Az MTA Filozófiai Intézetének

AKADÉMIAI-FILOZÓFIAI
SZABADEGYETEME


Bendl Júlia: Lukács György élete a századfordulótól 1918-ig, Budapest: Scientia Humana Társulás, 1994.



 
 

Egyetem és színház

Lukács György 1902 és 1906 ősze között joghallgató volt. Az órákat, legalábbis elvben, Pesten látogatta, vizsgáit Kolozsvárott tette le.(1)

Nyilvánvaló, hogy nem valamiféle speciális jogi érdeklődés késztette arra, hogy a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem hallgatója legyen. Abban az időben a továbbtanulni vágyó – vagy gondatlan ifjúságukat meghosszabbítani akaró – ifjak közül sokan választották a jogi tanulmányokat, ha valamiféle határozott érdeklődés nem irányította őket másfelé, és ha anyagi helyzetük lehetővé tette a hosszú diákoskodást. Bizonyára igaza van Lukács Máriának, amikor emlékezéseiben azt mondja: bátyja azért kezdte el a jogi tanulmányokat, mert még nem tudta, mit is kellene valójában csinálnia.(2)

Az evangélikus gimnáziumban a 8. osztályt elvégzett tanulók neve mellé bejegyezték, hol szeretnék folytatni tanulmányaikat. Lukács Györgynél, és bátyjánál, Lukács JÁnosnál is a jogi tanulmányok szerepelnek.(3) Lukács György 1902 őszén iratkozott be a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karára. Ebben az időben Benedek Marcell volt a legjobb barátja, aki 1903-ban iratkozott be a Bölcsészettudományi Karra. Benedek beszámol arról, hogy Lukáccsal minden reggel találkozik, és együtt járnak Pasteieur művészettörténeti óráira – a Bölcsészettudományi Karra, és Lukács eljár Alexander Bernát filozófia óráira is.(4) Nem nagyon tűnhetett föl az egyetemen, és nem is lepődött meg senki azon, ha egy joghallgató szívesebben látogatta a bölcsészek óráit. Abban az időben ugyanis Budapesten 20 tanár oktatott 4000 joghallgatót, vizsgázni pedig a pesti joghallgatóknak mintegy a fele Kolozsvárra járt, ahol így mindössze 12 tanárnak kellett vizsgáztatnia mintegy 3000 hallgatót.(5) Ennek megfelelően alakult ki a vizsgák előtti tanulásnak az a módja, amelyről Bánóczi László így számol be 1906. április 30-án kelt levelében: “Kedves Gyuri fiam, kellemetlen ez a halasztás a szünet miatt, de talán lemehetsz Kiss Mór lakására, és ő privátim is megmondja, hogy hogyan intézik el az ügyet. Akkor aztán mindjárt biztosat tudsz, és nyugodtan tanulhatsz. Ha valamiben megbízható jogász segítségére vagy felvilágosítására van szükséged, fordul Juszth Pálhoz, Szentegyház u. 6. Status palota, feltétlenül a kezedre fog járni. ... Én pompásan érzem magam, és most ezért nem tudok tanulni. Mindennap kijelölöm a naptárban, hogy mennyi idő alatt kell az egyes tárgyakat elvégeznem. ... az ismeretlen perjogra 4 nap jut, az osztrák jogra 1. Legközelebb, azt hiszem, áttérek az óraegységekre. Ma 3/4 11 van – még 170 oldal keresk. jogot kell megtanulnom. Compendiumból. Ez súlyosbító körülmény. Nem baj. Majd megerőlteti magát Szladits."(6)

Varga Csaba adatai szerint Lukács 1906. május 7-én tette le első, október 5-én második államtudományi szigorlatát, és október 6-án bejegyezték “A kolozsvári magyar királyi Ferencz József Tudományegyetem Tanácsa és Doktorai Névkönyve III. kötet 1906/7-1909/10" című lajstrom 123. oldalára, a Doctores Scientiarium Politicarum sorába a következőket: “Dominus Georgius Lukács de Szeged amorum 21. religionis mocaicae, locus natalis Budapest, in Doctorem Scientiarum Politicarum promotus die 6 mensis octobris anni 1906."(7)

Az, hogy a jogi tanulmányok Lukács György életében később háttérbe szorultak, mondhatni elfelejtődtek, valamint az, hogy nincs birtokunkban Lukács politikatudományból írt doktori disszertációja, nem lehet ok arra, hogy tényleges teljesítménynélkül szerzett diplomának tartsuk Lukács 1906-os államtudományi doktorátusát. Valószínűtlenné teszi ezt Somló Bódog tudományos korrektsége és tekintélye (Lukács nála doktorált), valamint Lukács Györgynek és apjának a személyisége is. Nem valószínű, hogy egy csupán formális vizsgát el kellett volna halasztani tavaszról őszre, és az sem, hogy Lukács József táviratilag gratulált volna fiának egy ilyen vizsgához.(8)

A jogi karon végzett tanulmányokkal párhuzamosan folytatta Lukács irodalmi-filozófiai-esztétikai tájékozódását, s ennek során fogalmazódhatott meg benne egyre inkább saját útja. Ennek kezdeti jelei voltak az 1902-3ban, tehát már jogász korában megjelent színházi kritikák a Magyar Szalon című lapban. Ő maga így emlékszik erre: “Nagy benyomást tett rám Alfred Kerr impresszionista stílusa, és családi összeköttetés révén nyolcadik gimnazista koromban színházkritikusi megbízatást kaptam a Magyar Szalon című, rendkívül kevéssé elterjedt újságnál. Ennek lényege az volt, hogy a szerkesztő premierjegyet akart magának biztosítani, a premierre ő ment el, a második előadásra a jegyet nekem adta, és én havonta írtam Alfred Kerr stílusában színházi recenziót a Magyar Szalonba."(9) Lukács emlékezése talán nem egészen pontos. Ugyanis a Magyar Szalonban 1902 novemberében jelent meg először Lukács-recenzió. Lehetséges, hogy készült korábban néhány olyan kritika is, amely végül nem került be a lapba.

A Magyar Szalon kritikáinak egyikében szó esik Bródy Sándor Király-idillek című darabjáról. Erre Lukács így emlékszik: “... fiatalkori szemtelenséggel – 18 éves koromban – szembehelyezkedtem az egész magyar kritikával. A Nemzeti Színházban akkoriban előadták Bródy Sándor Királyidillek című ciklusát, ami borzasztóan megbukott. Bródy Sándort hazafiatlannak bélyegezték, és azt állították róla, hogy meghamisítja a magyar történelmet. Énnekem azonban nagyon tetszettek ezek a darabok, és lelkesedésemet, szembeszegezve a kritikával, nagyon őszintén fejeztem ki. Ennek az volt a következménye, hogy Bródy Sándor egy közös ismerősünk révén kereste velem a találkozást: azt hiszem, csalódott volt, amikor az őt egyedül dicsérő kritikusban egy gimnazistával ismerkedett meg."(10) (Csak a pontosság kedvéért: amikor a kritika megjelent, Lukács már egyetemi hallgató volt.)

Ezután, 1903 júniusában és augusztusában megjelent két Lukács-írás – Hermann Bangról és Gerhart Hauptmannról – a Jövendő című “irodalmi és politikai újság"-ban, melynek főszerkesztője Bródy Sándor volt, két szerkesztője pedig Ambrus Zoltán és Gárdonyi Géza. A lap programjában többek között ez áll: “Ezek a lapok az igazságra törekszenek és a meg nem szokott, azért sokszor kellemetlen igazságoknak vannak szentelve."(11) Mai szemmel szinte hihetetlen névsort lehet összeállítani azokból, akik 1903-ban a Jövendőben szerepeltek: Alexander Bernát, Újházi Ede, Rákosi Viktor, Maxim Gorkij, Erdős Renée, Tolsztoj, gróf Andrássy Gyula, R. Kipling (meséivel), A. Bebel Az új társadalom című írása, E. Ferri (A szociálizmus jövője), Csizmadia Sándor, Dankó Pista, Szomaházy István, Ady Endre, Dr. Ferenczi Sándor stb. “Tulajdonképpen itt kezdődik irodalmi pályafutásom, ami nagyon hamar félbeszakadt, mert összevesztem Bródyval. Ő ugyanis íratni akart velem egy nagy tanulmányt Mereskovszkij Leonardo da Vinci-jéről, amelyért nagyon lelkesedett: én viszont utáltam ezt a könyvet. Fiatalkorában az ember nem nagyon diplomatizál. Összevesztünk, én otthagytam a Jövendőt. Nem biztos, hogy normális fejlődés esetén nem békültünk volna ki, mert Bródy nem volt haragtartó ember. Ha négy hét múlva felkeresem, ő visszafogadott volna, de közben történt egy fordulat, amely lezárta ezt az egész 15-18 éves koromig tartó korszakot, ha ugyan szabad ezt a gyerekes dilettantizmust korszaknak nevezni.

Az egyetemen megismerkedtem Bánóczi Lászlóval, és ismét egy általános természetű fordulat következett be, amilyet korábban morálisan Benedek Elek személye váltott ki. Most a Bánóczi-féle miliő hatott rám."(12) Bánóczi József irodalomtörténész, nyelvész, filozófiai művek magyarra fordítója, 1887-től az Országos Izraelita Tanítóképző Intézet igazgatója. 1878-tól egyetemi magántanár, 1879-től akadémiai levelező tag, fordítói és irodalomtörténészi munkássága is jelentős. Az ő fia Bánóczi László. Lukács így folytatja: “Magyarázatképpen csak annyit, hogy én az evangélikus gimnáziumba jártam, amelynek tudományos színvonala nagyon alacsony volt. Kerestem a magam útját, de nemcsak mint író voltam csapnivalóan rossz, hanem mint kritikus is, tiszta dilettáns. Most a Bánóczi-családban megtanultam, hogyan kell nem-mechanikus módon, tudományosan és komolyan foglalkozni elmélettel és történelemmel. Bánóczi László apja, Bánóczi József rezignált, nagyon finom öregúr volt, nem valami óriási tehetség, de intelligens ember, aki Anatol France-os epikureus iróniával kezelt minden dilettantizmust, és én ráébredtem arra, hogy egyrészt – mint már mondottam – egész irodalmam nem ér semmit, másrészt az egész Kerr-féle impresszionizmus felfújt hólyag, és főként azért nem mentem vissza az összeütközés után Bródyhoz, mert elhatároztam, hogy tanulni fogok. Ezután körülbelül négy éven át nem írtam és nem publikáltam semmit."(13)

Az 1903-4-ben kezdődő barátság Bánóczi Lászlóval kezdetben a Benedek Marcellal már évek óta fennálló kapcsolattal párhuzamosan futott. Csakhogy 1904 eleje, a Thália Társaság megalapítása után Benedek egyre inkább háttérbe szorult, s ez is szerepet játszott abban az 1905-ben bekövetkezett szakításban Lukács és Benedek Marcell között, amely a felszínen egy politikai kérdés körül robbant ki. Lukács pozícióját nyilvánvalóan erősítette, hogy a vitás politikai kérdésben vele egy véleményen volt Bánóczi László: “Marci a Koalíció magatartását a liptói választásnál nagyon helyesnek tartotta. Inkább a magyar államot szétrobbantó párt, mint »abszolút«(mondja ő) minister. Jó kezekben van az ország." – írja Bánóczi 1905. július 29-én Lukácsnak.(14)

Feltűnő különbség van a Benedek Marcellal és a Bánóczi Lászlóval folytatott levelezés hangneme között. A Benedektől érkezett levelek lazábbak, kamaszosabbak, többnyire nagyobb helyet kapnak bennük a külvilág eseményei és a személyes indulatok. Bánóczi levelei szárazabbak, tényszerűbbek, összefogottabbak, de ezekből sem hiányzik olykor a humor. A hangvétel különbségében nyilván szerepet játszott az is, hogy Benedek Marcell, aki egyidős volt Lukáccsal, egy évvel alatta járt, Bánóczi pedig egy évvel idősebb volt Lukácsnál.

Bánóczi László, illetve apja kapcsán fölvetődhet a kérdés: nem érte-e Lukácsot valamiféle zsidó vallási hatás a Bánóczi-családban. Erre semmi jel sem mutat, csak annyi nyilvánvaló egy 1907-es levélből, hogy Bánóczi László igencsak tisztában volt azzal, milyen problémákat okozhat a vallás – vagy esetleg a kitérés –, különösen közhivatalnoki állás betöltésénél.

Lukács később, 1910. decemberében Popper Leónak írja: “Tudod, mennyire kellettek nekem régen az emberek és emberi viszonyok. Végeredményben három volt, ami centrumot érintett: Laczi, Irma és te."(15) A fennmaradt Lukács–Bánóczi levelezésből szinte kizárólag a színház iránti közös érdeklődés látható, és a levelekben nem sok jel mutat a kapcsolat mélységére. Közvetve bizonyítja azonban Bánóczi fontosságát Lukács életében apja egyik levele: “Előbb – concedálom hogy régen volt – Bánóczi Laczi volt az, aki előtt senkinek, kicsinek érezted magadat és ha ellentmondtam istenítő véleményednek – »nem értesz hozzá, kedves papa« volt a legenyhébb ellenvetésed. ... Most Leot emeled ilyen isteni polczra és helyezed messze magad fölé. Isten adja, hogy ne csalódjál olyan mélye, mint Laczinál hogy itt a »bluff« ne legyen még nagyobb mint ott."(16) (Sajnos semmi támpontunk sincs ahhoz, hogy a Bánóczi okozta csalódást megmagyarázhassuk.)

1903 tavaszán vetődött föl Lukács György és Benedek Marcell között az ötlet, hogy ha Magyarországon nincs olyan színház, amelyben úgy és olyan darabokat játszanának, amit és ahogyan ők szeretnék, akkor alapítani kellene egy új színházat.(17)

A tervezgetésbe azonnal bevonták Bánóczi Lászlót is, majd fölkérték művészeti vezetőnek Hevesi Sándort, aki Bánóczi tanára volt a Trefort utcai gimnáziumban, s ebben az időben mint a Nemzeti Színház segédrendezője is dolgozott. Ő volt a társaságban kezdetben az egyetlen olyan ember, akinek volt gyakorlati színházi tapasztalata. A többiek csak sok színházi előadást láttak, Magyarországon és külföldön, főként Németországban (ezekről többnyire beszámoltak egymásnak is), és sok színdarabot olvastak. De a kisbaconi “színházi előadásoknál" komolyabb gyakorlati színházi tapasztalata Hevesin kívül egyiküknek sem volt.

A színház iránti érdeklődés kezdetei között Lukács esetében meg kell említeni az iskolai színházlátogatásokat, az iskolai irodalomoktatást, ahol például a gimnázium VI. osztályában Névy könyve és Shakespeare Coriolanusa alapján drámaelmélettel is foglalkoztak.(18) A gimnáziumban a drámáról, a színházról kapott képet bizonyára módosította, hogy Lukács megismerkedett Nordau könyvével,. melyben bőven van szó Ibsenről, Maeterlinckről, Strindbergről, Wagnerról, akiknek az írásait később komoly lelkesedéssel olvasták a Thália alapítói.

A gimnáziumi évek alatt kialakult érdeklődés következményének és a színházi9 törekvések egyik fontos pontjának tekinthetjük azt, amiről Lukács Mária így számolt be Vezér Erzsébetnek: “... mikor leérettségizett, akkor édesapám egy nagy utat ajándékozott neki: elment Norvégiába és Dániába hajón. Ez a Hevesi Illés vele ment. Akkor kapott a Gyuri ajánlóleveleket Ibsenhez és Björnsonhoz, akik fogadták is."(19) Furcsa módon ezt az utazást Lukács később sehol sem említi, csak a korabeli levelezésben maradt nyoma annak, hogy valóban járt Skandináviában. Még tudósításokat is küldött onnan, de ezek, Benedek Elek lapjának megszűnése miatt, már nem jelenhettek meg.(20)

A Thália Társaság megalapítása igen fontos esemény volt Lukács fejlődése szempontjából. Ekkor tűzött ki maga elé először valamilyen komoly, megvalósítandó célt, melynek érdekében ki kellett próbálnia erejét. Hiszen a színházhoz nem volt elegendő pusztán az anyagi háttér, ami Lukács József jóvoltából ezúttal is fia és barátai rendelkezésére állt. (Helyszín a próbákhoz, lehetőség arra, hogy Lukács a pénzzel mit sem törődve hónapokon át külföldi színházi előadásokat nézhessen, tehetős ismeretségi kör, akik hajlandók és képesek áldozni a kultúrára stb.)

Lukács számára a Thália Társaság úgyszólván csak negatív gyakorlati tapasztalatokat jelentett. Erről ő maga így beszélt: a Tháliában “a szervezésen kívül semmilyen tevékenységet sem folytattam. Két csalódás is ért rövid pályafutásomon, egyrészt rájöttem arra, hogy nem vagyok író, másrészt pedig rájöttem arra, hogy nem vagyok rendező. Kiderült, hogy én nagyon jól meg tudom ragadni az idea és a drámai cselekmény összefüggését, ellenben azt, hogy egy színész a jobb kezét emelje föl vagy a bal kezét emelje föl, és hogy ez milyen döntő fontosságú egy bizonyos tekintetben, erre semmi tehetségem sincs."(21) Az, hogy mint író nem igazán tehetséges, Lukács számára (a korai írói kísérletek után) bizonyára akkor vált nyilvánvalóvá, amikor lefordított két darabot a Thália számára. Ezek Ibsentől a Vadkacsa, valamint Mongré-tól a Becsületének orvosa.(22)

A Thália alapítóinak kezére játszott, hogy ebben az időben indult néhány fiatal, tehetséges színész (Forgács Rózsi, Törzs Jenő, Doktor János, Judik Etel – később Karinthy Frigyes felesége – és mások), akik a Társaság célkitűzéseivel rokonszenvezve hozzájuk szegődtek, amíg anyagi lehetőségeik engedték. De mivel a Thália nem tudott sem állandó szereplést, sem komoly gázsit biztosítani a színészeknek, állandó gondot okozott a színészek elszerződése. Abban, hogy a -Thália képes volt négy évig felszínen maradni, nyilvánvalóan szerepet játszott, hogy főként Lukácséknak, de a többieknek is voltak kapcsolataik egyes engedélyező hatóságokhoz, valamint az, hogy a jegyeket olykor társasági kapcsolataik révén sikerült eladniuk. Lukács Mici erre később így emlékezik: “Csak társadalmi úton [adtuk el a jegyeket]. Nagyon visszaéltem az édesapám helyzetével. Mentem emberekhez és mondtam, hogy muszáj venni, én Lukács József lánya vagyok. Muszáj volt venni, de nem jöttek, ami sokkal rosszabb volt."(23) És még a sikeresnek számító előadások esetében is ez volt a helyzet.

Működésének utolsó szakaszában (1906 elejétől) a Thália Társaság közeledni próbált a munkássághoz is. Erről 1906 szeptemberében így ír Bánóczi a Fővárosi Tanácshoz címzett kérelmükben: “... tavaly felvettük programunkba Munkáselőadások rendezését, és ezzel az első kísérlettel kétségtelenül fontos kultúrmunkát végzünk, mert egy ország műveltségi viszonyainak igazi fokmérője nem a kiválasztottak nívója, hanem a nagy tömegek kultúrhelyzete."(24) Ez a gondolkodásmód, a társadalmi problémák kizárólag kulturális megközelítése, lényegében azonos azzal a “forradalom"-fogalommal, amely a fiatal Lukács írásaiban oly gyakran előfordul, s ezzel találkozunk később a Vasárnapi Kör gondolatrendszerében is. Semmi köze sem volt azonban ennek a “forradalom"-nak a korabeli szocialista mozgalmakhoz és politikai céljaikhoz. Sem Lukács, sem barátai nem ismerték ekkortájt az ilyen vonatkozású korabeli könyveket – legalábbis semmi sem utal arra, hogy ismerték volna. Azt, hogy a Thália munkáselőadásainak nem volt köze a munkásmozgalomhoz, talán bizonyíthatja Benedek Marcell egyik (bizonyára nem korabeli) följegyzése naplójában: “a Thália sorsa harmadik, gyönyörű szezon után kétségbeesett küszködéssé kezd válni. De ennél is nagyobb baj volt, hogy a koalíciós kormány rendőrsége – a színházak ura – nem bocsájtja meg nekünk a szocialistákkal rendezett munkás-előadásokat. ... A rendőrséggel szemben hiábavaló minden fáradozás, minden összeköttetés. Próbáljuk a sajtóban megtámadni: lehetetlen. A sajtó nem nyúlhat a kormánynak semmiféle expozitúrájához! Persze teljes sajtószabadság van, de ... Legföljebb a Népszava állna rendelkezésünkre, erre azonban gondolni sem lehet, többet árt, mint használ."(25)

Fennállása utolsó évében, 1908-ban a Thália megpróbálkozott azzal is, hogy vidéki előadásokkal tartsák fönn a színházt. Ez sem mentette meg őket, 1908 végén végleg megszűnt a Thália tevékenysége.

Lukácsnak a Thália jegyében telt korszakának lezárását és tényleges pályájának kezdetét jelentette az a pályázat, amelynek a kiírásáról Bánóczi László értesítette Lukácsot, aki ebben az időben Tátrafüreden nyaralt: “... a Kisfaludy társaság kitűzi többek közt a következő pályakérdést: »A drámaírás főbb irányainak ismertetése a múlt század utolsó negyedében«. Benyújtási határidő 1907. október 31-ike" Kíváncsi vagyok, micsoda kifogásod lesz most. Ötnegyed külföldön töltött éved esik közbe, ahol úgyis ezzel foglalkozol. Itt nincs mentség."(26) Ezek szerint már az államtudományi doktorátus megszerzése (1906 október) előtt nyilvánvaló volt, hogy utána Lukács egy évet külföldön, Berlinben fog tölteni, egyrészt bölcsészeti tanulmányokkal, másrészt mint a Thália “külföldi tanácsadója".

Bánóczi baráti fölszólítását követően Lukács, miután letette doktori vizsgáját Kolozsvárott, valóban elkezdett dolgozni a pályamunkán. 1906 novemberében még megjelent a Szerda című lapban A dráma formája címen egy rövid írása, amely, mondhatni, a Thália tevékenysége során szerzett tapasztalatok összefoglalása.(27) Lukács 1gy számolt be erről: “Benyújtottam egy kis cikket Ignotusnak, akinek rendkívül tetszett az írás, rögtön le is adta a Szerdában, meg is jelent. Megállapodtunk Ignotusszal, hogy színházi tudósításokat fogok küldeni Berlinből, mert Berlinbe készültem akkor télire. A tudósításokból aztán nem lett semmi, mert a Szerda közben megbukott. Csak azért érdemes elmondani ezt az első beszélgetésemet Ignotusszal, mert – mint mondtam – rendkívül baráti módon és kedvesen fogadott, és nagyon megdicsérte a cikkemet, de beszélgetésünk végén elkomolyodott hangon ezt mondta: »Nézze, fiam, magát tehetségesnek tartom, mondok magának valamit, amit egész életére megjegyezhet magána. A maga cikke rendkívül okos, rendkívül szellemes, és mint látja, le is fogjuk hozni, de jegyezze meg magának, hogy mindannak, amit maga írt, az ellenkezőjét éppúgy meg lehetett volna írni.« Ezzel az élettanulsággal búcsúztatott engem Ignotus."(28)

A Szerda című “tudományos és művészeti folyóirat" szerkesztője és tulajdonosa Gundel Antal volt, irodalmi vezetője Ambrus Zoltán, színházi rovatvezetője Ignotus, képzőművészeti rovatvezetője Dr. Meller Simon. A lap minden művészeti ágban határozott kritikai arculatot igyekezett kialakítani.

Bánóczi László és Lukács György barátsága a Thália Társaság széthullása után lassanként fölbomlott. A készülő drámakönyvet Lukács bizonyára megbeszélte még Bánóczival, de ennek írásos nyoma nincsen. (A pályadíj elnyerés után pedig már Popper Leóval beszélte meg a könyvvel – és a hivatalos elismeréssel – kapcsolatos problémákat.)

Bánóczi 1945-ben bekövetkezett haláláig kapcsolatban maradt a színházzal. A két világháború között különböző színházakban dolgozott mint rendező, dramaturg, 1940-től 1944-ig pedig mint az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) színházigazgatója.(29)
 



 

JEGYZETEK

1. Varga Csaba, “A jog helye Lukács György világképében." Budapest 1981. 25-33. A jogi tanulmányok körüli tények feldolgozása során, helyszíni kutatás lehetősége híján, főként a Varga Csaba által föltárt adatokra támaszkodom.

2. Popperné Lukács Mici, Emlékeim..., 401.

3. Kimutatás a budapesti ágostai hitvallású evangélikus főgymnásiumban megtartott érettségi vizsgálatokról. A pesti evangélikus gimnázium anyaga. EOL Nr. 315.

4. Benedek Marcell, Naplómat olvasom, 119.

5. Varga Csaba, i. m., 29.

6. Bánóczi László levele Lukács Györgynek, 1906. április 30-án. LAK – a levél elején bizonyára Lukács második szigorlatának elhalasztásáról van szó,.

7. Varga Csaba, i. m., 32-33.

8. A Lukács György dr.-nak 1906. október 6-án a kolozsvári New York Szállodába küldött távirat szövege: “A merészé a diploma. Veled örülünk és melegen üdvözlünk Lukácsék including Rózsi"

9. Lukács György, Életrajz magnószalagon, 98.

10. Uo. 99.

11. Jövendő, Budapest 1903. március 1. Első évfolyam, első szám.

12. Lukács György, Életrajz magnószalagon, 99-100.

13. Uo. 100-101.

14. Bánóczi László levele Lukács Györgynek 1905. július 29-én, LAK.

15. Lukács György levele Popper Leónak, 1910. december közepén. LAK.

16. Lukács József levele Lukács Györgynek, 1909. augusztus 23-án. LAK.

17. A Thália Társaság dokumentumainak legteljesebb gyűjteményét és történetének feldolgozását ld. A Thália Társaság (1903-8). Levelek és dokumentumok. Válogatta, a jegyzeteket és az előszót írta Gábor Éva. Budapest 1988.
 

18. A budapesti ágostai hitvallású evangélikus főgimnázium értesítője. EOL.

19. Vezér ERzsébet interjúja Lukács Máriával, Kritika 1985. 6. 26.

20. Ld. Lukács Mária és Wertheimer Adél levele Lukács Györgyhöz, dotálatlan (1902. nyár). LAKI

21. Lukács György, Életrajz magnószalagon, 103.

22. Ld. A Thália Társaság (1904-1908), Budapest 1988. 443 és 445.

23. Ld. pl. Vezér Erzsébet, Beszélgetés Popperné Lukács Máriával. Kritika, 1985. 6. 31.

24. Ld. A Thália Társaság, 17.

25. Benedek Marcell, Naplómat olvasom. 164-

26. Bánóczi László levele Lukács Györgynek, 1906. augusztus 5-én. LAK.

27. Szerda, I. évfolyam, 7. szám, 1906. november 14., 340-343.

28. Lukács György, Életrajz magnószalagon, 109.

29. A Thália Társaság, 207.