Az MTA Filozófiai Intézetének

AKADÉMIAI-FILOZÓFIAI
SZABADEGYETEME

1913 õszén nagy változásra került sor Lukács életében. Nyár végén Olaszországban Balázs Béla révén megismerkedik Jelena Grabenkóval, aki úgy mutatkozik be, mint orosz anarchista, és még valamiféle terrorista múltat is sejtet. Ez szerepel minden Lukács-életrajzban, de ez ideig nem került elõ semmiféle olyan adat, amely ezt az “anarchista múltat" valamelyest is igazolná. A megismerkedés kissé zûrzavaros körülményeirõl beszámol naplójában Balázs Béla, és ezt írja: “Ljena nem tudott választani. Neki Gyurira lelkileg szüksége volt. »Il est ma salvation«, viszont fizikai undort érzett vele szemben. Ervinbe [Balázs Béla fivérébe] pedig, úgy látszik, egyszerûen, erotikusan szerelmes volt. Lavírozott a két férfi között, mind a kettõt fogta. Egyszerre és együtt, és ezt nagyon rossz volt nézni. Fõképpen Gyuri miatt roppant fájt nekünk, mert számára szörnyen megalázó volt. Féltettük."⁽¹⁾ Lukács azonban Ljena mellett döntött, és bizonyára szerepet játszott ebben az is, hogy Ljenának, mint õ maga is mondta, »megváltóra« volt szüksége, Lukácsnak pedig (talán, még mindig Seidler Irma miatt) »vezeklésre«.

1913 novemberében Lukács Pestre utazik, ahol néhány hetet tölt családja körében. Ezután visszatér Heidelbergbe, és innen írja meg a levelet a családnak, melyben bejelenti házassági szándékát. Apja döbbenten és mélységes fájdalommal válaszol december 15-én fiának: “Rosszul esik azt tapasztalnom, hogy heteken át képes voltál velem együtt lenni és elhallgatni elõttem egy olyan ügyedet, a mely legmélyebb és legszentebb érzéseidet érinti, mely mélyreható befolyásával egész jövendõ sorsod és életed fölött dönteni képes, mely boldogságokat vagy szerencsétlenségedet jelentheti, mely tehát nem csak a te életedre, hanem ezzel együtt az enyémre is kihat, mert remélem érzed és tudod, hogy milyen szerepet visz az én életemben a te sorsodnak miként alakulása. Mondom, nagyon fáj nekem a bizalmatlanságnak ezen élõ jele és a tudat, érzés, hogy ezt talán igazán nem érdemeltem meg."⁽²⁾ “... nem tudom helyeselni elhatározásodat – legalább azok után még nem, amit leveledbõl kiolvasni képes voltam. Nem azért, mert én másképen képzeltem magamnak a te jövõd fejlõdését és életed kibontakozását – ez nem ok, megengedem, mert minden ember úgy alkossa életét, amint ez a saját belsõ szükségletlének megfelel – de azért, mert te magad számtalanszor beszéltél nekem felhevülõ lelkesedéssel életed olyan megalapozásáról és kiépítésérõl, mely mostani terveiddel merõ ellentétben áll és mely két felfogás alig egyeztethetõ össze. Már most eszem ágában sincs, ilyen alapvetõ kérdésekben, melyek az ember egész jövendõ boldogságát befolyásolhatják, consequentiát erénynek tartani, vagy elgondolni, hogy az ember ilyen következetesség miatt irányítsa érzelmeit vagy terveit...", majd kétségeit sorolja, amelyek késõbb indokoltnak bizonyultak: “... nem játszik elõttem semmi szerepet az a körülmény, hogy választottad vagyontalan – talán megsegít a sors, hogy ezt én teljes mértékben tudom majd pótolni, de aggaszt mélységesen az a gondolat, hogy származásban, vallásban, nemzetiségben, tehát életfelfogásban és világnézetben egészen más, tõlünk oly annyira idegen race-hoz tartozik és hogy rövidesen ezen mélyen a természeti ösztönökben nyugvó ellentétek megzavarják, megsemmisítik azt a harmóniát, melynek reménye benned elõidézi annak a boldogságos megértésnek a hitét, melyre jövõdet akarok felépíteni. És ha itt csalódás érne? Nem volna-e ez reád nézve rettenetes felébredés egy álomból, mely messze elvezet attól az életiránytól, melyre eddigelé pályáztál."⁽³⁾

Lukács Mária így reagál bátyja eljegyzésének hírére: “Édes Gyuri fiam, leveled olyan meglepetés volt számomra, melybõl még most sem tértem magamhoz. Nagyon nehéz megmagyaráznom, mit éreztem. azt, hogy Veled most valami nagyon fontos, életbevágó dolog történik, azt éreztem, már ittlétedkor. Nem hiába kérdeztem nem egyszer Tõled. Persze hogy mirõl lehet szó, azt nem sejthettem. Megmondom most nyíltan azt is, hogy végtelenül fájt és fáj, hogy nekem egy szót sem szóltál. ... édes fiam, neked meg kell értened, hogy Papa nem tud rögtön mindenre igent mondani. Õ Ljenát nem ismeri, soha Tõled róla nem hallott semmit, tudja, hogy Te csak rövid ideje ismered és egyáltalán nálad a házasulási kérdéssel neki meg kell lassan barátkozni. ... Édes fiam, nagyon kérlek, ne legyél se ideges se türelmetlen, hanem lásd be, hogy a mód, a hogyan Papa ebben a kérdésben Veled szemben viselkedik nagyszerû. Azt is be kell látnod, hogy õ, a kinek Te a szeme fénye vagy, a kinek majdnem egyetlen élet-öröme a Te boldogulásod, hogy õ nem intézheti ezt el a nélkül, hogy Veled beszélt volna, és a nélkül, hogy Ljenát látta volna. ... Gyere tehát a mint lehetséges és nézd a Papa álláspontját annyi szeretettel, mint a milyen nagyszerûen és szépen az õ viselkedése azt meg is érdemli. Ljenát szeretném ismerni; rossz érzés nekem, hogy Hozzád oly közel áll és én mit sem tudok róla."⁽⁴⁾

Az eljegyzést bejelentõ levél után Lukács József is megpróbálja hazahívni fiát menyasszonyával együtt, hogy a család legalább megismerkedhessen vele, és felajánlja azt is, hogy õ Micivel Bécsbe utazik, ha Ljena végképp nem akar Pestre jönni. Végül 1913 januárjában létre jöhetett Bécsben valamiféle kurta-furcsa találkozás, legalábbis Lukáccsal, ám ez, Lukács József és Mici egyöntetû véleménye szerint, semmiképp sem volt kapcsolatfelvételnek tekinthetõ. S a levelezés tanúsága szerint ezután januártól júniusig egyetlen levél sem érkezett a családhoz sem Lukácstól, sem Ljenától.

Lukács értesítette tervezett lépésérõl a régi barátokat, így Herz Henriket is,⁽⁵⁾ aki 1914. február 11-én így ír Lukácsnak:

“Kedves Barátom,

levelednek, eljegyzésednek roppantul megörültem, amirõl néhány óra múlva kaptál is hírt. Azóta folyton és mindig jobban örülök az új állapotodnak...

Azt talán tudod, hogy a magányos jelened és állítások szerint jövõd miatt nagyon sajnáltalak. – Egy nagy palotáról beszéltél nekem, – hogy csak abban tudnál »a feleségeddel« élni. Kívánom, de biztosan is tudom, hogy azzá lesz az otthonod.

A menyasszonyodnak pedig add át köszönetemet, hogy Téged megszeretett."⁽⁶⁾

1914. május 20-án Heidelbergben megköttetett a házasság “Helena Grabenko festõnõ" és “Georg Bernhard Lukács de Szeged, író és doctor philosophiae" között. A házasság két tanúja Dr. Emil Lederer “Privatdozent" (az 1911-ben elhunyt Seidler Irma sógora) és Dr. Ernst Bloch “Privatmann" volt.⁽⁷⁾

Lukácsnak ez a lépése súlyos megpróbáltatás volt apja számára: “Micitõl hallom, hogy a napokban házasságod tényleg megköttetett. Szívbõl kívánom, hogy mindazon várakozások és remények, melyeket te tápláltál és táplálsz, teljes mértékben beváljanak és megvalósuljanak és annak senkis sem fog annyira örülni, mint én. Miután azonban látom, hogy a házasság mint olyan neked nem egyéb mint egy terhes formalitás, melynek a dolog lényegéhez semmi köze, szeretem hinni, hogy azon esetben, ha valaha arra a tudatra ébrednél, hogy mégis tévedtél, ennek consequentiáit ép úgy fogod kezelni mint most a házasságkötést – t. i. egy formalitásnak, amely miatt nem szabad és nem lehet a dolog lényegét: a boldogságot és egyéni jólétet feláldozni." Ugyanebben a levélben Lukács József megkérdezi fiát, hogy mennyivel egészítse ki évi 10.000 márkás budget-jét – tekintettel a körülményekre.

Mivel Lukács semmit sem írt meg házasságától a családnak, csak lassan derült fény a részletekre. 1914. június 7-én így ír fiának Lukács József: “... ha rosszul is esett, hogy nem értesítettél házasságod megkötésérõl elõzõleg – talán nekem megnyugvás lett volna fiam esküvõjén mint természetadta tanúja szerepelni – hanem tanúnak vettél egy egyént, akirõl tudhattad, hogy nekem egyike a legellenszenvesebb embereknek, mégis bele nyugodhatom, mert úgy ahogy ki bírom magyarázni abbóla már megszokott nembánomságból, melyet te ilyen érzésbeli felfogásaimmal szemben alkalmazni szeretsz." Az “egyén", akinek tanúskodását Lukács József nehezményezi, Ernst Bloch. Nyilvánvalóan nem tudta neki megbocsátani tapintatlan budapesti viselkedését.⁽⁸⁾

A házasságkötés elõtt “Grabeno kisasszony" sem tett semmit annak érdekében, hogy megismerkedhessen a Lukács-családdal. “Õ tudhatja és érezheti, hogy a te elhatározásod nálunk nem válthatott ki lelkesedést – már most Mici is, én is megtettük, ami tõlünk tellett, elsõ lépésként, hogy megkönnyítsük neki a családhoz való közeledést. Elmentünk eléje Bécsbe: már most rajta állott és ha nem más, társadalmi kötelezettsége lett volna, magát a családnál bevezetni és miután ez az adott körülmények között másként nem történhetett, levél útján kellett volna és kellene neki közelednie, illetve bemutatkozni."⁽⁹⁾

Lukács Mária szintén júniusban reagál bátyja házasságának hírére: “Nem tagadom, hogy nagyon rosszul esett Tõled is meg Ljenától is, hogy absolute nem írhatok a bécsi találkozás óta. De hát speciálisan Veled szemben nem tudnék és nem is akarnék egy haragszom rád játékot játszani. Persze ez megint nem azt jelenti, mintha egy percig is helyeselhetném mindazt amit teszel és ahogyan teszed. – Itt tisztán Papáról van szó. Te mindig azt prédikálod, hogy mindent meg kell tenni Papa érdekében, hogy családi életében ne érjék izgalmak, hogy ne eméssze magát. És mi volt a cél? hogy tovább dolgozhasson, a mi javunkra. Mert legyünk õszinték, ez volt az indító rugó! Te, édes fiam, voltál az õ büszkesége és a jövõje, és az elsõ alkalommal, mikor csak azt kérte, hogy még ne házasodj, várj egy pár hónapig (azt hiszem, ez volt az elsõ dolog, a mit õ kért) akkor Te ezt kereken megtagadtad. Úgyis tudtad, hogy bele fog nyugodni, mint mindig mindenbe. De azt azért mégsem volna szabad sohasem éreztetned, hogy csak a pénz, ha nem is csak, de legnagyobbrészt az, a mi Téged nexusban tart a családoddal. ... és bármit is mondasz, az én nézetem szerint Neked most csak egy kötelességed volna, Papának azt az örömet megszerezni, hogy magántanár legyél. Én ezt egy morális obligónak látom a Te részedrõl. Én mondhatom Neked, ha csak tudnád, hogy mennyit búsult és bánkódott szegény Papa az utolsó hónapokban, kicsit talán Te is gondolkodóba esnél és energikusan néznél utána, hogy a munkád elkészüljön!"⁽¹⁰⁾

Lukács nemcsak Heidelbergben keresett magának lehetõséget a habilitációra, hanem Németországban másutt is. 1914 áprilisában fölmerült például Düsseldorf.⁽¹¹⁾ Ugyanebben az idõben volt szó Lukács esszéinek )vagy csak a George-esszének) franciaországi kiadásáról is, de mindezekbõl a tervekbõl semmi sem realizálódott.

A Ljena Grabenkóval kötött házassággal kapcsolatban hamarosan beigazolódtak Lukács József balsejtelmei. Ez a házasság nem biztosított megfelelõ körülményeket Lukácsnak a munkájához, és nyugalmasnak sem volt nevezhetõ. Ismerünk egy beszámolót Lukácsék heidelbergi éltérõl, Paul Ernst feleségének visszaemlékezésébõl: “Magyar barátunk, Georg von Lukács, feleségül vett egy tatár nõt, Jennát [sic!], és egy szép, régi olasz bútorokkal berendezett lakásban laktak. Lakott náluk egy igen tehetséges fiatal zongorista, bécsi születésû, Brunónak [Steinbach] hívták. Barátunk megvetette az ágyakat és mosogatott. Bruno söpört, port törölt és bevásárolt. ... Jenna, ez az európai szem számára kissé idegen kinézésû asszony, festõmûtermében színekkel kísérletezett, nehéz matematikai feladatokat oldott meg és a zongoránál gyakorolt, mindhárom dologhoz értett, német értelemben véve azonban semmiképp sem volt háziasszony. Magyar barátunk szomorúan mutatott a nagy sötét tölgyfaasztalra, mely firenzei korareneszánsz alkotás volt és a nagy ebédlõ közepén állt. »Lehet ennél az asztalnál sültkolbászt enni?« – mondta enyhén ironikus mosollyal."⁽¹²⁾

Az együttélés Ljenával és Bruno Steinbachhal komoly problémákat okozott Lukácsnak, így 1917 tavaszán tervezgetni kezdi, hogy hazaköltözik Pestre⁽¹³⁾. Ezt õsszel meg is teszi, és útjaik elválnak, de a hivatalos válásra csak késõbb kerülhetett sor. )Lukács Mária emlékezésébõl tudjuk, hogy a család még a Tanácsköztársaság idején is támogatta Ljenát, aki akkor Budapesten tartózkodott.⁽¹⁴⁾ Késõbb Ljena valószínûleg visszatért Oroszországba, de sorsáról csak néhány bizonytalan, ellenõrizhetetlen információnk van.) Lukács heidelbergi lakótársa, Bruno Steinbach késõbb is kapcsolatban állt Paul Ernsttel. Kutzbach könyve szerint még 1931-ben is fölmerült egy közös opera terve, melynek szövegét Antigone címmel Paul Ernst, zenéjét pedig Bruno Steinbach írta volna.⁽¹⁵⁾
 

* * *

Lukács, mint mûár említettem, 1912 tavasza óta folyamatosan mûvészetfilozófiáján dolgozott, de ekkortájt, 1914 második felében, egy Dosztojevszkijrõl írandó könyv tervével kezdett foglalkozni. Ennek a könyvnek csak a bevezetõje készült és és jelent meg 1916-ban Die Theorie des Romans címmel. Így ír Lukács Paul Ernstnek a Dosztojevszkij-jegyzetek írásának idején: “A képzõdmények [konvenciók] hatalma láthatólag egyre erõsebb lesz, és az emberek többsége számára talán még a valóságosan létezõ dolgoknál is elevenebb valóságot jelent. De ezt nem szabad elfogadnunk – éppen ezt adta nekem a háború élménye. Állandóan hangsúlyoznunk kell, hogy az egyedüli lényeg csak mi vagyunk; a lelkünk, de még a lélek minden örök a priori objektivációja is (Ernst Bloch szép képével élve) csak papírpénz, aminek értéke aranyra válthatóságától függ. A képzõdmények reális hatalmát persze nem lehet tagadni. De a szellem halálos vétke, hogy minden hatalmat metafizikai dicsfénnyel vesz körül, és ezzel van tele a német gondolkodás Hegel óta. Az állam valóban hatalom, de kell-e ezért a filozófia utópikus értelmében – az igazi etikának a lényeg szintjén cselekvõ értelmében – létezõként elismerni? Nem hiszem. És remélem, hogy Dosztojevszkij-könyvem nem-esztétikai részében sikerül majd ez ellen energikusan tiltakoznom."⁽¹⁶⁾ A következõ levélben így teszi konkrétabbá Lukács, hogy mire is gondol: “Egyáltalán nem tagadom, hogy vannak olyan emberek, akiknek a lelke – legalábbis részben – elfogadja az objektív szellemhez és képzõdményeihez való viszonyt. Én csak az ellen tiltakozom, hogy ezeket a viszonyokat normative lényeginek tekintik és azzal az igénnyel lépnek fel, hogy minden egyén ehhez kösse lelkének sorsát. (Ezért tekintem a valaha létezett legaljasabb rabszolgaságnak a modern általános hadkötelezettséget.) ... A rangsor mindig sajátos dialektikus módon bonyolódik amikor a lélek nem önmagára, hanem az emberiségre irányul a politikus embernél, a forradalmárnál. Itt – a lélek megmentéséhez – éppen a lélek feláldozása szükséges: egy misztikus etika alapján kell egyetlen reálpolitikussá válni, és megsérteni az abszolút parancsot, amely nem a képzõdményekkel szembeni kötelezettség, a »Ne ölj!« parancsát. Legbensõ magvában ez mégis õsrégi probléma, amelyet talán Hebbel Juditja mond ki a legélesebben: »és ha Isten közém és a nekem rendelt közé bûnt helyezett volna – mi vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?« Csak a szituáció új és az emberek újak."⁽¹⁷⁾ (Ezzel a gondolatmenettel, immár tettekre lefordítva, 1919-ben találkozunk újra, amikor Lukács politikai szerepet vállal a Tanácsköztársaság idején.)

“Lukács Dosztojevszkij iránti szenvedélye mögött mindig is két, voltaképpen eltérõ nézet húzódott meg: az egyik szerint valaha létezett, s talán egyszer megint létezhet olyan korszak, melyben individuális lélek és társadalmi berendezkedés harmonikus összefüggésben állnak egymással – Dosztojevszkij ekkor az eljövendõ, boldog kor elõfutára volna; a másik szerint lélekvalóság és intézmény abszolút összeegyeztethetetlenek, a lélek önmagát, és a többi lelket a »képzõdményeken« belül soha nem érheti el – s itt azután Dosztojevszkij mint a minden intézményes berendezkedéstõl megszabadított lélek költõje jelenik meg."⁽¹⁸⁾ És egyúttal “Lukács Dosztojevszkijt mint politikai írót szinte egyáltalán nem, csakis mint költõt veszi tudomásul – holott a kettõ között bizonnyal lényeges összefüggések állnak fönn" – írja Nyíri Kristóf.⁽¹⁹⁾ A Dosztojevszkij-könyvhöz írott jegyzetek csak Lukács hagyatékából kerültek elõ 1971-ben.⁽²⁰⁾

Sokan foglalkoztak már a kérdéssel, mivel is magyarázhatók Lukács gyakori témaváltásai a tízes években. Az érdeklõdés változásának gyökerei igen sokrétûek. Szerepet játszhattak ebben a személyes élmények, hiszen korábbi munkáiban is valamilyen módon személyes válsághelyzeteket próbált feldolgozni. Nem teljesen alaptalan tehát Lee Congdon könyvének felépítése, ahogyan Lukács egy-egy korszakát egy-egy nõalak jelenlétével magyarázza.⁽²¹⁾ Azonban Lukács gondolkodásmódját semmiképp sem az egyes nõk befolyásolhatták, inkább azt feltételezhetjük, hogy komoly kölcsönhatás állt fenn a filozófus aktuális problémája, gondolkodásmódja és a számára partnerként éppen szóba jöhetõ emberek között, mint például Ljena Grabenko esetében. A napjainkban szokatlannak tûnõ témaváltások egyik fontos magyarázata pedig bizonyára az, hogy a század elején kialakult progresszió gondolkodásában egy idõben számtalan, ma már élesen elkülönülõ gondolati elem volt jelen. A váltások tehát akkori szemmel sokkal kevésbé lehettek megdöbbentõek. (A gödöllõi mûvésztelep egységes egésznek tekinthetõ gondolatvilága és bizonyítható szellemi kapcsolatai például Tolsztojtól Szabó Ervinig és Koós Károlyig terjedtek abban az idõben – és alkotásaikban ma is szerves egységet alkotnak.)⁽²²⁾

Kétségtelen, hogy Ljena Grabenko megjelenése Lukács életében még jobban az orosz irodalom és speciálisan Dosztojevszkij felé fordította Lukács érdeklõdését. Ebben az idõszakban egyébként is mind Magyarországon, mind Németországban igen erõs volt az érdeklõdés az orosz irodalom iránt. A Pester Lloyd, a magyarországi vezetõ német nyelvû napilap is állandóan közölt írásokat az orosz irodalomról, Gogoltól Gorkijig, részben Lukács ismerõseinek tollából. Az orosz irodalom messianisztikus vonása Németországban kevésbé állt a radikális értelmiség érdeklõdésének középpontjában. “Ezek az ifjú filozófusok eszkatologikus reményeket tápláltak, a világ fölött álló Isten új követében hittek, és úgy gondolták, hogy az üdvösség elõfeltétele egy olyan szocialista társadalmi rend, melyet a testvériség hoz létre. ... ennek a birodalomnak ki kell bontakoznia, mert nem szabad megkönnyíteni az egyes ember választását eme birodalom és a transzcendencia között. Még elõttünk áll a végsõ harc Isten és Lucifer között, és a harc kimenetele az emberiség döntésétõl függ. A végsõ cél a világról való megváltás. Nem pedig, mint George és köre számára, a világban való megváltás."⁽²³⁾ Marianne Weber azt is megemlíti, hogy férje amúgy is elég erõs érdeklõdését és rokonszenvét az orosz irodalom iránt a fiatal, “keletrõl" érkezett filozófusok, így Lukács is, csak fokozták.

Az orosz irodalom messianisztikus vonulatához tartozott egy jó adag társadalmi érdeklõdés is, így a heidelbergi szociológusok és történészek hatása és a dosztojevszkiji messianizmus erõsíthették egymást. A messianizmus, a megváltásra hivatott élcsapat és a megváltásra szorulók szembeállítása semmiképp sem volt idegen Lukács gondolkodásmódjától, már Heidelbergben sem. Gondoljunk csak Balázs Béla 1913-as naplójára⁽²⁴⁾ vagy Hans Staudinger szintén a tízes évekrõl szóló visszaemlékezésére⁽²⁵⁾, vagy Lesznai Anna emlékezéseire.⁽²⁶⁾ A Heiderbergrõl szóló emlékezések mindegyike hangsúlyosan említi, hogy a messianisztikus vonalat Lukács vitte be a heidelbergi Weber-körbe.⁽²⁷⁾

Változást okozhattak Lukács gondolkodásmódjában azok az új tényezõk is, amelyeket a háború kitörése vetett föl. Nem áll helyt azonban az a föltételezés, mintha Lukács gondolkodásmódjának változása, a társadalmi kérdések felé fordulása elsõsorban a világháború kitörésével volna magyarázható.⁽²⁸⁾ A képlet ennél sokkal összetettebb.

Ez ideig nem nagyon foglalkozott a Lukács-kutatás a kérdéssel: hogyan viszonyult Lukács azokhoz a Magyarországon és Németországban is ebben az idõszakban elterjedt “komplex életmód-kísérletek"-hez, mint amilyen például a gödöllõi iskola is volt. Kétségtelen, hogy Lukács ismerte ezeket. Zalai Béla például kapcsolatban állt a gödöllõiekkel, s ezt Ritoók Emma is említi kulcsregényében, Donáth Ervin alakja kapcsán: “Egyszerre meglepetten állott meg; egy eleven sövény mögött emberek hevertek a fûben. Fiatal emberek és leányok, mind mezítláb és szandálban; egy öregebb férfi valamit felolvasott: hangja lágyan, megindultan hangzott felé. Jézusról beszélt, azután a mûvészetrõl. ... így fogják a Mestert várni, halk, csöndes, de folytonos hittel, egyszerû szavakat mondva ... akik tavaszi mezõn ülve, várni tudnak. ... Mi festõk és szobrászok vagyunk... A mûvészetrõl beszéltünk, a szellem teremtésvágyáról s az egyéni teremtésrõl, mely szeretetbõl fakad s boldogságot ad. ... Magukról kezdtek beszélni, a saját mûveikrõl és Ervin belevitte a mûvészi-vallásos hangulatba saját eszméit, s a megváltásról beszélt, ami a gondolatban van."⁽²⁹⁾ Hasonló, az élet egészét átfogni szándékozó, új életformát kidolgozni akaró kísérletnek tekinthetõ a századforduló legtöbb mûvésztelepe, így a gödöllõinél jóval konzervatívabb nagybányai is. És Heidelbergben is volt egy hasonló közösség, az “Akademische Gemeinschaft!, akikhez bizonyíthatóan volt köze Lukácsnak is.

A heidelbergi “Akademische Gemeinschaft" azért jött létre 1909-ben, hogy elhatárolják magukat a városban évszázadok óta létezõ “Burschenschaft"-ok ivászataitól és alacsony intellektuális színvonalától. 1913-ban keletkezett felhívásuk szerint: “Új tartalmak keresik kifejezõdésüket új formákban. Ezek egyike az akadémiai közösség." Tevékenységükkel és személyes absztinenciájukkal kifejezésre kívánják juttatni, hogy “...tudatosan és következetesen dolgoznak ama viszonyok erõsebbé és egészségesebbé tételén, amelyek minden kultúra alapjának részét alkotják". Céljaik, feladataik, követeléseik megfogalmazásában pedig ez áll: “És amire szükségünk van, az nem az egyes, önmagában kiteljesedett személyiség, nem az önmagukba zárkózott körök, hanem egy új közösségi érzés, a szellemi javak új köztulajdona, hogy a nép egészét áthassák a szellemi értékek."⁽³⁰⁾ A tagokkal szemben támasztott elvárásaikat három pontban foglalták össze:

– mindenki munkálkodjon önmaga tökéletesítésén,

– munkálkodjanak a közösség érdekében, egy nagyobb egész tagjaként,

– vállalják az absztinenciát.⁽³¹⁾

Megalakulása idején a társaság erõsen “germán", vallásos, ünnepélyes rituálékat követett. Például betlehemes játékot játszottak egy csûrben, kizárólag Bach és Beethoven zenéjét hallgatták, Fichte An die deutschen Nation címû írásával foglalkoztak stb. 1913-ban a társaság kettévált. Létrejött legy “páholy" és az “új akadémiai közösség", s az utóbbi inkább a szociális felelõsséggel kapcsolatos témák megvitatását tekintette céljának. Az új közösség az 1913-14-es tanév téli szemeszterében foglalkozott az “etika és tudomány" kérdésével, Marianne Weber pedig, aki a feminizmus élharcosa volt Heidelbergben, elõadást tartott “a nõi szerep problémáiról", valamint “a nõ és az objektív kultúra" kérdésérõl. Közösen tanulmányozták Gundolf Shakespeare és a német szellem⁽³²⁾ címû könyvét, és 1914 végére tervezték, hogy foglalkoznak majd a dráma problémájával. A tervezett elõadók között volt Julius Bab és Georg von Lukács is. Programjukban szerepelt az is, hogy a vallás kérdésével is foglalkoznak majd. A társaság munkájában nemcsak Marianne, hanem Alfred Weber is részt vett.⁽³³⁾

Az “Akadémiai Közösség" 1914-es terveit meghiúsította a háború, hiszen a német férfiak többségét a háború kitörésekor azonnal mozgósították. A társaság megmaradt része csak 1919-ben jött össze újra, erõsen megcsappant számban, és immár Lukács mint elõadó nélkül.⁽³⁴⁾ A társaság jellege, alapszabálya és témakörei alapján, azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy Lukács budapesti Vasárnapi Köre számos vonatkozásban a heidelbergi Akadémiai Közösség magyar változata volt. Lukács részvétele egy ilyen ideális, minden konkrétumtól mentes, ám mégis társadalomjobbító célokat kitûzõ társaság tevékenységében újabb adalék ama “rejtély" megoldásához, hogy milyen lépcsõfokokon át jutott el Lukács az 1918 decemberében meghozott sorsfordító döntéséig.
 

* * *

Az elsõ világháború kitörése Magyarországon is, Németországban is sok mindent egy csapásra megváltoztatott. A sokakat érintõ mozgósításon túl hatással volt a háború az emberi kapcsolatokra is. Vízválasztó volt, hogy ki hogyan reagál a háború kitörésére. Bloch és Simmel között például a háború kapcsán került sor a nyílt szakításra, mert Simmel hagyta magát megfertõzni a háborús lelkesedéstõl, “... pedig a felsõbb értelmiségi körökben magától értetõdõnek számított, hogy elutasítják a háborút, és II. Vilmost Németország és a világ szerencsétlenségének tartják."⁽³⁵⁾ (Balázs Béla is a heidelbergiekéhez hasonló szolidaritásból jelentkezett a háború kitörésekor önkéntesnek, azt is remélve, hogy ezzel megszerzi magának a “teljes jogú magyarságot" is.)⁽³⁶⁾ Bloch, aki a háború elõl inkább emigrációba vonult, egy levélben meg is írta véleményét egykor tisztelt tanárának, Simmelnek. A heidelbergi szellem is ekkor vált végképp tûrhetetlenné Bloch számára. A visszaemlékezések szerint a városban Jaspers, Gustav Radbruch és Emil Lederer utasították el a leghatározottabban a háborút.⁽³⁷⁾ Lukács az idõskori interjúban ezt mondja: “Jaspers kiállított nekem egy orvosi bizonyítványt. Minthogy õ háborús párti volt, ez nem vágott egybe a meggyõzõdésével"⁽³⁸⁾ – ebben a kérdésben azonban bizonyosan tévedett, talán még mindig saját írásának, Az ész trónfosztásának fogságában.⁽³⁹⁾ “Ezért inkább “elfelejtette", hogy 1915-ben Heidelbergben nemcsak õ foglalt állást a háborúval szemben Die deutschen Intellektuellen und der Krieg címû, kéziratban maradt írásában, hanem rajta kívül még jó néhányan.⁽⁴⁰⁾

A nem németországi születésûek még megérteni sem nagyon tudták, hogy Max Weber és mások gondolkodásában ebben a helyzetben felszínre került, bizonyos mértékig érthetõen lángra lobbant a patriotizmus. Ráadásul mindazok a külföldiek, akik addig szívesen látott vendégek voltak Németországban, egyszeriben “idegenekké" váltak, úgyszólván függetlenül attól, hogy a háború során országuk melyik szövetségi rendszerhez tartozott. Igen feltûnõ, hogy a Monarchia területérõl érkezettek szinte kivétel nélkül másképp reagáltak a háború kitörésére, mint a birodalmi németek. Az utóbbiak többnyire, bár nem kivétel nélkül, legalább kezdetben lelkesedtek, és magától értetõdõ hazafias kötelességüknek tartották, hogy személyesen részt vegyenek a háborúban – ha katonaként nem is, legalább kisegítõ személyzetként. A Monarchia területérõl Németországba érkezettek sokkal jobban tartottak a háborúval járó konfliktusoktól, talán mert olyan területrõl érkeztek, ahol naponta tapasztalhatták, hogy rejtett vagy nyílt konfliktusok )pl. nemzetiségi problémák) válhatnak elevenné egy háborús helyzetben. Lukács 1915-ös Die deutsche Intellektuellen und der Krieg címû írásának⁽⁴¹⁾ a heidelbergi környezettõl eltérõ hangneme csakis ebben az összefüggésben értelmezhetõ.

Zudeick egyértelmû megfogalmazása szerint a háború kitörése táján vált nyilvánvalóvá, hogy míg Bloch szerint az értelmiségieknek a politikai küzdelmekben is értelmiségi eszközökkel kell részt venniük, Lukács már arrafelé hajlott, hogy élcsapatként közvetlenül is be kellene avatkozniuk a politikába.⁽⁴²⁾ Bloch úgy ítélte meg, hogy ebben a helyzetben szükségképpen a marxizmus felé kell tájékozódniuk, amit pedig ekkor még egyikük sem ismert igazán.⁽⁴³⁾ Bloch a háborúval szemben emigrációba vonulásával foglalt állást, Lukács pedig azzal, hogy tovább kereste az ideális közösséget ideális céljai megvalósításához.

1915 elején Lukács is kapott behívót sorozásra, természetesen Budapestre, de Jasperstól, aki ebben az idõben még pszichiáterként mûködött, és szintén bejáratos volt Weberékhez, kapott egy orvosi véleményt, amely – nyilván a Korányi-féle véleménnyel együtt – megmentette õt a fegyveres szolgálattól. Jaspers orvosi véleményének kézírásos változata 1914. november 5-én kelt, ezt késõbb, 1915 júniusában, majd valószínûleg szeptemberben is kiegészítette, Lukács kérésére, néhány rövid kitétellel. Az orvosi vélemény sok mindent tartalmaz, az anyai ág örökletes terheltségétõl Seidler Irma virágnyelven leírt öngyilkosságáig, s a konklúzió az, hogy Lukács pillanatnyi követelményeknek eleget tud ugyan tenni, de feladatok folyamatos ellátására mind szubjektíve, mind objektíve alkalmatlan.⁽⁴⁴⁾ Lukács egy idõre megmenekült a katonaságtól, s csak 1915 õszétõl kellett nem fegyveres szolgálatot teljesítenie a levélcenzúránál, 1916 õszén azonban végleg fölmentették.

Lukács maga így szól fölmentésérõl idõskori interjújában: “Ez megint azzal függött össze, hogy ha egy bankigazgató fia nem akart szolgálni, akkor nem szolgált. ... súlyos neuraszténia lett az én betegségem. Emlékszem, hogy Korányi konstatálta. A magyar korrupciót sokkal mélyebbnek és komolyabbnak kell felfogni, mint általában szokták, mert Korányi nem volt egy akárki által megközelíthetõ ember, de az én apám által megközelíthetõ volt, és ennélfogva segédszolgálatos lettem a háború alatt... amíg volt iskolatársam, Rakovszky Iván, a késõbbi belügyminiszter föl nem kereste apámat. Mivel azért kereste föl, mert igazgatósági tagságot akart szerezni az egyik Hitelbank-vállalatnál, természetesen per »Józsi bácsi« folyt a beszélgetés, és természetesen fölmerült a kérdés, hogy vajon a Gyuri mit csinál. Akkor apám elpanaszolta neki, hogy én mint segédszolgálatos élek Pesten, nagyon rosszul érzem magam. Erre azt mondta Rakovszky, hogy nézd, Józsi bácsi, nem lesz semmi baj, mondd meg a Gyurinak, hogy keressen föl a Parlamentben, és majd megbeszéljük a dolgot. És tényleg megbeszéltük, négy hét múlva föl voltam mentve, és soha többé semmi dolgom nem volt a hadsereggel, viszont a Rakovszky kapott egy állást a Hitelbank-vállalatnál." Majd így folytatta Lukács, s errõl nemcsak az életrajzírók, hanem gyakran õ maga is hajlamos volt elfelejtkezni: “Ha az én fiatalkori fejlõdésemet figyeljük meg, akkor ezt a mozzanatot nem szabad kiküszöbölni belõle. Ez létezett akkor. Annak, hogy én a Hitelbank igazgatójának fia vagyok, irodalmi hatása nem volt, de az ilyen életkihatás nagyon fontos. Ki tudja, melyik orosz lágerben haltam volna meg, ha ez a kapcsolat nem létezik?"⁽⁴⁵⁾

Lukács személyes háborús vesztesége a barátok közül Zalai Béla és a fiatal heidelbergi professzor, Emil Lask.

1. Balázs Béla, Napló (1903-1914). Budapest 1982. 616.

2. Lukács József levele Lukács Györgynek, 1913. december 15-én. LAK.

3. Uo.

4. Lukács Mária levele Lukács Györgynek, 1913. december 17-én. LAK.

5. Lukács József 1914. december 22-én kelt levelének hátoldalán Lukács írásával nevek olvashatók, bizonyára azok, akiket az eljegyzésrõl értesített: Polányi Károly, Seidlerné, Nemesné, Vedres, Zalai, Ritoók Emma, Schwarz M., Herz Henrik, Jánosi [Jánossy, Botstieber Gertrúd férje?], Lesznai Anna, Csorba Iván, Hammerschlag, A. Weber, Gothein, E. Neumann, Ziegler, Staudinger, Simmel, Bendemann, Beer Hofmann és egy olvashatatlan név, talán Harry Kahn, a Fleischel kiadó szerkesztõje.

6. Herz Henrik levele Lukács Györgynek, 1914. február 11-én. LAK.

7. Az anyakönyvi kivonat 1989 õszén került elõ, amikor ennek érdekében megkerestem a heidelbergi anyakönyvi hivatalt.

8. Lukács József levele Lukács Györgynek, 1912. október 21-22. LAK.

9. Lukács József levele Lukács Györgynek, 1914. június 7-én. LAK.

10. Lukács Mária lelvele Lukács Györgynek, datálatlan, )1914. június) LAK.

11. Ld. Lukács Jósef levele Lukács Györgynek, 1914. április 11-én. LAK.

12. Ernst, Else, Aus den Erinnerungen )Heidelberg, Herbst 1917), In: Kutzbach, Karl August, Paul Ernst und Georg Lukács. Düsseldorf 1973-74. 122

13. Ld. Lukács József levele 1917. március 10., 20., ill. augusztus 22.

14. Vezér Erzsébet interjúja Popperné Lukács Máriával, Kritika 1985/6.

15. Paul Ernst und Georg Lukács. Dokumente einer Freundschaft. Hg. Kutzbach, Karl August. Düsseldorf 1973-74. 214.

16. Lukács György levele Paul Ernstnek, 1915. április 14. Lukács György levelezése, 591.

17. Lukács György levele Paul Ernstnek, 1915. mûájus 4-én. Uo. 595-596.

18. Nyíri J. Kristóf, Európa szélén. Eszmetörténeti vázlatok. Budapest 196. 178.

19. Uo.

20. Dostojevski-Notizen und Entwürfe. Hg. von Nyíri, J. C. Aus dem Nachlaß von Georg Lukács. Budapest 1985.

21. Congdon Lee, The young Lukács, Chapel Hill and London, 1983.

22. Gellér Katalin, Keserû Katalin, A gödöllõi mûvésztelep. Budapest 1987. 29-30.

23. Weber, Marianne, i. m., l474.

24. Balázs Béla, Napló, 1-2. kötet, Budapest 1982.

25. Staudinger, Hans, i. m.

26. Emlékezések I. Irodalmi Múzeum, Budapest 1967. A beszélgetést készítette Vezér Erzsébet.

27. Lukács messianizmusáról a kortárs Ritoók Emma érdekes beszámolóját olvashatjuk A szellem kalandorai c. könyvében. Budapest 1921. 2. kötet, pl. 173-179.

28. Ld. pl. Karádi Éva, A budapesti Lukács-kör és a heidelbergi Weber-kör. Kézirat. Budapest 1984. 79.

29. Ritoók Emma, A szellem kalandorai, Budapest 1921, I. kötet, 65-66.

30. Die Akademische Gemeinschaft Heidelberg 1909-1919. Hg. Morgenthal, Moritz Heidelberg 1919. (Kiemelés tõlem, B. J.)

31. Uo.

32. Gundolf, Friedrich, Shakespeare und der deutsche Geist, 1911.

33. Ld. a 66. jegyzet.

34. Uo.

35. Zudeick, i. m., 39.

36. Ld. Balázs Béla, Menj és szenvedj te is. Nyugat 1915. I. kötet, 40-44, 105-109, 154-158...

37. Zudeick, i. m., 50.

38. Lukács György, Életrajz magnószalagon, 128.

39. “... Jaspers filozófiája, miként Heideggeré, filozófiailag teljesen eredménytelenül, de társadalmilag mindamellett rendkívül messzemenõ következményekkel végzõdik. Heidegger és Jaspers a szélsõségesn individualista, nyárspolgári-arisztokratikus relativizmust és irracionalizmust legvégsõ következményéig viszik. Ahová elérkeznek, ott jégkorszak, északi sark, üressé vált világ, értelmetlen káosz, semmi veszi körül az embert; s a kétségbeesés önmaga miatt, menthetetlen magánossága miatt filozófiájuk belsõ tartalma. ... Ha a német fasizmus a német értelmiség széles köreit több mint jóakaró semlegességre tudta nevelni, ebben nem keveset köszönhet Heidegger és Jaspers filozófiájának" - írja például Lukács Az ész trónfosztása címû könyvben 1952-ben (3. kiadás, Budapest 1965. 408.)

40. Ld. pl. Hans Staudinger önéletrajzának vonatkozó részét: Staudinger, Hans, Wirtschaftspolitik im Weimarer Staat. Hg. Schulze, Hagen (Archiv für Sozialgeschichte, Beiheft 10.). Bonn 1982. 15-18.

41. Die deutschen Intellektuellen und der Krieg. Elsõ megjelenése in: Text-Kritik. Heft 39-40. 1973. 65-69. Frank Benseler olvasatában.

42. Zudeick, i. m., 50.

43. Bloch, Ernst, Tagträume, 104.

44. Karl Jaspers in seiner Heidelberger Zeit, Hg. Leonhard, Joachim-Felix Universitätsbibliothek Heidelberg, Heidelberger Bibliotheksschriften 8. 52-54.

45. Lukács György, Életrajz magnószalagon, 126-127.