Az MTA Filozófiai Intézetének
AKADÉMIAI-FILOZÓFIAI
Bendl Júlia: Lukács György élete a századfordulótól 1918-ig, Budapest: Scientia Humana Társulás, 1994.
A társadalmi érdeklődés felé
(Max Nordau és Benedek Elek)
Lukács György mint gyermekkori érdeklődésének fordulópontját említi Megélt gondolkodás című önéletrajzi vázlatában Max Nordau Entartung című könyvét.(1) “Csak tizenötödik évem körül: nagy fordulat. Megtalálom Nordau Entartungját apám könyvtárában. Itt »csak« egy 180 fokos fordulatot kellett tennem, hogy felfedezzem Baudelaire-t, Verlaine-t, Swinburne-t, Zolát, Ibsent, Tolsztojt mint útmutató alakokat."(2) Ugyanez az epizód az interjúban így hangzik: “Ha úgynevezett irodalmi pályámat el akarnám mondani, akkor kb. 15 éves koromtól kellene kezdenem a történetet. Mint minden gyerek, sokat olvastam. Egyes dolgok maradandó hatással voltak krám már korábban is, de 15 éves koromban gondoltam először arra, hogy magam is író lehetnék. Ezt a folyamatot két motívum indította meg bennem. Az egyik egy külföldi impulzus volt. Apámnak, mint afféle liberális Neue Freie Presse-olvasónak, véletlenül megvolt a családi könyvtárban Max Nordeau Entartung című munkája. Én ezt elolvastam és megláttam belőle, hogy micsoda egy utolsó dekadens Ibsen, Tolsztoj, Baudelaire, Swinburne stb. stb. Szerencsére Nordau szó szerint idézte Baudelaire-nek, Swinburne-nek és másoknak a verseit, és ezek engem teljesen magukkal ragadtak, és természetesen rögtön akceptáltam az otthon szidott Tolsztojt, Ibsent."(3) Az otthoni Ibsen-ellenesség mégsem lehetett nagyon nagy, ha Lukács érettségi után apai segítséggel szerzett ajánlólevéllel kereshette föl a nagy drámaírót.
Max Nordau a századforduló jellegzetes, példátlan hírű és hatású zsurnalisztája volt. Magyarországon született, zsidó családból, Párizsban élt, műveit németül írta, ezek többnyire Berlinben és Párizsban jelentek meg. Írt regényt, színművet, karcolatokat, “kultúrkritikákat", könyvet a történelem értelméről – egyszóval írt mindenről. Mindenbe beleszólt, amiről úgy gondolta, hogy tud róla valami érdekeset mondani az olvasóknak. A századfordulón a vezető magyarországi német napilap, a Pester Lloyd rendszeresen közölte írásait, a század elején Ady is fölkereste Párizsban, és magyarul beszélgetett vele Kiss Józsefről.(4) Nordau Entartung című könyve 189293-ban jelent meg először, Cesare Lombrosónak ajánlva, akinek szellemét a szerző is követi.
Az Entartung öt részből áll:
1. Fin-de-sičcle
2. Der Mysticismus
3. Der Ich-Sucht
4. Der Realismus
5. Das zwanzigste Jahrhundert
Szándéka szerint Nordau áttekinti könyvében az egész akkori modern, 19. század végi irodalmat, mégpedig rendkívül sajátos szempontok alapján, melyekben furcsán keverednek a modern szociológiai szempontok, a különböző tudományokból vett, összefüggésükből kiragadott nézetek valamiféle alapvetően konzervatív, a modern világot semmiképpen megérteni nem akaró állásponttal. Bevezetésül a “fin de sičcle" kifejezést magyarázva kifejti Nordau, hogy az tulajdonképpen csak a “felső tízezerre" vonatkozik, hiszen a parasztság, a munkásság és a polgárság jelentős része “egészséges", így rájuk nem vonatkozik mindaz, amit tulajdonképpen inkább “fin de race"-nak kellene nevezni. A “fin de sičcle" néven összefoglalt jelenség mélyén Nordau “... a tisztesség és az erkölcs hagyományos szemléletének semmibe vételét..., a hagyományos, elméletileg még létező jólneveltség gyakorlati feladását, ... egy világrend végét [látja], mely évezredeken át megfelelt a logikának, és minden művészetben maradandóvá tette a Szépet."(5)
Nordau tehát jól látta, hogy a századvég modern művészeti törekvései mélyén értékválság rejlik. Azt is jól ítélte meg, milyen következményekkel jár az egyes emberre a mérhetetlenül felgyorsult életritmus és a nagy léptekkel haladó iparosítás, minden velejárójával együtt. Az összes modern művészeti jelenséget mégis a betegségek, mégpedig az elmebetegségek közé sorolja. “Az orvos azonban ... a fin-de-sičcle-hangulatban, a kortárs művészet és költészet irányzataiban, a misztikus, szimbolikus, »dekadens« művek alkotóinak és csodálóinak lényében első látásra felismeri két határozott betegség-állapot szindrómáját, vagyis összképét, melyeket jól ismer, ezek az elfajzottság és a hisztéria degeneráltsága, melynek gyenge fokát neuraszténiának nevezhetjük."(6) Nordau ezután (Lombroso, Kraft-Ebing, Colin, Roubonovitch és mások műveire támaszkodva) felsorolja az elfajzott ember jellemzőit:
1. egyenetlen testi és szellemi fejlődés,
2. emotivitás (olyan mértékben, amely egészségeseknél nem fordul elő),
3. erkölcsi beszámíthatatlanság,
4. szorongás,
5. cselekvőképtelenség,
6. kételkedés,
7. képtelenség az alkalmazkodásra,
8. hajlam a miszticizmusra.(7)
Ezeknek a sajátosságoknak természetesen van testi megfelelőjük is, s ezeket Nordau föl is sorolja Lombroso nyomán – a koponya formájától a fülcimpáig és a fogazatig, majd a következőket javasolja: “Volna egy biztos módja annak, hogy bebizonyítsuk: nem önkényes állítás, nem megalapozatlan ötlet, hanem tény, hogy a művészet és az irodalom minden fin-de-sičcle-jelenségének okozói elfajzottak: s ez az érintett személyek és családfájuk gondos testi vizsgálata volna."(8) Nordaunak ez az ötlete – mutatis mutandis – kísértetiesen emlékeztet a hitleri fasizmus fajelméletére, de itt még “csak" a művészet jelenségeinek “objektív" csoportosításáról van szó.
Nordau úgy látja, hogy a modern művészeti törekvések mind arra hivatkoznak, azzal akarják igazolni önmagukat, hogy a 19. század “nem teljesítette, amit ígért". Edouard Rod, Paul Desjardins és F. Pulhan műveit idézi ezzel kapcsolatban, pl. így: “Még az elsőrangú gondolkodó F. Pulhan is arra a következtetésre jut, a francia neomiszticizmus okait keresve, hogy a természettudomány képtelennek bizonyult arra, hogy kielégítse az emberiség szükségleteit."(9) A szimbolisták egyes képviselői és egyes gondolkodók azzal mentegetik saját miszticizmusukat, mondja Nordau, hogy az evolucionizmus és a pozitivizmus elzárta az ember elől az ismeretlenbe vezető utat, s közben ők maguk alkalmatlannak bizonyultak arra, hogy az emberiséget vezessék.(10) Nordau szerint teljesen légből kapott érv, hogy attól váltak volna misztikussá és neo-katolikussá, mert megundorodtak a tudományoktól.(11) Szerinte a tényleges ok–okozati összefüggés a következő: a szimbolizmust “...egyedül és kizárólag emez irányzat kiötlőinek elfajzott állapotára lehet visszavezetni. A neo-katolicizmus gyökerei az emotivitásban és a miszticizmusban vannak, az elfajzottak e két leggyakoribb és legjellemzőbb stigmájában".(12) Nem ismeri el a 19. századi reménykedés és követelés jogosságát, hogy a tudomány lehetőleg hamar és kézzelfogható módon oldja meg az emberiség előtt álló rejtélyeket, értelmetlennek nevezi a követelést, hogy a tudománynak mindentudóvá, boldoggá és jóvá kellene tennie az embert. Nordau szerint csakis a teológia és a metafizika tűzheti ki célul maga elé, hogy megfeleljen ezeknek az elvárásoknak. A két “tudomány" ugyanis kitalálhat bármilyen mesét, és azt elő is adhatja lenyűgöző komolysággal,(13) de Nordau szerint eddig még sem a metafizika, sem a teológia nem felelt meg soha ennek a követelménynek.(14)
Lenyűgöző magabiztossággal adja elő Nordau a modern művészettel kapcsolatos nézeteit, pl. az “esztétikai iskolák" természetrajzára vonatkozót. “Egy degenerált ember, valamely kényszerképzet hatása alatt, hirdetni kezd egy irodalmi dogmát, a realizmust, a pornográfiát, a miszticizmust, a szimbolizmust, a diabolizmust. Heves, átható meggyőző erővel teszi ezt, izgatottan, dühösen, anélkül, hogy tekintettel lenne bármire is. Más degeneráltak, hisztérikusok, neuraszténiások gyűlnek köréje, elfogadják az új dogmát az ő szájából, és ettől kezdve e dogma elterjesztéséért élnek."(15) Szerinte ugyanis a csoportokba tömörülés is a bűnözőkre *-és degeneráltakra jellemző. “A csoportalkotásra való hajlam ... különböző formákban jelenhet meg. Bűnözőknél ez bandák alakításához vezet, ... manifeszt elmebetegeknél »folie a deux«-hoz, ... íróknál pedig iskolák létrehozásához."(16) E jelenség magyarázata Nordau szerint a kényszerképzetekben, az akaratgyengeségben, a szuggerálhatóságban rejlik.
A csoportalkotás Nordau elképzelése szerint két szakaszban történik. Az első fázisban jószándékú, de megtéveszthető emberek csatlakoznak ahhoz, aki kellő szuggesztivitással adja elő elfajzott elméleteit. A második szakaszban a már létrejött csoporthoz csatlakoznak a haszonlesők, akik tisztában vannak az egész elmélet őrültségével, de igyekeznek kihasználni a belőle fakadó lehetőségeket.(17) A csoportokat alkotó többséget így jellemző Nordau: “Minden erkölcsös, fejlett művészettel és irodalommal rendelkező nép körében találunk számos szellemi eunuchot, akik nem képesek ugyan arra, hogy saját erejükből eleven szellemi tettet hozzanak létre, de nagyon jól tudják utánozni az alkotás gesztusait. Sajnos, ezek a nyomorékok alkotják a hivatásos írók és művészek nagy többségét, és féregszerűen nyüzsgő tömegük igen gyakran elnyomja a valódi, eredeti tehetséget. És ők azok, akik igyekeznek minden új, divatosság váló irányzat követőivé szegődni. ... Ma ezek a szimbolisták, ahogyan tegnap a realisták vagy a pornográfok voltak."(18)
Charles Morice La littérature de tout-a-l-heure című könyvét idézve Nordau felsorolja a 19. század nagy hatású gondolkodóit: Edgar Poe, Carlyle, Herbert Spencer, Darwin, Auguste Comte, Claude Bernard, Barthelot – majd hozzáfűzi: “Ennél eszelősebb őrült francianégyest egy zilál agyban elképzelések még nem táncoltak".(19) Nordau egyéb vonatkozásokban is alapvetően heterogénnek tartja a modern irányzatokat, azt azonban elismeri, hogy céljuk valóban valamiféle új jövő keresése: “Félreismerhetetlenül hanyatlik egy történelmi korszak, és jelzi jöttét egy új. Minden hagyományon repedés mutatkozik, és a Holnap mintha nem akarna kapcsolódni a Mához. A fennálló inog és összeomlik, és engedik, hogy a mélybe hulljon, mert mindenkinek elege van belőle és nem hiszik, hogy érdemes erőfeszítést tenni a fennmaradása érdekében. A nézetek, melyek ez ideig a lelkekben uralkodtak, halottak, vagy elűzték őket, mint a trónjuktól megfosztott királyokat. ... Vágyakozva tekintenek az eljövendő új felé, anélkül hogy sejtenél. melyik irányból várható és mi is lesz az. A gondolatok összevisszaságában azt remélik, hogy a művészet ad majd támpontot az új rendhez, melynek a zűrzavarra következnie kell."(20) A “széplelkek" pedig, Nordau szerint, egyoldalú műveltségük következtében nem alkalmasak arra, hogy a dolgok valódi jelentését és összefüggéseit felismerjék. Ezért beszélnek ködösen arról, hogy a “modern lélek nyugtalanul keresi az új ideált".(21)
Ez az ideálkeresés, amit Nordau a korban megpillantani vél, erősen hasonlít a Lukács ifjúkori írásaiban megfogalmazott “forradalom"-hoz, és ugyanezt az ideált kereste ebben az időben Európa közepén számos közösség – a gödöllői iskola, Heidelbergben az Akadémiai Közösség, majd az első világháború vége felé Budapesten a Vasárnapi Kör és még sokan mások.
Arra, hogy a századfordulón milyen könnyedén és magától értetődően váltogatták azokat az irányzatokat, amelyeket ma homlokegyenest ellenkezőknek érzünk, álljon itt egy idézet a hajdani osztálytárs, Ligeti Pál egyik 1908-ban Lukácshoz írott leveléből: “Igen érdekes gyors megtérésed a szoc[ializmus]-hoz. Ha az időm engedné – én is elérkezettnek látom a pillanatot, hogy már érettebb fejjel megkeressem az álláspontomat ehhez a kérdéshez. Azért nagyon leköteleznél, ha megírnád, hogy mostani ismereteid alapján milyen utat ajánlasz. Azt hiszem, legjobb lesz, ha mindját legelején a legerősebben, legveszedelmesebben propagáló könyvet olvasom. Marx úgy tudom – sok tekintetben túlhaladott álláspont. Azért ajánld, kérlek a »legveszedelmesebb« könyvet, amelyik előreláthatólag a legnagyobb hatást teheti rám."(22) Hozzá kell tennünk természetesen a fenti idézethez, hogy a század elején (és Lukács fiatalkori barátainak) szóhasználatában a “szocializmus" semmiképp sem jelenthetett egy olyasféle társadalmi berendezkedést, mint amit ez a szó az utóbbi néhány évtizedben takart, inkább az addigi rend tárgyi keretein belül a kultúrának, a gondolkodásmódnak, a társadalmi lehetőségeknek valamiféle, az addiginál nyitottabb, szélesebb rétegek számára hozzáférhető rendszerét jelentette – ezt a rendszert azonban többnyire nem fogalmazták meg pontosabban, és semmiképp sem a társadalom rendjének megváltoztatásával akarták megvalósítani. Nordau ezzel szemben úgy ítéli meg, hogy akik az új ideálokat keresik, akik az újonnan alakult esztétikai iskolákat képviselik, végül is nem a jövőben mutatnak, hanem a múltba fordulnak. Ez a megállapítás bizonyos megszorítással jogosnak is tetszhet, hiszen ő – nem teljesen alaptalanul – a pre-raffaelitákat tekinti a századforduló új művészeti irányzatai legelső képviselőinek. (Emlékeztetnék itt arra, hogy a fiatal Lukács időnként váratlanul a múltba fordul, pl. érdeklődni kezd a középkori miszticizmus iránt.)
Entartung című könyvében Nordau nemcsak általánosságban ír a modern művészeti irányzatokról, hanem részletesen is foglalkozik Voltaire, Swinburne, Mallarmé, Wagner, Rosetti, Maeterlinck, Ibsen és mások műveivel, hosszú részeket idézve ezekből. Az elfajzott és degenerált művészekkel szembeállítja Goethét, megállapítván: “Olyan verseket, mint az »Über allen Gipfeln ist Ruh«, »Der Fischer« vagy a »Freudevoll und leidvoll«, az érzelmileg elfajzott ember (Verlaine) soha nem alkothat, másrészt azonban Goethe legcsodálatosabb hangulat-versei sem olyan tökéletesen testetlenek, nem olyan leheletfinomak, mint Verlaine négy legjobb verse."(23) S Nordau szerint természetesen az a “normális", ha egy költőnél még a leglégiesebb hangulat is határozott képekhez kapcsolódik, nem pedig “illatok és rózsás ködök puszta hullámzásához". A német művészek közül a Richard-Wagner-jelenségről írja Nordau: “Richard Wagner egyedül több degeneráltsággal van tele, mint az összes elfajzott együttvéve..."(24)
Fölösleges tovább idéznünk Nordau megjegyzéseit a modern művészetek egészéről vagy egyes írókról. Ennyiből is láthatjuk, hogy megfogalmazásai annyira szélsőségesen elutasítóak, “érvei" annyira nem adekvátak, hogy valóban képesek lehettek olyan mértékben feldühíteni az amúgy is “dafke-hajlandóságú" Lukácsot, hogy komolyan elkezdjen érdeklődni a szidalmazott írók iránt. Ugyanakkor észre kell vennünk azt is, hogy Nordau könyvében – igen nagyfokú értetlensége ellenére is – számtalan érdekes momentumot találunk. Ilyen például a modern művészeti irányzatok kialakulását bevezető elnagyolt, de számos szociológiai jellegű részletében érdekes társadalmi háttérrajz, ilyen a művészeti törekvések útkeresésének megfogalmazása – és nem utolsó sorban az, hogy Nordau nagyon jó érzékkel, valóban jellemző részleteket választ ki a tollhegyre tűzött művészek írásaiból. Így azután könyve alapján olvasóinak egy része valóban kedvet kaphatott Ibsen, Verlaine és mások műveinek olvasásához. Nagyon valószínű az is, hogy Lukács ekkor találkozott először olyan művel, amely a társadalom egészével igyekezett foglalkozni, és az irodalmi műveket is hátterükkel, keletkezésük feltételeivel együtt szemlélte. Végső soron talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk: Max Nordau is jelentős mértékben járult hozzá ahhoz, hogy Lukács újra Simmelhez és a modern drámáról írott könyvhöz vezetett, majd onnan tovább, Heidelbergbe, s később a kommunista pártba.
* * *
Lukács mondja időskori interjújában, hogy “Benedek Elek mint morális személyiség fiatalkorom legtartósabb hatásai közé tartozott",(25) és ezt a hatást Lukács “nem tisztán irodalminak, hanem irodalometikainak" nevezi, élesen szembeállítva az apai ház miliőjével.(26) Vajon mi rejlik e meglepő állítás mögött?
A gimnázium befejezése idején Lukács már komolyan próbál megjelenni írásaival a nyilvánosság előtt: 1902-ben Benedek Elek lapjában, a Magyarságban olvasható A kegyelemkenyér és a Berlin júliusban című két Lukács-írás.(27) Ha a Benedek-családdal Kisbaconban és a család pesti lakásán eltöltött időre gondolunk, érthetővé válik az, amit Lukács Vezér Erzsébetnek mondott az egyik interjúban: “... ez a barátság [Benedek Marcellal] rendkívüli módon elősegítette irodalmi tevékenységemet és ebben szerepet játszott egy nem is tisztán irodalmi, hanem inkább irodalometikai hatás, amelyet Benedek Elek személye gyakorolt rám. Hozzá kell tennem, hogy nekem Benedek Elekhez mint íróhoz sohasem volt közöm, akkor sem. De szemben azzal a miliővel, amelyben éltem, és amelyben a kompromisszumok sőt az ennél is rosszabb dolgok által elért siker volt az emberi értéknek úgyszólván egyedüli kritériuma, Benedek Elek mindég kiállt a maga puritán módján a saját igazsága mellett. Megmondhatom, hogy akkor sem érdekelt és később sem, hogy ez az igazság mi körül forgott. De maga ez a tény, a kiállásnak ez a ténye okozta, hogy Benedek Elek mint morális személyiség fiatal korom legtartósabb hatásai közé tartozott."(28)
A Lukács György és a Benedek-család közötti barátságnak tulajdoníthatjuk, hogy Lukács barátjával, Benedek Marcellal elment még egy bírósági tárgyalásra is 1903-ban, amikor Benedek Elek “becsületsértési pürét" tárgyalták. Erről Benedek Marcell így számol be naplójában: “Édesapa a Magyarságban heves vezércikket írt annak a kálvinista papnak az esetéről, akit lelkésztársai palástjától akartak megfosztani, mert kénytelenségből eltűrte, hogy leánya reverzálist adjon. (Katolikus tanárhoz ment s az másként nem vehette el.) A cikkben egyformán támadta Majláth erdélyi püspöknek és a kálvinista papoknak türelmetlenségét. Egy napilapnak protestáns ügyekkel foglalkozó mellékletén megtámadták ezért a cikkért – egyebek között azt is elmondva róla, hogy »árulója lett hitének«. Erre még tüzesebb vezércikk volt a válasz, a »szemforgatók« ellen. Kölcsönös becsületsértési pör. Lukács Gyurival együtt elmentünk a tárgyalást meghallgatni. A bíró valóságos áhítattal hallgatta Édesapát. Enged – mint Sebestyéntől megtudtuk, a perrendtartás ellenére – hogy félóra hosszat olvasson fel idézeteket olyan írásaiból, amelyek a falusi kálvinista papok szép, ideális életét rajzolják. Az ellenfél – ugyancsak falusi kálvinista pap – szánalmas volt. Nem nagy szerencsével állt mellé a lap kitért zsidó szerkesztője sem, aki éppen arra nézvést akart tanúskodni, hogy »Benedek Elek árulója lett hitének«. A bíró ártatlan arccal megkérdezte: – Úgy gondolja kérem, hogy talán vallást változtatott? ... Szép, diadalmas nap volt."(29)
Lukács ekkor már joghallgató volt, így feltételezhetjük, hogy valóban Benedek Elek személye miatt ment el a tárgyalásra. Semmi sem utal arra, hogy ebben az időben a vallás kérdése vonzotta volna ennyire. A tárgyalás lírása szemléletesen mutatja az akkori magyarországi helyzetet. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy 1881 óta nem túl erősen, de napirenden voltak az országban a vallás, az antiszemitizmus, a kikeresztelkedés kérdései. A század első éveiben a pesti egyetemen is voltak időnként komoly antiszemita megmozdulások,(30) ez pedig Lukácsot, ha másképp nem is, elméletileg talán érdekelte. A vallással kapcsolatos problémák esetleges személyes vonatkozásaitól pedig kétségtelenül megóvta őt a család társadalmi helyzete.
Lukács György és Benedek Marcell barátsága 1905 nyarán szakadt meg, mégpedig különös módon egy politikai nézeteltérés kapcsán. A választások során Benedek Marcell édesapjával együtt a koalíció pártján állt, Lukács pedig a másikon, a Fejérváry-féle darabontkormány oldalán. 1905 július végén és augusztus elején hosszú leveleket váltanak a kérdésről vitatkozva, sőt olykor sértegetve is egymást. A levélváltást a kérdésről valószínűleg Benedek Marcell kezdte, majd a Lukácstól kapott válaszra így reagál: “A »politizálásnak«, amellyel két leveled is tele van, különben is vége van már. Múltkor megkérdeztem, hogy mi a véleményed a Fejérváry kormány, mert azt hittem, hogy ebben a tekintetben egy véleményen van minden magyar ember, a szabadelvű-párti képviselőket, egypár rendőrkapitányt, főispánt és magukat a minisztereket kivéve, akik – csak titokban gondolják ugyanazt, amit mi. – Ha csak sejthetem, hogy ez lesz a válaszod, nem is kérdeztem volna. Nem is mentem bele a vitába. Laczival vitatkozgatunk még vámterületről, effélékről, de hiszen erről sincs már szó. A koalíció becsületes vagy gaz voltáról sincs, bár itt mellékesen meg akarom jegyezni, anélkül, hogy a tajtékzó düh és elfogultság sugallta jelzők terére követnélek, hogy Apponyi Albertet, aki két uradalmát költötte el politikára, és a politikai »;salto mortale«-ét sohasem a hatalom kedvéért, sőt éppen ellenkező okból és céllal csinálta – ezt az embert legazemberezni, és az államtitkokat eladó, adósságai kifizetéséért absolutisztikus miniszterséget vállaló Vörös Lászlót és hasonszőrű társait tartani becsületes embereknek – ez magában jellemzi tisztánlátásodat. És Apponyit összehozni Barthával! Mit felelnél, ha Tiszát Münnichhel, Gajárival »kötném egybe«, pedig talán több kapcsolat van ezen urak vagyona és a Tisza-rendszer között, mint Apponyi és Bartha jelleme közt!
Hiába »undorít« a koalíció. Ez nem mesterséges amalgám, mert azt az isten sem tartaná össze, – természetes fejlődés ez, melynek épp oly kevéssé állhatnak ellen a Lukács Györgyök, mint a mindkettőtöknél valamivel külömb Széchenyi nem állhatott ellen a 48-beli körülményeknek. A koalíció azért akarhat egyet, mert a magyar nemzetnek most egy csomó részletkérdés (a Kohn úr papírjai és a Nádasd-Balkányi urak búzája egyaránt) mindegy, a nemzet önérzete van megbántva, a nemzet akarja a maga jussát, ha a gondolkozók szétmennek is. A nemzetnek megvan arra a joga és az ereje is, hogy ezt akarja, punktum. És most már ott vagyunk, hogy mindegy, helyeselte-e valaki a dolgoknak élére való állítását, vagy nem. Mert az egész nemzet szabadsága ellen törnek, nem a koalíció ellen, s az egész nemzetnek védekeznie kell, nemcsak a koalíció híveinek. Azok a világpolgárok, akiknek e harc kimenetele közömbös (bár nagyrészük egy ilyen harcnak köszöni azt, hogy emberszámba megy ebben az országban), legjobban tenné, ha összepakolna és elmenne – megjavítani M.ország jóhírét a külföldön. Ha ugyan »Kultúriában« zilált vallási viszonyú kozmopolitáink találnak akkor pozíciót, mint idehaza. Mivel pedig valószínűleg sejted, hogy rólad van szó, engedd megkérdeznem: nem emlékeztet-e saját világpolgárságod egy másik kitűnően lerajzolt világpolgárra, aki, mint te szoktál tetszelegni magadnak, fűsze... akarom mondani gyógyszerész volt a német-franci határon, akinek mikrokozmosza a gyógyszertára volt, és szinte a te szavaiddal dicsekedett el, hogy ha jön az ellenség, elvonul a gyógyszereivel együtt. Mert hát, – hogy rád térjünk vissza – Magyarországnak bizonyára nagyobb szüksége van arra, hogy te még ezer német könyvet elolvasván, még rosszabb véleménnyel légy mindenről, ami magyar – mint, teszem, Petőfinek 49 után írandott költeményeire!
Nem, kedvesem, bármily jól mulass levelemen, a legkomolyabban állítom, hogy itt nincs helye politizálásnak, minden magyar embernek, minden becsületes embernek egy táborban kell lennie. Nem tartalak nézeteidért hazaárulónak, bár, ha abban a helyzetben volnál, hogy szállíthasd, ellenségeink veled csinálnák a legjobb üzletet, mert te »minta érték nélkül« címen adnád fel. Te nem ismered el a magyarság kulturális értékét, de nem ismered a lelkét sem, ha nem látod, hogy ami történt, annak így kellett történnie. Odaszegődtél egy elvakult emberhez, akinek érdekeihez egész társadalmi köröd érdekei kötve vannak, s akinek híveitől eltanultad most a fogvacogó káromkodást. ...
Végül kijelentem még apa megbízásából, aki többesszámban írott leveled elolvasta és célzásait magára is alkalmazta, hogy a leveledben apostrofált gazemberek és félbolondok közé ő is odatartozik – és hogy ez büszkesége. ..."(31) Szükségesnek látjuk ilyen hosszan idézni a 8 oldalas levelet, mert az nemcsak Benedek Marcell álláspontját tükrözi, hanem – talán még hangsúlyosabban – azt a kényes-kényelmetlen helyzetet is, amelybe Lukács ekkoriban került annak következtében, hogy társadalmi helyzete és egyénisége nem azonos irányba mutatott. Hiszen ő Magyarországon mindig is a Hitelbank igazgatójának a fia volt, s ezzel nehezen volt összhangba hozható a társadalmi kérdésekkel kapcsolatos érzékenységnek az a fajta, hangsúlyozottan elvi radikalizmusa, amely Lukácsot már ezekben az években is olykor jellemezte. A következő években egyre inkább kénytelen volt szembenézni ezzel a kettősséggel, a radikális, de csakis elméleti társadalmi érzékenységből előbb-utóbb le kellett vonnia a gyakorlati következtetéseket is. Erre azonban csak 1918 után, az emigrációban került sor.
A következő, néhány nappal későbbi Benedek-levél hangneme kevésbé éles, és nyilvánvalóan megelőzte egy “magyarázkodó" Lukács-levél: “Mielőtt most a félreértett helyeket tisztáznám, meg kell állapítanom azt, hogy nálad a jóhiszeműségen fölül, amit mondanom sem kell, hogy nem vonok kétségbe, egy erősebb hatalmat is számításba kell venni: a – sokszor dafke-elméletből táplálkozó – elfogultságot. Nagyon jól tudom, hogy sem neked, sem legközvetlenebb környezetednek nem anyagi okok irányítják a meggyőződését, de viszont a körülöttetek levő áramlattól már csak azért is engeded ragadtatni magadat, mert népszerűtlen.
Ahogy »kozmpolitaságodat« most írod körül, meghajlok előtte – de, mikor levelemet írtam, az »összepakolás« eshetőségére nézve egészen más nyilatkozataid voltak előttem. Így persze más. Legkülönösebb félreértés levelednek a zsidó-kérdésre vonatkozó. Linczer Lóri nevezett ki egyszer egy ilyenforma vita alatt arisztokratának, hasonló nyilatkozatok miatt. De te, aki ismersz, csak nem gondolod, hogy most beállok antiszemitának? Amit írtam, »unter uns« írtam, nem cáfolod meg, fönn is tartom. A zsidóságot 1848 tette emberré, ma Magyarországon van a legjobb helyzetük, és mégis, Lengyeléken kívül nincs egy zsidó ismerősünk, aki ebben a küzdelemben a nemzettel tartana. Nem kell komoly arccal bizonyítgatnom, hogy nem azt állítottam, hogy rád nézve megtiszteltetés, ha Rakovszky barátod kezet fog veled, a zsidókat nem »tűrik« már, – velük szemben minden intelligens ember álláspontja egy. De mégis különös, és jogosan hibáztatható, ha éppen maguk a zsidók válnak külön és hangoztatják azt (a legjobb esetben is) hogy »mi nagyon szeretnők, de verekedjék más érte«. – A rosszabbik esetben pedig éppen ellenszegülnek a nemzeti akaratnak, bárói és nemesi címekért szolgálván a kormányt, mely (és ezt mindig elfelejtitek!!!) csak a gazdag zsidók pénzével szemben liberális, a zsidó segédtanárokat pedig épp oly kevéssé nevezi ki, mintha Rakovszky maga lenne a kultuszminiszter..."(32) (Rakovszky Iván 1922-től belügyminiszter volt, 44 végén pedig rövid ideig valóban vallás- és közoktatásügyi miniszter lett.)
Benedek Marcell következő leveléből sejthető, hogy a politikai nézeteltérés mögött személyes sértettség is rejlett. “... egy esztendő óta az első barátilag hangsó szó, amit hozzám intéztél, ebben a levélben volt, amely pedig körülbelül leszámolást foglal magában. Ebből ... derült ki – és pedig nagyon élesen – egymástól való lelki elválásunk ténye."(33) Az előző év során ugyanis Lukács egyre inkább Bánóczi László barátságát kereste, s ezzel párhuzamosan eltávolodott Benedek Marcelltól. Ez a barátság-váltás már a Thália Társaság történetéhez tartozik.
A Tháliával kapcsolatos teendők egyébként annyira igénybe vették Lukácsot és Benedek Marcellt is, hogy már 1904-ben alig van szó másról a levelekben. Ezzel párhuzamosan egyre gyöngül kettejük között a kamaszos-személyes hang is. Az 1905-ös vihart Benedek a következő mondatokkal igyekszik lezárni: “... álláspontjaink itt (az életben kötendő kompromisszumok terén) éppen megfordítottak, mint a politika terén, itt te vagy a radikális, én a mérsékelt fél. Megérteni valószínűleg itt is csak úgy fogjuk egymást, mint ott (igazad van, bizonyos lelki korlátoltságot csakugyan találok az ellentétes álláspont abszolút meg nem értésében) – de azt hiszem, a kölcsönös jóhiszeműség konstatáltatott. A távolság köztünk, jelenleg legalább, áthidalhatatlan, de legalább ezentúl nem szidjuk egymás apja istenét. –
Üdvök. Mici képesét köszönöm, de a barót-baconi lapok többféleképpen már nem variálhatók. Marci"(34)
E viharos levélváltást követően 1908-ig nincs nyoma levélnek a Lukács-hagyatékban Benedek Marcelltól. 1906 szeptember keltezéssel érkezett azonban Lukács címére egy a baconi házat ábrázoló képeslap, a következő szöveggel: “A szép kezdetnek legyen szép a folytatása, az első könyvet kövesse több: Elek bácsi."(35) Ez a lap feltehetőleg Lukács 1906 augusztusában, a Huszadik Században megjelent cikkére (Gondolatok Ibsen Henrikről) reagál.
Közel egy év múlva újból írt Benedek Elek fia barátjának, ezúttal Lukács levelére válaszolva:
“Édes Gyuri,
Mélyen meghatott szép levele: áldja meg az Isten érte. Jól esik hallanom, hogy a Benedek házban töltötte fiatalkorának egy pár legszebb hónapját s ebben része volt az én egyszerű jó édes anyámnak is.
Nyanyó meghalt, de az ő szelleme tovább él a mai házunkban s higgye el, édes Gyuri, bármikor és mindig a régi szeretettel látjuk megint házunk falai közt. Szeretettel Elek bácsi
Kisbaczon, 1907. augusztus 1.7"(36)
Ez tehát a háttere annak az igencsak valószínűtlenül csengő mondatnak az idős Lukács interjújában, hogy “Benedek Elek mint morális személyiség fiatal korom legtartósabb hatásai közé tartozott."(37)
Benedek Elek is megemlékezett később a fiatal Lukáccsal való ismeretségéről, az Édes anyaföldem! című, 1920-ban megjelent önéletrajzi kötetében.(38) A könyvet 1918-20-ban írta, és hangvételét csak úgy értékelhetjük helyesen, ha figyelembe vesszük, milyen komoly megrázkódtatást okozott a világháború és az azt követő forradalom, s ezt a traumát azután a trianoni békeszerződés Benedek Elek és még sokak számára még súlyosabbá tette. Elszakították Magyarországtól szülőföldjét, a kisbaconi házat, a rokonokat is. Benedek Elek így emlékszik Lukácsra, így értékeli 1919-es politikusi tevékenységének hatását: “Kisül, hogy a szovjetköztársaság nagy bűnszövetkezet, tagjai rablók és gyilkosok. Van, bizonnyal van köztük néhány tiszta kezű és zavaros fejű álmodozó is, magam is ismerek egyet, akinek tisztakezűsége mellett hitet mernék tenni. Lukács György az, a Hitelbank igazgatójának fia, akire nem az a megállapítás találó, hogy: vagy szent vagy őrült, hanem ez: szent is, őrült is. Ez a szent és őrült ifjú már kisdiák korában több könyvet olvasott össze, mint akárhány agg tudós egész életében. Barátait, ha valami »új« elmélettel állnak elé, mosolyogva inti le: rég túl van ő már azon! Kéjelegve dicsekszik, hogy radikalizmusával tíz esztendővel mindig előbbre jár, mint rokongondolkozású barátai."(39)
A század első évtizedének végéről nem sok adatunk van Lukács György és Benedek Marcell kapcsolatáról, de a hajdani barátság emléke nem szűnt meg teljesen. A frankfurti egyetemi könyvtárból előkerült Benedek Marcell könyve Victor Hugóról, Lukács Györgynek dedikálva. A kötetet szemmel láthatólag az sem forgatta sokat, akinek a dedikáció szólt.
1945 után, amikor Lukács már Magyarországon élt, ismeretségüket természetesen megújították, de ennek a könyvek kölcsönösen egymásnak ajánlott példányain kívül nem sok nyoma maradt. Benedek Marcell élete végéig mélységes tisztelettel beszélt mindig Lukács Györgyről.
JEGYZETEK
1. Max Nordau, Entartung, Band 1-2, Berlin, é. n.
2. Lukács György, Megélt gondolkodás, 45.
3. Lukács György, Életrajz magnószalagon, 96. Megjegyzendő, hogy az interjúnak ez a része 1966-ban készült és a Petőfi Irodalmi Múzeum Emlékezések c. sorozatának I. kötetében jelent meg először.
4. Ady Endre publicisztikai írásai, szerk. Vezér Erzsébet, Budapest 1987, 587.
5. Max Nordau, Entartung, lI. kötet, 10-11.
22. Ligeti Pál levele Lukács Györgyhöz, 1908. január 4-én. LAK.
23. Max Nordau, Entartung, I. kötet, 229.
25. Lukács György, Életrajz magnószalagon, 97-98.
27. “A kegyelemkenyér". Magyarság 1902. február 20. III. évf. 44. szám, 1-2. “Berlin júliusban", Magyarság 1902. július 18. III. évf. 168. szám, 1-2.
28. Vezér Erzsébet interjúja Lukács Györggyel in: Emlékezések, 16-17. Ebben az interjúban is kétkedéssel kell fogadnunk azt, amit Lukács az otthoni miliőről mond, apja ugyanis minden dokumentum szerint rendkívül tisztességes volt, magánemberként és pénzügyi vezető szakemberként egyaránt.
29. Benedek Marcell, Naplómat olvasom, 109-110.
30. Magyarország története 1890-1918, főszerk. Hanák Péter, I. kötet, 892.
31. Benedek Marcell levele Lykács Györgyhöz, 1905. július 30-án. LAK.
32. Benedek Marcell levele Lukács Györgynek, 1905. augusztus 4-én, LAK.
33. Benedek Marcell levele Lukács Györgynek, 1905. augusztus 25-én. LAK.
34. Benedek Marcell levele Lukács Györgynek, 1905. augusztus 25-én. LAK.
35. Benedek Elek levelezőlapja Lukács Györgynek, 1906. szeptember 1-én. LAK.
36. Benedek Elek lapja Lukács Györgynek, 1907. augusztus 17-én. LAK.
37. Lukcás György, Életrajz magnószalagon, 97-98.
38. Benedek Elek, Édes anyaföldem! Egy nép és egy ember története. I-II. kötet. Budapest 1920.
39. Benedek Elek, i. m., 2. kötet, 245-246.