzi Lukács 1909. október 27-én kelt levelében: Nem tagadom: nagy boldogság volt nekem veled találkozni bármi ponton és csupa hálátlanság volna ha egy percig is elfelejteném hogy egyes dolgok tudatossá tevésében mennyit köszönhetek Neked (direkt tanulásokról nem is szólván). De az utam az igazán az enyém. Hogy gondolkodóba ejtett a leveled [Popper október 25-én kelt levele, melyben Lukács Sterne-esszéjét bírálja és értelmezi, olykor kissé frivol hangon] azt láthatod és az is – nem tagadom – hogy te el akarod hagyni azt az utat, ahol mondhatom nem kis megnyugvás volt nekem eddig az a tudat hogy együtt haladok veled. De én nem értek a képzõmûvészethez és nem tudhatom ennélfogva, hogy az az ellentét a mit én az epika és a dráma között, klasszicizmus és romantika között másrészt érzek – hogyan áll fel ott. És mert én a legvégsõ okok tapogató keresésének érzem az utamat nem érzem gyors metaphisikának a mit mondok, mert csak azt mondom, a mit biztosan tudok..."⁽¹⁷⁾
 

Ez a levél válasz arra, hogy Popper, saját rueghel-cikkét is bírálva, elhatárolja magát Lukácsnak a mûvészettel kapcsolatos gondolkodásmódjától és a mûvészeteket megközelítõ módszerétõl: “Nem tartom mélynek azt a fajta gyorsmetafizikát, amivel a Brueghelék nyílt kompozíciójáról kimondatik, hogy »ezek itt azonban megmutatják, hogyan teremti az ember magát a sémát: õk az örökkévalóság gyakorlati emberei«. Fogadást tettem – írja továbbá Popper –, hogy ezt nem fogom tovább ûzni, mert egy hihetetlen frivolitásba vihet bele: mert nincs az a szar – feltéve, hogy a világon legyen –, aminek ne lehetne metafizikai oklevelet szerezni ilyen módon. Nem teszem és nem akarom azt, hogy tétessék."⁽¹⁸⁾
 

Valóban alapvetõen ellentétes volt Lukács és Popper mûvészetszemlélete, ízlése és értékítélete, és ez nyilvánvaló már akkor is, ha elolvassuk Popper 1906-ban keletkezett Dialógus a mûvészetrõl címû írását. Popper bizonyára tisztában volt Lukács korlátaival a képzõmûvészeti alkotások megítélése terén. Ezért írhatta neki, a barátsággal fölvértezve, 1910 január végén, miután értesült arról, hogy Lukács a Galilei körben Az utak elváltak címmel elõadást tartott a képzõmûvészeti problémáiról: “Kíváncsi vagyok hogy te mit beszéltél a Galileiben. A tény maga – ne vedd rossz néven – nem rokonszenves nekem. A nyáron mesélted hogy kellett volna egy Marées cikket írnod de nem tetted mert, azt mondtak »nem értek a képzõmûvészethez«. Mi történt azóta? Kinyíltak a szemeid? Vagy becsukódott az egyik? Írj errõl, mert ez igazán nyugtalanít."⁽¹⁹⁾ A következõ levélben Popper mintegy elnézést kér ugyan Lukácstól, hogy látatlanban ítélkezett írása felett, de azért továbbra is óvja õt attól, hogy képzõmûvészettel foglalkozzon.⁽²⁰⁾ (Vitathatatlan, hogy Kernstokék deklarált szemléletmódja, ahogyan a “dolgok lényegét" kívánták kifejezni, igencsak fölkelthette Lukács érdeklõdését. Gondoljunk csak arra, hogy Lukács maga is, amikor visszaemlékszik az Ignotusszal folytatott beszélgetésére, “Ignotus ellen irányuló" támadásként értelmezi a Kernstok-cikket. Lukács életmûvében végig követhetõ az a meggyõzõdés, hogy a dolgoknak egyetlen “lényege" van, és ez semmiképp sem volt összeegyeztethetõ a nyugatosok gondolkodásmódjával.)⁽²¹⁾
 

Hauser Arnold visszaemlékezése szerint Lukács tisztában volt azzal, hogy hiányzik belõle a kvalitásérzék. “Õ [Lukács] ezt úgy fejezte ki, hogy: »Én nem vagyok mûkritikus, én mûvészetfilozófus vagyok.« Ezt az jelentette, hogy amikor valakit jelentõs mûvésznek vagy költõnek tartott, akkor majdnem mindig téves volt az ítélete." És ezt a hézagot töltötte be Lukács életében Popper Leó halála után Balázs Béla – mondja Hauser.⁽²²⁾
 

Popper Leó okkal nyugtalankodott. Lukács véleménye a képzõmûvészeti alkotásokról, valamint a magánéletben tanúsított mûvészeti ízlése Popper halála után néhány év leforgása alatt végképp megmerevedett. Erõsen konzervatív álláspontja következtében egész életmûvének legvitathatóbb momentumai közé tartoznak a képzõmûvészettel kapcsolatos megjegyzései.⁽²³⁾
 

Lukács 1910 folyamán beszámol Popper Leónak a folyamatról, ahogyan fokozatosan sikerül eltávolodnia az emberektõl. November 9-én így ír: “Mostanában erõsen távolba tolódtak az emberek nekem... Ha a te dolgaidról van szó megint benne vagyok az »életben«. Szinte programmellenesen, mert lassan egészen kiszokom belõle. És nagyjából jót tesz nekem ez a kiszokás. Otthon vagyok. Olyan országban, ahol tudom az utakat, ahol biztosan járok. A másikba én – komoly, megilletõdött szégyenérzettel érzem – nem vagyok és nem leszek való. Kezdve a legprimitívebb bevásárlástól – egészen addig ahol komoly és emberi helyzetekben komolynak és emberinek kellene lenni. Én ott csak komoly vagyok – de tehetetlen."⁽²⁴⁾
 

Lukács és Popper levelezésében az utolsó hónapokban kölcsönös vallomások is születnek. 1910. december 7-én írja Popper az egyik legmeghatóbb levelet: “Hát az engem nagyon boldoggá tesz édes fiam, hogy érek neked valamit. Tudod, azt hiszem hogy az én egész úgynevezett növésemet úgyszólván egyedül a te becslésed skáláján olvasom le... És nekem is az az érzésem ami neked: hogy megmaradunk egymásnak mi ketten szilárdban változatlanul. Nem fogadom el ugyan hogy én vagyok az egyetlen de hogy vagyok azt a lelkembõl köszönöm. És én is szavalom hogy ugyan others don't leave me, all things don't leave me (mint a hogy téged se!) de: Gyuremain!"⁽²⁵⁾ Szintén 1910 december közepén nyugtázza Lukács egyik Poppernak írott levélben, hogy “... amit tavasszal kezdtem sikerült: az »élet« kikapcsolása. Ez nem jelent feltétlen aszkézist. Ez csak azt jelenti, hogy mindennek súlypontja végérvényesen és többé megingathatatlanul a munkában van. Emberek: vannak talán, talán nincsenek. Boldogság: talán van, talán nincsen. De ez mind az élet felszínén van."⁽²⁶⁾ Addigi életét, ifjúságát pedig ugyanebben a levélben így összegzi Lukács: “Tudod mennyire kellettek nekem régen emberek és emberi viszonyok. Végeredményben három volt ami centrumot érintett: Laczi, Irma és te."
 

Néhány hónappal késõbb Popper Leó meghal egy németországi szanatóriumban. Közös barátjuk, Herz Henrik levele szerint október 20-án, Lukács Mária távirata⁽²⁷⁾ szerint 21-én, és Drezdában elhamvasztják.⁽²⁸⁾ Leó utolsó napjairól és a temetésrõl egy Lukács Máriának címzett levélben Polányi Károly számol be, aki azért tudott Drezdába utazni, mert Lukács József Leó halálával kapcsolatban korlátlan anyagi segítséget bocsátott rendelkezésére. “... tegnap eltemettük Leót, és ez a temetés iróniával koronázta meg az õ szomorú életét. Zavaros, rideg, elõ nem készített, majdnem ellenséges aktus volt. Egy telefontemetés. Egy szolga a láthatáron. Lézengõ 8-10 ember, akinek sejtelme sem volt, mi lesz. Hirtelen, amikor lézengve ültünk egy nagy csúnya hallban, egy harmónium megszólalt és egy bronz edényféle lassan elsüllyedt az oltár elõtt. Senki sem sejtette, hogy ott a halottunk fekszik. Otto meg én a zakónkat akasztottuk fel mellette és nem sejtettük. Ez 3 percig tartott. Ezzel vége volt. De ezt sem tudta senki."⁽²⁹⁾
 

1911. december 18-án megjelenik a Pester Lloydban Lukács György tollából Popper Leó nekrológja,⁽³⁰⁾ s ezzel lezárul Lukács életének egyik legjelentõsebb emberi és gondolkodói kapcsolata. A nekrológról Herz Henrik ezt írja Lukácsnak 1911. december 23-án: “A Lloyd cikkedet nincs jogom dicsérni, magad tudod legjobban, hogy ilyen szépet aligha írtál még te. A csodálatos átgondoltságot kevesen fogják észrevenni, csak azok, kik jól ismerték Leó szempontjait, az igazságát is csak azok, kik tudtak Leó küzködéseinek õszinteségérõl. – Pesten kevés ilyen van."⁽³¹⁾
 

A Leó halálát követõ napon Lukács németül folytatja addig magyarul írott naplóját, s a következõ év nyarán úgy dönt: kísérletet tesz arra, hogy pályáját Németországban, német tudósként folytassa – vagy inkább indítsa el. Ebben a döntésben nyilvánvalóan szerepet játszott a magyarországi magántanári próbálkozások kudarca mellett az is, hogy a számára legkedvesebb két ember halála után, igyekezett legalább idõlegesen kiszakadni abból a közegbõl, abból a kultúrából – és abból a nyelvbõl –, ahol ez a két elveszített ember több-kevesebb sikerrel társa volt.
 

A Lukács–Popper-barátság egyik mellékszálaként nem hagyható említés nélkül, ahogyan Lukács József bankigazgató segíteni igyekezett fia már nagybeteg barátjának anyagi gondjain. Popper Dávid, az elismert gordonkamûvész és felesége ugyanis nagyon szegényesen látta csak el beteg fiát. Olyannyira szegényesen, hogy Lukács József úgy döntött, kénytelen beavatkozni. Ennek elsõ írásos nyoma Lukács Józsefnek 1910. december 9-én fiához írott levele: “Most egy kérdés, illetve kérés: Az öreg Polányné,⁽³²⁾ mikor hazajött, azt mesélte, hogy Leot Griesben meglátogatta és meglehetõsen rosszul találta. Azt is felemlítette, hogy nem nagyon jól van elhelyezve és hogy nem bõvelkedik földi javakban és nem rendelkezik azon fölösleges dolgokról, melyek nélkülözése talán kínosabb mint a szükség. Ez a gondolat engem nagyon bánt – az itteni öregekkel [Leó szüleivel azonban nem állok szóba. (Én nem láttam õket már nem emlékszem mióta.) Lehetségesnek tartod-e, hogy én Leo menyasszonyának B. kisasszonynak⁽³³⁾ egy bizonyos összeget, mondjuk 500 koronát küldök azon kéréssel, hogy ezen pénzt Leo nagyobb kényelmére és egy bizonyos luxus fedezésére fordítsa, anélkül azonban, hogy errõl Leo bármit is tudjon.⁽³⁴⁾ Lukács József annak ellenére tette föl fiának ezt a kérdést, hogy egy évvel korábban mélységesen fölháborodott, amikor értesült Leó eljegyzésérõl – felelõtlen lépésnek tartotta, s fiának is megírta határozott véleményét: “Az én lelkiismeretem felzúdul ellene és nem tudom elképzelni, hogy benned egy ilyen dolog más visszhangra bírna találni. Micsoda lelketlenség egy más ember sorsát a magáéhoz csatolni akkor, amikor még a saját életi lehetõsége egy ismeretlen X?! Nagyon, végtelenül sajnálom azt az ismeretlen hölgyet és nem értem, hogy Leo szülei hogyan egyezhettek bele?"⁽³⁵⁾ A magánjellegû, politikai és világnézeti eltérések azonban soha nem befolyásolták Lukács Józsefet, ha valaki segítségre szorult. Magától értetõdõ módon támogatta nemcsak fiát – 1919 elõtt és után –, de adott esetben fia bármelyik barátját, sõt ismeretleneket is.
 

Leó tiltakozása miatt Lukács József kénytelen volt elõször föladni támogató tervét, de késõbb Leó már elfogadta a segítséget. Halála után azonban Lukács Józsefnek újra akcióba kellett lépnie, immár az egyedül maradt menyasszony érdekében. Errõl elõször Lukács Mária ír bátyjának 1911. október 24-én. November 17-én pedig így számol be fiának Lukács József: “... a tegnapi nap eseménye volt, hogy elmentem Popperekhoz (Mandl Ottó levele alapján) és beszéltem velük Bé miatt. A vártnál még rosszabb fogadtatásban részesültem – az öreg nem ismer el semmi kötelezettséget és tagadja Leo akaratát az irányban, de ha még concedálja is, hogy Leo ezt kívánta volna, õ nem hajlandó azt respectálni, mert elsõ sorban Bé nem beteg, nem örökölte Leotól ezt a halálos kórt, szülei jómódúak, õ informatiót szerzett be Schimmelpfengnél és azt írják azok, hogy az öreg még hitelképes is – másod sorban pedig Bé oka, hogy Leo ily korán meghalt, mert õ czipelte Berlinbe és az õ kedve miatt élt Leo olyan irrationalis módon. Bé tudta, õ, az öreg Popper mondta neki, hogy Leo nagy beteg és hogy házasság ki van zárva – ha tehát Bé ennek daczára tartotta a közösséget, eljegyzést, magának tulajdonítsa minden következményét cselekedeteinek. Õ megtagad minden kötelezettséget – ha Bé nyomorban lesz és hozzá fordul, akkor lehetséges, hogy segít rajta. Én természetesen nem szóltam még arról, hogy mi rendszeresen támogatjuk Bé kisasszonyt..."⁽³⁶⁾
 

A két család közötti nézeteltérés során problémát okozott, hogy Lukács Mici ebben az idõben még Popper Dávidtól vett órákat. Lukács József álláspontja ezzel kapcsolatban az, hogy ezt természetesen nem kell megszakítani, “hisz megfizeti és a pénz ennél az embernél az egyedül fontos".⁽³⁷⁾ December 3-án viszont már némi eredményrõl számolhat be fiának: Popperék küldtek egy csekély összeget Bének, továbbra is állítva, hogy az Bének “nem jár", és nincs is rá szüksége. De Popper Dávid megígérte Lukács Józsefnek, hogy rendszeresen támogatni fogja fia menyasszonyát. Ezután fiától kér “utasítást" Lukács József arra vonatkozólag, hogy miképpen folytassa Bé támogatását. A választ szilveszteri levelében nyugtázza imígyen: “A mit Bérõl írsz nekem, teljesen találkozik nézetemmel – crudelis dolog volna, abba hagyni a támogatást és én szívesen folytatom addig, míg szüksége lesz rá szegénynek. Popperék úgy látszik mégis félnek a korbácsomtól és küldik a pénzt... én mindenesetre folytatom a küldeményeket, míg Bé egészségi állapota megkívánja."⁽³⁸⁾
 

Popper Leó halála után a barátok (Herz Henrik, Polányi Károly, Mandl Ottó, Lukács György és természetesen Bé azt tervezték, hogy alapítványt hoznak létre “Popper Leó-segély" néven, évenként egy szegény párizsi festõnövendék megsegítésére,⁽³⁹⁾ és ki akarták adni Popper Leó jórészt publikálatlan írásait is. E célra gyûjteni is kezdtek, de arról nincs információnk, hogy a szándékon és a szervezés kezdeti lépésein túljutottak volna.
 

Lukács György öregkorában is emlékezett ifjúkora legjobb barátjára, aki talán az egyetlen olyan barát volt Lukács életében, aki emberileg és gondolkodásában egyformán közel állt hozzá. Esztétikájában, “Az esztétikai szféra egynemû közege és pluralizmusa" címû fejezetben többször megemlíti “korán elhunyt barátját",⁽⁴⁰⁾ akivel a levelek tanúsága szerint a távolság ellenére is rendszeresen megtárgyalta a komoly elméleti kérdéseket.
 

Popper Leó, vitathatatlan tehetsége ellenére, jó fél évszázad múltán is teljesen ismeretlen volt mind Magyarországon, mind német nyelvterületen, hiszen az 1910-es évek óta, amikor még életében megjelent néhány cikke, nem esett róla szó.⁽⁴¹⁾ Azóta magyarul is, németül is megjelent írásainak gyûjteménye, és szaporodnak az õt méltató folyóiratpublikációk is.⁽⁴²⁾
 

1. Popper Leó, Esszék és kritikák, Budapest 1983. Szerk., jegyzetek és utószó: Tímár Árpád, 123-124.

2. Benedek Marcell, Naplómat olvasom, Budapest 1965. 75.

3. Popperné Lukács Mária, Emlékeim Bartókról, Lukács Györgyrõl és a régi Budapestrõl, InÉ Magyar zenetörténeti tanulmányok Kodály Zoltán emlékére. Szerk.É Bónis Ferenc. Budapest 1977. 392

4. Popper Leó levele Lukács Györgynek, 1908- július 7-én, illl. december 20-án. LAK

5. Az önéletrajzi vázlatban is ezt írja Lukács Benedek Marcellal kapcsolatban: “Szövetségünk: a fiatal, kezdõ íróké." Lukács György, Megélt gondolkodás, 46.

6. Ld. Levél a “Kisérlet"-rõl, in: Ifjúkori mûvek, 304-321.

7. Benedek Marcell levele Lukács Györgynek 1908. július 21. LAK

8. Popper Leó levele Lukács Györgynek, 1908. augusztus 16. LAK

9. Georg Lukács, “Kritik von rechts oder links? Antwort an Ernst Bloch." In: Ernst Bloch und Georg Lukács, szerk. Mesterházi Miklós és Mezei György, Budapest 1984. 282.

10. Popper Leó levele Lukács Györgynek, 1909. április 19. (vagy 22.) LAK

11. Lukács György levele Popper Leónak, 1909. április 25-én. LAK

12. Uo.

13. Lukács György levele Popper Leónak, 1909. július elején. LAK

14. Lukács György levele Popper Leónak, 1909. július 25. körül. LAK

15. Ld. fõként Charles de Tolnay, “Popper Leó és a mûvészettörténet", Magyar Filozófiai Szemle, 1972/2.; Bonyhai Gábor, “Régi és új hermeneutika", Helikon 1981/2-3.; Hévizi Ottó, “A forma mint szabad akarat", Világosság 1987/6.; “Félreértés és tágasság", Nappli ház, 1989/1.; Hévizi Ottó, “A kétségbeesés etikája és a Sterne-ügy", Pompeji 1990/2, 57-81.

16. Lukács az 1910-es évek végétõl teljesen értetlenül állt szemben minden mûvészeti ág modern irányzatával. (Ennek dokumentálásától bizonyára eltekinthetünk.) Ha egy-egy alkotást nagyra értékelt is, pl. Szozsenyicin írásait, a közelebbi vizsgálódás megmutatja, hogy az illetõ mû lényegében a 19. század normái szerint készült, “csak" a téma 20.. századi.

17. Lukács György levele Popper Leónak, 1909. október 27. LAK

18. Popper Leó levele Lukács Györgynek, 1909. október 25-én LAK

19. Popper Leó levele Lukács Györgynek, 1910. január 29. LAK. A Marées-cikk megírására készülvén, Lukács többek között Ludwig Hevesi Wiener Totentanz címû, 1899-ben megjelent kötetét használta, melynek Lukács József könvytárából származó példánya elõkerült a frankfurti egyetemi könyvtárból. Ld. Bendl Júlia, “Lukács György heidelbergi könyvtára", in: Helikon, 1990/2-3, 346.

20. Popper Leó levele Lukács Györgynek, 1910. február 6. LAK

21. Ld. Lukács György, Életrajz magnószalagon, 109-110.

22. Hauser Arnold, Találkozásom Lukács Györggyel, Budapest 1978. 53-54.

23. Lukács teljesítménye elvitathatatlan, de a modern mûvészet kései Esztétikája alapján is teljesen megközelíthetetlen.

24. Lukács György levele Popper Leónak, 1910. november 9-én. LAK

25. Popper Leó levele Lukács Györgynek, 1910. december 7-én. LAK

26. Lukács György levele Popper Leónak, 1910. december közepén. LAK

27. Az 1911. október 21-én kelt, Firenzébe címzett távirat szövege: Leo heute in Görbersdorf gestorben. Wird ins Krematorium Dresden überführt. Brief folgt Mici (Leo ma meghalt Görbersdorfban. Átviszik a drezdai krematóriumba. Levél megy Mici.) LAK

28. A helyes idõpont bizonyára 1911. október 21., hiszen Polányi, aki jelen volt a “gyászszertartáson" is, egyértelmûen szombatról beszél, és ez október 21. volt.

29. Polányi Károly levele Lukács Máriának, 1911. október 25-én. LAK. Közölve, in: Lukács György levelezése 1902-1917, 429-430., ill. Lukács Mária levele Lukács Györgynek, 1911. október 24-én. LAK.

30. Leo Popper (1886-1911) Ein Nachruf. Pester Lloyd, 1911. december 18. 58. évf., 289. szám, 5-6. Magyarul in: Ifjúkori mûvek, 560-561.

31. Herz Henrik levele Lukács Györgynek, 1911. december 23-án. LAK. (Herz Henrik késõbb, mint a Papíripari Rt. igazgatója, József Attila támogatói közé tartozott. Ld. Szántó Judit, Napló és visszaemlékezés, Budapest 1986. 126-127. ill. 203. o.)

32. Polányi Cecil, “Cecil mama".

33. Popper Leó menyasszonya 1909 nyara óta a holland Beatrice de Waard volt, akit az ismeretségi körben mindenki csak “Bé" néven emlegetett.

34. Lukács József levele Lukács Györgynek, 1910. december 9-én, LSK

35. Lukács József levele Lukács Györgynek, 1909. augusztus 14. LAK

36. Lukács József levele Lukács Györgynek, 1911. november 17-én, LAK

37. Uo.

38. Lukács József levele Lukács Györgynek, 1911. decembe r 3-án, LAK

39. Ld. Herz Henrik levele Lukács Györgynek, datálatlan. LAK

40. Lukács György, Az esztétikum sajátossága, Budapest 1975. I. kötet, 620-643.

41. Popper Leó írásainak bibliográfiáját ld. Tímár Árpád, Popper Leó: Esszék és kritikák, Budapest 1982, 118-122.

42. Popper Leó, Esszék és kritikák. Szerk. Tímár Árpád, Budapest 1983., ill. Popper Leó, Schwere und Abstraktion. Versuche. Szerk. Despoix, Ph., Müller, L. Berlin 1987.