Az MTA Filozófiai Intézetének

AKADÉMIAI-FILOZÓFIAI
SZABADEGYETEME

A heidelbergi habilitáció kudarcával nem fejezõdött be teljesen Lukács heidelbergi tartózkodásának története. Mivel 1918 nyarán nem úgy utazott el Heidelbergbõl, hogy oda nem tér vissza többé, nem számolta fel a lakását sem. 1917 õszén elhelyezett ugyan az egyik heidelbergi bank széfjében egy csomagot, teljes addigi magánlevelezésével, kéziratokkal (köztük már elhunyt barátai, Zalai Béla és Popper Leó írásaival). Ezt a csomagot ezután Lukács soha többé nem látta. Hogy elfelejtette-e vagy sem, nem tudhatjuk. Lukács halála után fedezte fel egy gondos bankhivatalnok, hogy az évtizedek óta érintetlenül álló letét és a nekrológokban szereplõ marxista filozófus neve azonos. Ezután a hagyatéknak ez a része Budapestre került.⁽¹⁾

Lukács Heidelbergben hagyta könyvtárát és egyéb ingóságait is. Ezeket – 1948-ban Max Horkheimerhez írott levele szerint – Hans Staudingerre és Mannheim Károlyra bízta, hogy õrizzék meg. A könyveknek a következõ évtizedek viharaiban nyoma veszett.

Lukács József 1919 augusztusában elkeseredett levelet ír Eberhard Gotheinnak, Lukács korábbi pártfogójának, hivatkozva a volt egyetemi dékán már tapasztalt jóakaratára és személyes ismeretségükre. A levélben Lukács József azt írja, hogy immár két hónapja semmit sem tud a fiáról, és arról sincs semmi információja, hogy fia rendelkezett-e valamiképpen heidelbergi lakása felszámolásáról. Arra kéri Gotheint, hogy tegye meg a szükséges lépéseket. (A Gothein-házaspár levelezésében nincs nyoma annak, hogy kellett volna tenniük valamit Lukács hátrahagyott holmijának védelmében.) Lukács József nem bírja elhallgatni levelében amiatt érzett keserûségét, hogy fia sorsa mennyire másképpen alakulhatott volna, ha a heidelbergi habilitáció nem esik kútba. A levél margóján Lukács József üdvözletét küldi fia másik heidelbergi jóakarójának, Max Webernek, aki szintén járt korábban Budapesten Lukácséknál.⁽²⁾

Késõbb még szóba került Lukács németországi habilitációjának lehetõsége, de azt nem lehet tudni, hogy ezt a kérdést Lukács vetette-e föl, vagy csak apja puhatolódzott fia érdekében. Mommsen mindenesetre idéz Max Weber und die deutsche Politik címû könyvében egy levelet a Weber-hagyatékból, 1920. január 9-i keltezéssel, melyben Weber arról tájékoztatja Lukács Józsefet, hogy az 1919-es kommunista rezsim következményeként olyannyira szélsõségesen reakciós és antiszemita hangulat alakult ki Németországban, hogy elképzelhetetlennek tartja Lukács György müncheni habilitációját⁽³⁾ – Weber ugyanis ebben az idõben Münchenben tanított.

Lukács heidelbergi ingóságai közül késõbb, ha nem is Lukács életében, egy s más elõkerült. Firenzében vásárolt bútorai (egy asztal és két szék) Hans Staudingertól, Amerikából kerültek vissza Budapestre, de azt nem lehet pontosan tudni, mikor kerültek hozzá ezek a tárgyak. Ilse Staudinger, férje visszaemlékezése szerint, viszonylag folyamatosan kapcsolatban állt Lukáccsal, állítólag még Moszkvából is kapott tõle levelet.⁽⁴⁾ Lukács heidelbergi könyvtárának egy része pedig váratlanul elõkerült 1989-ben a frankfurti egyetemi könyvtár pincéjébõl.⁽⁵⁾ A könyvekben található bejegyzésekbõl kikövetkeztethetõ, hogy ez a heidelbergi könyvtár mintegy 2000 kötetes lehetett, ebbõl kb. 250 kötet került elõ, bizonyíthatóan Lukács tulajdonából. A megtalált anyagból egyelõre hiányzik minden filozófiai könyv (ezek bizonyára másik könyvtárba kerültek), és a könyvek alapos feldolgozására sem volt még mód. Egyelõre azt is homály fedi, hogy mi történt a könyvekkel 1918-tól a 30-as évek végéig, amikor elkobzott anyagként a Reichserziehungsministerium közvetítésével a frankfurti Rothschildsche Sammlungba kerültek. Mindenesetre Lukács ifjúkorának egyik fontos része, tájékozódásának számos dokumentuma válik hozzáférhetõvé, és bizonyára egyértelmûbbé is, ha majd sikerül feldolgozni a megtalált anyagot.
 

* * *

Az 1918-19-es forradalmi eseményekben a vasárnaposok – akik közül addig senki sem foglalkozott politikával – igen komoly szerepet játszottak. A világháború és a forradalom viszonylag szabaddá tette a terepet ahhoz, hogy a társaság legradikálisabb tagjai megpróbálják megvalósítani messianisztikus, társadalomjobbító elképzeléseiket. A volt vasárnaposok közül egyedül Ritoók Emma fordult élesen szembe a forradalommal.⁽⁶⁾ Máig kiadatlan visszaemlékezésében meglepõdve ír a korábbi ismerõsök gondolkodásában bekövetkezett fordulatról.⁽⁷⁾A szellem kalandorai címû regényében Donáth Ervin így reagál az oroszországi forradalom hírére: “Sokszor sejtettem, hogy kelet felé kell orientálódni, de eddig hiányzott a biztos kapcsolat. Lehetséges volna, hogy a szláv miszticizmus a zsidó szellem új messiási hivatását készítette volna elõ?" – majd így folytatja:

“... azokhoz tartozom, akik az arab kultúrával együtt a skolasztikát s vele a középkor eszmei világhatalmát teremtették, akik Spinozával beoltották a nagy árja-romanticizmusba a zsidó szellemet... hiszen a legnagyobb zsenijük is csak burzsoá a mi szellemi arisztokratizmusunkhoz képest és a mi történelmünk az árja-világnak a szent könyve. De ezután nem adjuk kölcsön az eszmét, most mi, – mi jövünk, hogy elhozzuk a megígért megváltást..."⁽⁸⁾ Talán valóban a Donáth Ervinéhez hasonló lehetett az a gondolatmenet, amely Lukácsot és baráti körét a forradalom aktív résztvevõi közé vezette.

Lukács 1918 végi fordulatát Ritoók Emma így mutatja be: “A forradalom etikája nem a mindennapé, – mondta egy nyugodt, magabiztos hang és a többiek elhallgattak. ..." Természetesen nem a polgári forradalmak kis guillotine-komédiáira gondolok, hanem a világromboló és újjáalkotó forradalomra, – folytatta Illés.

– Az igazi forradalom úgy van a bûn elé állítva, mint a tragikus hõsök s õ elfogadja a bûnt minden következményével együtt. Ez a nagysága – és a mi nagyságunk, mert a legnagyobb áldozatot nem az a hõs hozza, aki meghal az eszméért, hanem az, aki képes tudatosan feláldozni a lelke üdvösségét is érte, hogy a jövõ etikusan élhessen."⁽⁹⁾ És itt vált ketté a korábban viszonylag egységes társaság, és a választóvonal az volt, hogy képes vagy hajlandó volt-e valaki követni a fenti gondolatmenetet.
 

* * *

Nem sokkal azután, hogy Lukács 1917 õszén hazatért Heidelbergbõl, kezdõdött életre szóló kapcsolata Bortstieber Gertrúddal, akit már korábban is ismert, ugyanis Hochstädter Rózsi Gertrúd barátnõje és ugyanakkor Lukács Mária társalkodónõje volt 1904-tõl, még abban az idõben, amikor Lukács Pesten élt, családjával együtt. Lukács így ír az új találkozásról: “17-18: új összetartozás kialakulása: áttekinthetetlen, de az az érzés, hogy végre – elõször életemben – szerelem: kiegészülés, szilárd életalap (a gondolkodás kontrollja) – nem szembenállás. A beszélgetés közvetlen tárgya: másodlagos. A tartalom mindig: hogy vajon az, amit gondolok és érzek, valóságos-e, vagyis valódi egyéniségemet fejezi-e ki (szubjektíve: igaz, objektíve: nembeli módon). Ez a kontroll, amely kezdetben gyakran pusztán spontán gesztusokban, a szavak hangsúlyaiban fejezõdött ki, lassan új életformává vált: a valódiság kettõs, állandó kontrolljává. Nem tudom, hogy e kontroll segítsége nélkül gondolkodásom belsõleg átalakulhatott volna-e )1917-19)... Mindenekelõtt az etika (az életvitel) többé nem tiltja mindazt, amit a saját etika bûnösnek kárhoztat, hanem a gyakorlat dinamikus egyensúlya, amelyben az, ami (egyediségében) bûnös, olykor a helyes cselekvés elkerülhetetlen alkotóeleme lesz."⁽¹⁰⁾ És ha még kételkedne valaki a késõbbi társ életet eldöntõ fontosságában, Lukács hozzáteszi:

“... nem mintha nélküle egyáltalán nem tértem volna rá a kommunizmushoz vezetõ útra. Ez korábbi fejlõdésembõl következett, de egészen másképpen fejlõdtek volna a mindenkori »miképpen«-ek éppen itt nagyon bonyolult és következményeiben fölöttébb fontos személyes árnyalatai. És ezzel együtt sok minden, ami életemben a leglényegesebb volt.

És jóval mielõtt szellemi közösség alakulhatott volna ki köztünk, már kapcsolatunk egyik központi kérdése volt ez az ellenállhatatlan szükségletem a harmóniára, arra, hogy kivívjam az õ helyeslését.

... Ilyen körülmények között Budapesten a sorsdöntõ elhatározásoknál (csatlakozás a kommunistákhoz vagy megmaradás valamiféle »baloldali szocialista« állásponton) Gertrúdnak – szerény passzivitása ellenére, miszerint õ nem foglalkozott behatóan ezekkel a kérdésekkel – végsõ soron döntõ szerepe volt...

... Erõsbödõ harmóniánk fontos alkotóeleme volt – noha szintén nem mondtuk ki soha nyíltan –, hogy eközben azt éreztem: szellemileg-erkölcsileg kapcsolódom a magyar feudalizmus maradványai ellen intézett régi ideológiai támadásimhoz, és hogy ezért ezekkel a demokratikus tendenciákkal megtaláltam a jó együttmûködés lehetõségeit, anélkül, hogy emiatt közelednem kellene a – már akkor utált és megvetett – »liberalizmushoz«".⁽¹¹⁾

Bortstieber Gertrúd ez idõ tájt Jánossy Imre csillagász felesége volt, két fiúgyermekkel. Jánossy ekkor már súlyos beteg volt, és Lukács Mária emlékezése szerint nemcsak tudott felesége kapcsolatáról, hanem támogatta is azt. Sõt ahhoz is ragaszkodott, hogy a harmadik gyermeket, Annát is az õ nevére írassák, a formalitások egyszerûsítése miatt.⁽¹²⁾

Jánossy Imre halála és a Tanácsköztársaság bukása után házasságkötés nélkül kezdõdött Lukács György és Bortstieber Gertrúd közös élete Bécsben, egyetlen biztos jövedelmük ugyanis ebben az idõben Gertrúd özvegyi nyugdíja volt.⁽¹³⁾ Ezért Lukács mint albérlõ lakott a lakásban. Késõbb, 1923-ra datálható házasságkötésükrõl Lukács az interjúban beszámol ugyan,⁽¹⁴⁾ a családi emlékezet azonban nem tartja számon ezt az eseményt.

Lukács József igyekezett olykor, bécsi látogatásai alkalmával, támogatni fiát, de erre természetesen nem lehetett biztosan számítani. Végrendeletét azonban úgy rendezte, hogy fia, éppen annak köszönhetõen, hogy formailag kitagadta az örökségbõl, megkapja örökrészét. Ezzel néhány évtizedre lényegében meg is szûnt szinte minden kapcsolat Lukács és családja között. Lukács Mária legközelebb 1960-ban találkozott bátyjával Budapesten.

1. A heidelbrgi bankletét történetét ld. Meller V. Ágnes, A rendszeretõ filozófus esete az elveszett bõrönddel. Kritika, 1987. 8. 14-17.

2. Lukács József levele Eberhard Gotheinnak, 1919. augusztus 19-én. Universitätsbibliothek Heidelberg, Hangschriftenabteilung.

3. Mommsen, Weolfgang, Max Weber und die deutsche Politik 1890-1920. Tübingen 1959.

4. Staudinger, Hans, Wirtschaftspolitik im Weimarer Staat. Szerk. Schulze, Hagen. Archiv für Sozialgeschichte, Beiheft 10. Bonn 1982.

5. Bendl Júlia, Lukács György heidelbergi könyvtára. In: Helikon 1990/2-3. 341-353., ill. Bendl, Júlia, Die wiedergefundene Heidelberger Bibliothek von Georg Lukács. In: Hungarian Studies 6/2. 1990. 173-184.

6. Sajnálatos módon máig sem kerültek nyilvánosságra és nem is hozzáférhetõk azok a dokumentumok, A szellem kalandorai c. regényen kívül, melyek lehetõvé tennék Ritoók álláspontjának pontosabb bemutatását.

7. Idézi Karádi Éva, in: A budapesti Lukács-kör... 143-144.

8. Ritoók Emma, A szellem kalandorai, 2. kötet, 168-169.

9. Ritoók Emma, A szellem kalandorai, 2. kötet, 175-176. (Kiemelés tõlem, B. J.) A regényben Illés alakja egyedül és kizárólag Lukáccsal azonosítható. A többi figurában olykor keverednek a baráti kör egyes tagjainak nézetei és életük eseményei.

10. Lukács György, Megélt gondolkodás, 62-63.

11. Uo. 64-67.

12. Vezér Erzsébet beszélgetése Popperné Lukács Máriával. A mindennapi élet története. In: Kritika, 1985. 6. 28.

13. Vö. Lukács György, Életrajz magnószalagon. 173-175.

14. Lukács György, Életrajz magnószalagon, 175-176.