AKADÉMIAI-FILOZÓFIAI
SZABADEGYETEME

Bendl Júlia: Lukács György élete a századfordulótól 1918-ig. Budapest: Scientia Humana Társulás, 1994.

Lukács György élete végén írott önéletrajzi vázlatában és az Eörsi--Vezér-féle interjúban⁽¹⁾ igen szûkszavúan intézi el az 1918 elõtti éveket. Az 1902 és 1917 közötti leveleket tartalmazó, több változatban és immár több nyelven megjelent válogatás⁽²⁾ is csak néhány levelet közöl az 1908 elõtti idõbõl, így azután számtalan ellenõrizetlen és pontatlan adat, anekdota él a Lukács iránt érdeklõdõk, sõt még a Lukács-kutatók körében is a filozófus ifjúkoráról. Ezt a helyzetet csak tovább bonyolította, hogy Lukács maga is igen korán korrigálni kezdte a saját ifjúkorára vonatkozó emlékeit, legerõsebben kétségtelenül 1918 után – talán önkéntelenül is igazodva a Kommunisták Magyarországi Pártjának elvárásaihoz. Többnyire azonban egyáltalán nem is volt hajlandó élete korábbi tényeivel, vagy akár csak korai írásaival foglalkozni.

Élete végén írt önéletrajzi vázlatának Gyermekkor és iskola címû elsõ fejezete így kezdõdik: “Tisztán zsidó családból. Éppen ezért: a zsidóság ideológiáinak semmi befolyása szellemi fejlõdésemre".⁽³⁾ A “tiszta zsidó család" kifejezés tartalma rekonstruálható egyes levelekbõl és fõként a Lukács György húgával, Lukács Máriával készült interjúkból.⁽⁴⁾ “Mici" emlékezése szerint a Löwinger-nagyszülõknek, Lukács György apai nagyapjának több gyermeke volt. A testvérek számára nincs pontos adat, mindenesetre Löwinger József, Lukács György apja volt a legfiatalabb, 1855. november 16-án született Szegeden.⁽⁵⁾ “Mici" szerint a legidõsebb Löwinger-fiú orvos lett Pesten, az egyik nõvér pedig Pestre került, amikor a legkisebb fiú a szegedi “nagy árvíz" (1879) után fölhozatta szüleit, Löwinger Jakabot és Pollak Juliet Pestre, és velük együtt jött Löwinger József már özvegy, gyermektelen nõvére is. A Löwinger-szülõk nem laktak együtt fiúkkal, mert az nem akarta kitenni õket a nagy társadalmi különbségbõl adódó esetleges kellemetlenségeknek – mondja a családi emlékezet.⁽⁶⁾

Löwinger József 13 éves koráig tanulhatott, akkor kivették az iskolából, és beadták egy bankba dolgozni. A Löwinger-nagyszülõk ugyanis nem voltak jómódúak: a nagypapa, Löwinger József születési anyakönyvi bejegyzése szerint, paplankészítõ iparos volt Szegeden – unokája emlékezése szerint az élhetetlenségig tisztességes elvekkel, azért nem vitte semmire. Írni-olvasni nem tudott, csak a nevét tudta leírni. 1848-ban Kossuth seregében harcolt, s unokái idõnként azzal ugratták, hogy azért veszítették el majdnem Isaszegnél az ütközetet, mert õ elszaladt.⁽⁷⁾ A nagyapa 1903-ban halt meg, 93 éves korában.

A Lukács György életével foglalkozó írásokban gyakran “talmudista nagybácsi"-ként emlegetett õs, akirõl maga Lukács is úgy nyilatkozott olykor, hogy tudásvágyát, a filozófiát bizonyára tõle örökölte,⁽⁸⁾ valójában Lukács egyik dédapja volt – Péter László levéltári kutatásai szerint Pollák Zsigmondnak hívták.⁽⁹⁾ A Talmuddal lényegesen többet törõdött, mint családjával, de a rokonság segítségével gyermekei fölnõttek valahogyan – mondja a családi emlékezés.⁽¹⁰⁾ Lukács Mária szerint bátyjának volt egy fényképe is errõl a dédapjáról, de mivel az állítólagos fénykép keletkezését nem nagyon tehetnénk késõbbre 1850-nél, kételkedhetünk abban, hogy valóban létezett-e ez a kép.

Visszatérve Löwinger József, Lukács György apja életére: 13-tól 18 éves koráig Szegeden dolgozott, munka mellett képezte magát tovább, nyelveket tanult, történelmet, közgazdaságtant. 18 éves korában válaszolt egy budapesti bank pályázatára, melyben “levelezési fõnököt" kerestek. Az állást elnyerte, Pestre költözött, és 24 éves korára már az Angol-Osztrák Bank budapesti fiókjának igazgatója volt.⁽¹¹⁾

Löwinger József, már mint tekintélyes bankhivatalnok, 1883. július 1-én feleségül veszi Wertheimer Adele-t, akit állítólag Bécsben ismert meg. Elõtte, 1882-ben belép a szabadkõmûvesek Pátria-páholyába, ahol 1901-ben mint szertartásmester van bejegyezve.⁽¹²⁾

Wertheimer Adél, Lukács György édesanyja – Neuschlosz (Neuschloss) Mária és Wertheimer Henrik lánya, Neuschlosz Bernát unokája. A rendelkezésünkre álló adatok szerint Pesten nevelkedett, nagybátyja, Neuschlosz Manó Emil házában, miután szüleit igen korán, 10 éves kora elõtt elveszítette. Lukács Mária emlékezése szerint jólétben nõtt föl, mert nagyapja igen gazdag volt.⁽¹³⁾ Neuschlosz-család a 19. század elejétõl a Monarchia leggazdagabb és legtekintélyesebb nagyiparos rétegéhez tartozott. Wertheimer Adél révén a házasságba tekintélyes vagyon került, erre utal Lukács József 1911-ben írott levele is, melyben fiának juttatható anyagiakról a következõket írja: “... ha ma meghalnék, nem jutna rád – különösen míg Mama életben van, kit névleges vagyona után annak egész jövedelme megilleti – olyan tekintélyes vagyon, melynek jövedelme, esetleg keresménnyel pótolva, mindazt neked anyagilag biztosíthatná, amire terveid szerint szükséged van."⁽¹⁴⁾ Ez a levél is azt tanúsítja, hogy a házasságba Wertheimer Adél vitte a vagyont, Löwinger József a tekintélyes pozíciót, a vagyon megtartásának és gyarapításának lehetõségét.

Lukács Mária emlékezete szerint a “Mama" okos és mûvelt volt, tanítói diplomája is volt, szépen zongorázott, alkalmi, “kellemes" verseket is írt. Mûveltsége azonban – kisebbik fia és lánya megítélése szerint – felületes volt. Felháborítónak találták azt is, hogy képes volt olyasmirõl is meggyõzõdéssel véleményt mondani, amit nem látott, nem olvasott.
 
 

1890-ben Löwinger József nevét Lukácsra magyarosította, és 1899-ben nemességet is kapott, “szegedi" elõnévvel. Az elõnevet sem az apa, sem a kisebbik fiú, György nem használta a magánéletben, az idõsebb fiú, Lukács János azonban az iskolába is “szegedi Lukács" néven iratkozott be. (Lukács György csak az 1906-os kolozsvári jogi doktorátusnál, ill. német nyelvû leveleiben és publikációinál, valamint a németországi hivatalos iratokban használta 1918-ig a nemességet jelzõ “von" elõtagot.)

A gyermekek születése idején Löwinger (Lukács) József a tekintélyes 6-9. fizetési osztályba tartozott, s így a “nagyságos" cím illette meg. Késõbb elérte azt a szintet, amelyhez már a “méltóságos" cím járt (3-5. fizetési osztály, ide tartoztak többek között a miniszteri tanácsosok, a kúriai bírák, a tábornokok stb.).⁽¹⁵⁾

A visszaemlékezésekbõl cáfolhatatlannak látszik, hogy a családot valamiféle jellembeli különbség osztotta két részre. A legidõsebb fiú, János 1884-ben született, utána 1885-ben György Bernát, azután Pali (aki kisgyermek korában meghalt diftériában)⁽¹⁶⁾, majd 1887 novemberében Mária. A legidõsebb fiú, Jancsi és a Mama alkották az egyik tábort, a két kisebbik gyermek a másikat. Õk inkább a Papához húztak. A különbségek közül a legfontosabb az volt, hogy a legidõsebb fiú ugyanolyan híven követte a társadalmi formákat, szokásokat, mint édesanyja. A másik, az elõbbinél talán súlyosabb tényezõ az volt, hogy édesanyjukat semmi sem ingatta meg abban a hitében, hogy elsõszülött fia a tehetségesebb.⁽¹⁷⁾ Ha végignézzük a Deák téri “ágostai hitvallású evangélikus fõgymnasium" bizonyítványkönyveit⁽¹⁸⁾, elhihetjük, hogy komoly anyai elvakultság kellett ahhoz, hogy Wertheimer Adél kitartson ezen meggyõzõdése mellett. Lukács György ugyanis majdnem mindig színjeles volt – csak szépírásból és énekbõl volt következetesen elégséges, tornából pedig többnyire föl volt mentve, ezek a tárgyak azonban nem számítottak a bizonyítvány eredményében. Az egy évvel följebb járó János ezzel szemben az V. osztály után magántanulóként folytatta tanulmányait, a bizonyítványkönyvek tanúsága szerint egyre gyöngébb eredményei miatt.

Ameddig a Lukács-fiúk az evangélikus Fõgimnáziumba jártak, “Lukács Józsefné õnagysága" adományaként minden évben odaítéltek egy-egy arany jutalmat annak, akit erre a tantestület a legérdemesebbnek ítélt.⁽¹⁹⁾ (A gimnázium rendje szerint a díjak odaítélése úgy folyt, hogy készítettek egy listát az arra érdemes tanulókról “teljesítmény", és egyet “szociális helyzet" szerint. A kettõ “középarányosa" döntötte el, hogy ki kapja végül is a díjat.)

Az emlékezések szerint tehát a Mama és Jancsi voltak az egyik oldalon, Gyuri és Mici a másikon. A család olyan mértékig kettészakadt, hogy a levelek tanúsága szerint a két fiú tulajdonképpen már gyermekkorában sem volt hajlandó tudomásul venni a másik létezését, a család idõnként békítõ kísérletei ellenére sem. Ezzel szemben Mici igen jó kapcsolatban volt kisebbik bátyjával, és felnõtt korában is úgy érezte, hogy válságos helyzetekben számíthat a segítségére. “Te úgy hatsz rám, mint egy csodaorvosság. Nagyon jó vagy, mindent megértesz; másokért, a barátaidért mindent megteszel és a mellett úgy érzem teljesen egyedül vagy boldogság és boldogtalanságlehetõségek nélkül. Nagyon szomorúan látom, hogy eddig én milyen kis szerepet játszottam az életedben, mennyire távol voltam a Te igazi életedtõl! Mindig csak elfogadtam a Te jóságodat és nem tudtam érte semmit sem adni" – írja Lukács Mária bátyjának 1912 nyarán, házassága egyik válságos idõszakában.⁽²⁰⁾

Édesapjuk sokáig nem játszott komoly szerepet a gyermekek életében, hiszen sokat dolgozott, társadalmi kötelezettségei voltak, így nagyon keveset lehetett együtt gyermekeivel – és akkoriban nem is volt szokásos, hogy egy apa foglalkozzon kisgyermekeivel. De amikor velük volt, anyjukkal ellentétben igyekezett kényeztetni õket.⁽²¹⁾ Lukács Mária emlékezése szerint Lukács György édesapjától örökölte a “nagystílûséget és a szerénységet", és ez hiányzott édesanyjukból, aki szívesen vett részt a felszínes társasági életben. Idõs korában így emlékszik Lukács a gyermekkori tanulási problémákra: “Anyám házitanítót fogadott – a számomra, mert nézete szerint a bátyámnak nem volt segítségre szüksége: amikor néhány hét múlva bekövetkezett a fordulat, és bátyám a házitanítóval estig magolt, és mindig csak üggyel-bajjal menekült meg az osztályismétléstõl, létrejött a legenda az õ lustaságáról és az én szorgalmamról. A tények elég drasztikusak voltak ahhoz, hogy újból és újból megcáfolják és hatástalanná tegyék ezt a hazug legendát."⁽²²⁾ Lukács János késõbb, felnõtt élete során is inkább csak gondot jelentett a családnak. Állítólag 1945 elején halt meg valamelyik koncentrációs táborban.

A család, mint Lukács is írja, tiszta zsidó volt, s valóban minden adat azt igazolja, hogy vallás “éppen ezért" nem játszott semmiféle szerepet a családban. Csupán a protokoll része volt bizonyos ünnepi alkalmakkor, de ennek a gyermekek semmiféle jelentõséget sem tulajdonítottak.⁽²³⁾ Hasonló volt a helyzet a tehetõsebb lipótvárosi családok legnagyobb részénél. Lukács esetében viszont a “lipótvárosi" – ezt a jelzõt õ maga is használja – nem kerületet jelöl, hanem társadalmi réteget.⁽²⁴⁾ Azt a réteget, amelybe Lukács József küzdötte föl magát szorgalmával és tehetségével, s amelynek anyagi alapját Wertheimer Adél hozományával lehetett biztossá tenni. A Lukács-gyermekek szemében, ahogyan a saját társadalmi rétegükben ez ekkoriban igen gyakori volt, a zsidó vallás olyannyira “értelmetlen formalitásnak" számított, hogy a házasságkötések és egyéb ceremóniák alkalmával elhangzott héber szöveget sem úgy hallgatták, mintha annak bármiféle jelentése lehetne. A jómódú, esetleg magyar nemességet is szerzett pesti zsidóság körében ez ebben az idõben általában így volt.⁽²⁵⁾

A Löwinger-nagyszülõk vallásosságáról Lukács Mária határozottan azt mondja, hogy õk sem voltak ortodoxak. “Rendesen elmentünk hozzájuk, hogyha Széder-este volt, mert az öregúr (a nagyapa) ezt nagyon szerette. Egyszer kérte az édesapámat, hogy hozzon egy keresztény kollégát, mert szeretne egyszer keresztény emberrel beszélni otthon. Elhozta az édesapám az egyik kollégáját, aki nagyon jól érezte magát nála. Emlékszem, a nagyapának volt egy olyan ezüst izéje, amibõl Széder-este bort ivott, és az anyám mindig töltött bele vizet. Õ pedig azt mondta: túl sok a víz. Már akkor kilencven-egynéhány éves volt, de még nagyon élvezte az életet."⁽²⁶⁾

Lukács József pedig – a 19. századi liberális polgárságra jellemzõ meggyõzõdés szerint – “nagy asszimiláns volt. Azt mondta, az egyetlen, amit az intelligens zsidónak szem elõtt köll tartani, hogy õk egy hazához tartoznak és nem egy valláshoz."⁽²⁷⁾ (És Magyarországon a zsidókat a statisztikák is mindig vallási, nem pedig nemzetiségi kisebbségként kezelték.) Jellemzõ adatlék ahhoz, hogyanviszonyult a család a vallásossághoz és saját zsidó-voltához a következõ történet, melyet Lukács Mária mondott el Holló Máriának: volt egy nagybácsi a családban, akinek a felesége betartotta a hosszúnapi böjtöt. Ezért ezt a nagybácsit ilyenkor meghívták ebédre. A gyermekek nagyon örültek, hogy “jön a Simi bácsi" (valószínûleg Lukács József rokonságából), mert ilyenkor mindig rendkívül jó ebédet fõztek.⁽²⁸⁾

Bizonyos, hogy a Lukács-gyermekekre az ebben az idõben természetesen kötelezõ iskolai vallásoktatás sem hatott igazán. Az evangélikus gimnáziumban protestáns vallásoktatás folyt, de az órarendet úgy állították össze, hogy a vallásóra a tanítási nap elejére vagy végére kerüljön, s ilyenkor a más vallásúak szabadok voltak. Nekik csak igazolniuk kellett év végén, hogy részt vettek a vallásuknak megfelelõ oktatásban. A Lukács-gyermekek külön díjazást kaptak a sikeresen letett vallás-vizsgákért,⁽²⁹⁾ és ezt egyszerûen “jövedelmi forrásnak" tekintették. Semmi nyoma sincs annak, hogy bármilyen más iskolai teljesítményért pénzjutalmat adtak volna a családban.

A zsidóság kérdésköréhez tartozik a Megélt gondolkodás feljegyzéseiben szereplõ: “Apám: konzul Budapesten" kitétel.⁽³⁰⁾ Akkoriban meglehetõsen elterjedt “vicc" volt pesti körökben, hogy ha megalakulna a zsidó állam, akkor – pl. Lukács József – nem ellenezné, de õ szeretne lenni a budapesti konzul. A század elején, a cionista mozgalom indulása idején, ez az ötlet Pesten természetesen még nem a politikai realitás, hanem a vicc területére tartozott.

A Lukács-szülõk nagy gondot fordítottak gyermekeik nevelésére. Dadájuk Kuli Jánosné volt, akit õk egymás között “Kulimász Máriának" hívtak.⁽³¹⁾ Rá vonatkozik a Megélt gondolkodás következõ megjegyzése: “nem spontán-vak lázadás mindenféle rend, mindenféle engedelmesség ellen. Történet a szárazdajkával: máig emlékszem rá, a következményekre is: rend a játékok, késõbb a könyvek, füzetek között."⁽³²⁾ Lukács Mária is emlékszik a dada rendreutasítására: “Ott van, ahova tetted!", és emlékszik arra is, hogy dadájuk idõnként anyjukkal szemben is pártjukat fogta. “Kulimász Mária" kb. 1905-ig volt Lukácséknál, akkor Berlinbe ment, ahol fia porcelánfestõként dolgozott.⁽³³⁾

Az iménti idézet Lukács idõskori önéletrajzából azt jelzi, hogy gyermekkorában nem nagyon fogadta el a formalitásokat, az értelmetlennek tartott kötelezettségeket, s ezt önéletrajzi interjúiban, gyermekkoráról szólva, õ maga többször és hangsúlyosan említi. Ma már nehéz eldönteni, mennyi ebben az igazság. A “lázadás" egyik jellegzetes megnyilvánulásáról megemlékezett Lukács György is, húga is. Az egyik gyermekkori “lázadó" mondat így hangzott (pesti, nem egészen korrekt németséggel): “Fremden Gästen grüß ich nicht, ich hab sie nicht gerufen!" A mondat párja, melyre csak Lukács Mária emlékszik: “Fremden Gästen dank ich nicht, sie haben mir nichts gegeben!"⁽³⁴⁾

Lukács életrajzi vázlatából világosan kirajzolódik az a magatartás, amelyet bizonyára valóban gyermekkorában tanult meg, de élete végéig nem felejtett el: “Korábban ellenállás – de alávetem magam azzal a tudattal: semmi közöm hozzá."⁽³⁵⁾ Ehhez a magatartáshoz sorolható a gyermekkori fáskamra mint nevelési eszköz anekdotikus-legenda esete is, amely megtalálható szinte minden Lukács-életrajzban.⁽³⁶⁾ Lukács maga az interjúban így mondja el a történetet: “Anyám ellen partizánháborút folytattam. Tudniillik anyám szigorú volt hozzánk. Büntetései közé tartozott, hogy volt a lakásban egy fáskamra, egy sötét kamra, és oda bezárt minket, amíg bocsánatot nem kértünk. Testvéreim azonnal bocsánatot is kértek, én azonban éles különbséget tettem. Ha reggel tízkor zárt be, akkor én tíz óra öt perckor bocsánatot kértem, és minden rendben volt. De fél kettõkor jött haza az apám. És apám megérkezésekor az anyám nem akarta, hogy otthon feszült állapotok legyenek, ennélfogva ha egy óra után zárt be engem, akkor a világért sem kértem bocsánatot, mert tudtam, hogy fél kettõ elõtt öt perccel bocsánatkérés nélkül is ki fog engedni."

A Lukács-szülõk társadalmi rangjának és vagyoni helyzetének megfelelõen a gyermekek otthon szerezték meg az alapfokú ismereteket. Csak a négy elemi után íratták õket nyilvános iskolába. A két fiút az akkori Deák téri Evangélikus Fõgymnasiumba, Micit az Erzsébet Nõiskolába. 14 éves kora után Mici a Zeneakadémián folytatta tanulmányait.

A szülõk már alapszinten igyekeztek megtenni mindent, hogy gyermekeik kiemelkedõ mûveltségre tegyenek szert. A fõgimnázium anyakönyvében beiratkozáskor kitöltöttek egy “anyanyelve" rovatot is, melybe egyértelmûen mindenkinél a nyelvtudást jegyezték be. Lukács Györgynél, aki Lukács József bankigazgató fia, lakik a VI. kerületben, a Nagy János utcza [ma Benczúr utca] 11. szám alatt, “anyanyelvként" magyar, német és angol van bejegyezve, a VIII. osztályban pedig negyedikként a francia is.⁽³⁷⁾

Az interjú gyermekkorra vonatkozó részében Lukács érezhetõ örömmel említi: “Apám nagy anglomán volt"⁽³⁸⁾, s ezért, szerencsére, nem franciául kellett elõször tanulnia. (A magyar és a német eleve adott volt otthon. A különbözõ adatokból egyértelmû, hogy az apához elsõsorban a magyar, az anyához inkább a német nyelv kapcsolódott. Lukács Józsefnek azonban láthatóan semmi gondot nem okozott, amikor az I. világháború kitörésekor a fiával folytatott levelezést egyik napról a másikra németül kellett folytatnia az országok közötti cenzúra miatt.) Lukács József nemcsak magyarul és németül, hanem franciául és angolul is tudott. A Mama is több nyelven beszélt, lánya szerint jól tudott magyarul is. Ezt tanúsítja egyik fiához írott magyar nyelvû, majdnem hibátlan levele is, de a levelek többségét Wertheimer Adél németül írta. A kétnyelvû, magyar-német kultúra a pesti polgárság körében, és nemcsak a vagyonosabb rétegeknél, ebben az idõben úgyszólván általános volt, de a 19. század második felétõl egyre fokozódott a magyar nyelv és kultúra asszimiláló hatása – határozott politikai vonatkozásokkal.⁽³⁹⁾ A Lukács-család ehhez a kétnyelvû, két kultúrájú gyermekkorhoz még azt a többletet adta, hogy gyermekeik otthon, gyermekkorban megtanulhattak még két nyelvet. Ebben segítették õket a nevelõnõk, a házitanítók, a papa könyvtára és az otthon légköre, melyben a tudás vitathatatlanul komoly értéknek számított.

Az alapismeretek mellett már igen korán gondoltak a szülõk a zenei és a képzõmûvészeti mûveltségre is. Külföldi útjaikon nem állatkertbe vitték a gyermekeket, hanem kiállításra. “Emlékszem, Párizsban voltunk, én nagyon kislány még, és elvittek minket Versailles-ba. ... Tudom, hogy õ (Lukács György) mindig utálta a képtárakat, én is. Mert borzasztóan unatkoztunk. De a szüleink – nem rosszindulatból, csak félreismerve a helyzetet – azt hitték, hogy majd tanulunk ebbõl. De túl fiatalok voltunk. S Gyuriban elkeseredést váltott ki, hogy nem értették, a gyermeknek mi köll."⁽⁴⁰⁾ Lukács József, lánya emlékezése szerint, igen jól értette a képeket, a modernekkel kapcsolatban pedig fia és lánya hatott rá késõbb, 1910 körül, pozitív irányban. Lukács József jó ízlésében nem kételkedhetünk, ha késõbbi lakása, a Gyopár utcai villa belsõ terére, vagy a lakásról fennmaradt beszámolókra gondolunk, pl. Gyergyai Albert tollából.⁽⁴¹⁾

Gyergyai (Szegõ) Albert a húszas években volt házitanító Lukács József unokái, Lukács Mária gyermekei mellett. “Madzsarné engem ajánlott Lukács József és lánya figyelmébe, s irodalmi nevem és vidékies beszédmódom alapján az öregúr meg volt gyõzõdve, hogy elszegényedett gentry családból származom, míg én azt hittem, hogy egy arisztokrata családba lépek, minden látszat ellenére. Félve, hogy már az elsõ lépésnél közönséges kalandornak néznek, lelepleztem alacsony és gyanús eredetemet az öregúrnak, aki viszont õszintén és láthatólag megkönnyebbülve mondta, hogy õ szegedi, de zsidó és szegény származású, gyermekei viszont és unokái luteránusok. Mindketten nevettünk ezen a dupla félreértésen, és ezentúl egyetlen szó sem esett a vallásról az egész házban."⁽⁴²⁾

Visszatérve Lukács József képzõmûvészeti kultúrájára: Gyergyai emlékezése szerint “öt gyönyörû Ferenczyje volt. ... A lakásban szétszórva ragyogtak a szebbnél szebb képek, Rippl-Rónaitól, Szinnyei-Mersétõl, a háziasszony [Lukács Mária] arcképe László Fülöp legjobbik korszakából, szobrok Ferenczy Bénitõl és kartonok Noémitõl..."⁽⁴³⁾ Ferenczy Károly megfestette Lukács József arcképét, Béni pedig portrét faragott róla a húszas években. A képzõmûvészeket Lukács Jószef, lánya emlékezete szerint, olyan elv szerint támogatta, hogy csakis élõ festõktõl vásárolt, hiszen csak nekik van szükségük anyagi támogatásra.⁽⁴⁴⁾ Így azután volt a Lukács-villában kép modernebb festõktõl, pl. Kernstok Károlytól, Czigány Dezsõtõl, Márffy Ödöntõl és Iványi-Grünwald Bélától is.

A Lukács-gyermekek zenei nevelésérõl is gondoskodtak a szülõk. Mici emlékezése szerint édesanyjuk egyik ismerõse, “Signora Camera", aki Popper Dávid tanítványa volt, játszotta náluk Pergolesi Tre giorni címû darabját,⁽⁴⁵⁾ és ettõl kapott kedvet elõször Lukács György a csellózáshoz. Õ Schiffer Adolfhoz járt, csak miután kiderült, hogy a keze nem elég erõs a hangszerhez, vette át tõle húga a zenetanulást. Õ is Schiffernél kezdett tanulni, majd Popper Dávidnál folytatta a csellózást. Lukács Mária emlékezése szerint ez volt az egyetlen terület, ahol õ igen könnyen túlszárnyalta bátyját. Lukács György valóban nem lehetett nagy zenei tehetség. A gimnázium elsõ három osztályában volt énekóra. Lukács ebbõl a tárgyból elõször elégségest kapott, azután föl volt mente, a III. osztályban pedig minkét félévben elégtelenre minõsítették énekbõl.⁽⁴⁶⁾

A családban nagyon nagy szerepe volt a zenének. Eleinte Lukács Józsefné és ismerõsei zenéltek, késõbb Mici és zeneakadémista kollégái. Lukács Mária a család zenész-ismerõseirõl szólva fölsorolja a 20. század elejének szinte minden neves magyar zenészét.⁽⁴⁷⁾ Õ maga is szerepelt néhány koncerten, de nem vállalta az elõadómûvészettel járó életmódot, így megmaradt az otthoni kamarazenélésnél⁽⁴⁸⁾, csak az I. világháború alatt szerepelt jótékonysági koncerteken. Lukácsnak nem volt sok köze a házban megforduló zenészekhez, passzív zenehallgató maradt. Saját emlékezése szerint Bartók Bélához sem volt köze, aki pedig húgát tanította zeneelméletre.⁽⁴⁹⁾ Késõbb Balázs Béla révén is kialakulhatott volna valamiféle kapcsolat Bartók és Lukács között, de erre csak 1919-ben került sor: “Csak a diktatúrában jött létre köztünk kapcsolat, amikor Bartók, Kodály és Dohnányi voltak a zenei direktórium – akkor mint népbiztos sokat érintkeztem velük, de ez természetesen szintén nem jelentett személyes kapcsolatot.⁽⁵⁰⁾ Egy 1969-ben készült interjúban pedig ezt mondja Lukács: “... még egy zenéhez nem értõ is látta, hogy ebben a korban [1918-19-ben] Bartók az egyetlen a nagy mûvészek közül, aki frontálisan szembefordult a dzsentry és a dzsentroid Magyarországgal."⁽⁵¹⁾ (Megemlítendõ Lukács József szerepe Bartók 1919 utáni életében, amikor – Dohnányi közvetítésével – Bartók a gellérthegyi Lukács-villában lakott mintegy két évig – családjával és zongorájával együtt, de ehhez Lukács Györgynek semmi köze sem lehetett.)⁽⁵²⁾

Az otthoni kultúra része volt az a számtalan könyv is, amelyet Lukács gyermekkorában elolvashatott. Eleinte nyilván azt olvasta, amit a kezébe adtak, késõbb már maga válogatott az otthon talált könyvek közül. Lukács György is, húga is említi Cox György Görög regék címû könyvét, a Lamb-testvérek Shakekspeare-meséit, Coopert, Mark Twaint, Brehmtõl Az állatok világát. Ezekhez az olvasmányokhoz kapcsolódik Lukács Györgynek az a gyermekkori, sokszor említett érzése, melyrõl a Megélt gondolkodásban így ír: “... az otthon (apámnál is) uralkodó világnézet ellen: a siker a kritériuma annak, hogy mi a helyes. Különösképpen Cooper: a legyõzöttnek van igaza, õ az igaz a pusztán protokolláris gyõzõkkel szemben." Késõbb hozzáteszi: “Természetszerûleg: mindez a levegõben lógott (a valóság otthon – és a Mohikán), közeledés a fennálló valóságos bírálata felé, a saját helyes cselekvés perspektívájával összekapcsolva – késõbb."⁽⁵³⁾ Kideríthetetlen ma már, mennyi ebbõl a vázlatból az utólagos konstrukció, a visszavetítés és mennyi a gyermekkori érzések maradványa. De annyi biztos, hogy ez a “késõbb", “a helyes cselekvés perspektívája", bizonyíthatóan mintegy húsz évvel a gyermekkori olvasmányok után kezd majd körvonalazódni Lukács gondolkodásában.

A gyermekkori olvasmányokról szóló jegyzetekben van egy homályos pont, amelyet Lukács Mária emlékezései sem világítanak meg. A Megélt gondolkodásban ez áll: “Olykor-olykor klasszikus olvasmányok. Nem hatástalanok (bár: Schiller-ellenesség)..."⁽⁵⁴⁾ Lukács Mária úgy emlékezik, hogy bátyja bürokratának tartotta Schillert, aki az irodalomban sok mindent pusztán a megélhetésért tett, Goethét pedig hihetetlenül nagyra tartotta.⁽⁵⁵⁾ (Kideríthetetlen, hogyan rögzõdhetett ez a semmiképp sem helytálló megítélés Lukács gyermekkori értékrendjében, de talán köze lehet ahhoz, hogy a 19. században a németországi zsidóság Schillert, furcsa módon, úgyszólván hivatalos tekintélynek tartotta.) Az 1930-as, 1940-es évekig Lukács írásaiban Goethe és Schiller neve szinte mindig párhuzamosan, mondhatni szinonimaként bukkan fel. (A hasonlóság mögött rejlõ különbség elõször a Goethe és kora címû könyvben fogalmazódik meg Lukácsnál.)⁽⁵⁶⁾

Lukács Mária említi még az olvasmányok között a Verne-könyveket, Jókai regényeit, tehát csupa olyasmit, amit akkoriban a polgári házaknál a fiúk olvastak. Emlékezéseit azért tarthatjuk ebben a kérdésben mérvadónak, mert gyermekkorukban úgy szólt megállapodásuk bátyjával, hogy közös sétáikra Mici magával viheti valamelyik babáját, Gyuri pedig beszámolhat legújabb olvasmányairól – függetlenül attól, hogy húga ért-e valamit a beszámolóból.⁽⁵⁷⁾ A két gyermek egymásuraltságából, az oktató és a hallgató szerepének kölcsönös elfogadásából alakult ki a két testvér között az a szoros, intim testvéri kapcsolat, amelyrõl Lukács Mária meleg szavak és bátyja iránti hálával beszél az interjúkban⁽⁵⁸⁾ – annak ellenére, hogy idõnként évekre, a moszkvai és a budapesti évek alatt közel 20 évre szinte minden kapcsolat megszakadt közöttük.

Lukács József házának szellemi légkörérõl érdemes idézni egy részletet egy késõbbi, 1909. augusztus 23-án írott levélbõl: “Azt mondod magad is, hogy én liberálisan szabadjára hagylak fejlõdésedben és annak útjai megválasztásában. Ezt öntudatosan teszem, mert bízom benned határtalanul és szeretlek végtelenül – mindent áldozok azért, hogy naggyá, elismertté, híressé lássalak lenni, legnagyobb boldogságomnak fogom érezni, ha azt mondják majd rólam, hogy Lukács György apja vagyok – de épen mert ez így van, szeretnélek további csalódásoktól megóvni és szeretném látni, hogy társaságos és barátaid kiválasztásában azon jogosult öntudat és aristocraticus selectio vezérelne, amelyre egész egyéniséged, múltad, jelened, jövõd természetszerûen ráutal."⁽⁵⁹⁾ Bizonyosra vehetjük, hogy az apa liberális álláspontja a gyermekek nevelésével kapcsolatban nem sokat változott az évek során, csak ahogyan egyre határozottabbá vált a gyermekek szellemi érdeklõdése, úgy változott Lukács József szerepe is: korábban az volt a feladata, hogy a szellemi étlap minél teljesebb kínálatát biztosítsa, késõbb pedig már inkább az anyagiakat biztosította gyermekei céltudatosabb érdeklõdésének kielégítéséhez.

Az otthoni nevelés részének kell tekintenünk azt is, ahogyan a gyermekek fizikai-egészségi állapotáról gondoskodtak. Határozottan cáfolnunk kell egy legendát – a betegeskedõ, gyenge fizikumú gyermek Lukács Györgyöt. A Megélt gondolkodásban Lukács maga is ezt írja: “Az iskola igénybe vette a délelõttöt, de másnapra a leckék alig egy órát a délutánból. Délután tehát nyugodtan olvashattam a magam kedvére, bicikli-kirándulásokat tehettem, korcsolyázhattam stb."⁽⁶⁰⁾ Bizonyosra vehetjük, hogy ha egy gyermek a századfordulón rendszeresen kerékpározott, korcsolyázott a Városligetben (az egész családnak volt korcsolyabérlete), semmiképp sem lehetett beteges, és környezete nem tarthatta annak. Az iskolai kimutatások sem igazolják, hogy Lukács György többet hiányzott volna osztálytársainál. Testnevelésbõl nem volt mindig fölmentve, de ha osztályozták, akkor csak elégségese volt. Valószínûleg nem tévedünk nagyot, ha fölmentését és a gyenge osztályzatot inkább a közös testnevelés iránti undorral magyarázzuk, nem pedig a gyenge fizikummal.

Van még egy tanú, aki cáfolja a “gyenge fizikumú" Lukácsról szóló legendát: Benedek Marcell. Õ ezt írja naplójában az 1900-as évrõl: “Testi kultúrámról, úgy látszik, gazdag ismerõseim gondoskodnak. K-ék megtaníttattak úszni és biciklizni, most Lukácsék nagy elõszobájában vívóleckét kapunk egy õrmestertõl. A négy leendõ bajnok közül Gyuri a legizmosabb és legügyesebb. Bátyja mulatságosan gyáva, még sisakban és plasztronban is fél az ütésektõl..."⁽⁶¹⁾ Arról is ír Benedek Marcell, hogy Kisbaconban, ahol ezekben az években a Lukács-gyermekek többször is nyaraltak a Benedek-családnál, teniszpályát rendeztek be, Lukács József Flaubert-puskát küldött minden gyermeknek, kirándulni jártak, és csak a nagyobbik Lukács-fiú nem akart velük tartani – a lúdtalpa miatt.

1.  1. Lukács György, Megélt gondolkodás, Életrajz magnószalagon, az interjúkat készítette Eörsi István és Vezér Erzsébet. Szerk. Eörsi István, Budapest 1989.

2.  2. Lukács György levelezése (1902-1917), válogatta és szerkesztette Fekete Éva és Karádi Éva, Budapest 1981. Georg Lukács Briefwechsel 1902-1917, Grsg. Éva Karádi und Éva Fekete, Budapest 1982. A levelezésnek van angol és francia nyelvû kiadása is.

3.  3. Lukács György, Megélt gondolkodás, 4. o.

4.  4. Popperné Lukács Mici, “Emlékeim Bartók Béláról, Lukács Györgyrõl és a régi Budapestrõl." In: Magyar zenetörténeti tanulmányok Kodály Zoltán emlékére, szerk. Bónis Ferenc. Budapest 1977, 379-411., ill. Vezér Erzésbet: “A mindennapi élet története. Beszélgetés Popperné Lukács Márival." In: Kritika 1985. 6. szám, 25-31., valamint hangfelvételek a budapesti Lukács Archívum és Könyvtár (LAK) birtokában.

5.  5. Vö. Péter László, “Lukács György apja" c. cikkét in: A szeretett város, Budapest 1986, 426.

6.  6. Vö. Gyergyai Albert, “Egy barátságos ház története." In: Magyar zenetörténeti tanulmányok Kodály Zoltán emlékére..., 415.

7.  7. Popperné Lukács Mária emlékezése, Kritika 1985/6. 27.

8.  8. Pl. Hermann István, Lukács György élete, Budapest 1985. 9.

9.  9. Péter László, i. m., 427.

10. Pl. Hermann István, i. m., 9.

11. Popperné Lukács Mária, Kritika 1985/6. 27.

12. Barcsay Adorján, A szabadkõmûvesség bûnei. Palatinus József, Egy vidéki páholy titkai, Magyarország symbolikus nagypáholy védelme alatt mûködött páholyok tagjainak névsora, Budapest 1921.

13. Vezér Erzsébet interjúja 1971 júniusában. LAK 51-54. kazetta

14. Lukács József levele Lukács Györgynek 1911. február 4-én. LAK.

15. Vö. Magyarország története 1890-1918, fõszerk. Hanák Péter, Budapest 1983. I. kötet, 454.

16. Popperné Lukács Mária, Emlékeim..., 379-380.

17. Lukács György, Megélt gondolkodás, 55.

18. Evangélikus Országos Levéltár (EOL) Nr. 244-250.

19. Tantestületi értekezleti jegyzõkönyvek. EOL Nr. 114.

20. Lukács Mária levele Lukács Györgynek, 1912. július 10-én. LAK.

21. Popperné Lukács Mária, Kritika 1985/6. 26.

22. Lukács György, Megélt gondolkodás, 44., vö. pl. Popperné Lukács Mária, Kritika 1985/6. 25.

23. Lukács György, Megélt gondolkodás, 40.

24. Lukács György, Életrajz magnószalagon, 95.

25. Lukács György, Megélt gondolkodás, 40.

26. Popperné Lukács Mária, Kritika 1985/6. 27.

27. Uo.

28. Holló Mária interjúja Popperné Lukács Máriával 1971. szeptember 6-án és 9-én, LAK Nr. 28. kazetta.

29. Vezér Erzsébet interjúja Popperné Lukács Máriával, 1971 június. LAK, magnószalag.

30. Lukács György, Megélt gondolkodás, 40.

31. Popperné Lukács Mária, Kritika 1985/6. 25.

32. Lukács Györg, Megélt gondolkodás, 41.

33. Popperné Lukács Mária, Kritika 1985/6. 26.

34. Idegen vendégeknek nem köszönök, nem én hívtam õket!, ill. Idegen vendégeknek nem köszönök meg semmit, semmit sem kaptam tõlük! Popperné Lukács Mária, Kritika 1985/6. 25.

35. Lukács György, Megélt gondolkodás, 40-41.

36. Lukács György, Életrajz magnószalagon, 91., ill. Hermann István, i. m., 8.

37. A Deák téri evangélikus fõgimnázium levéltári anyaga, Anyakönyvek, EOL,, Nr. 194.

38. Lukács György, Életrajz magnószalagon, 92.

39. Vö. Magyarország története 1890-1918, fõszerk. Hanák Péter, Budapest 1983. I. kötet, 413. skk.

40. Popperné Lukács Mária, Kritika 1985/6. 26.

41. Gyergyai Albert, i. m., 411-416.

42. Gyergyai Albert, i. m., 413.

43. Gyergyai Albert, i. m., 415-416.

44. Holló Mária beszélgetése Popprné Lukács Máriával 1971. szeptember 6-án és 9-én. LAK, kazetta 28.

45. Popperné Lukács Mária, Emlékeim..., 390.

46. EOI, Nr. 244-250.

47. Popperné Lukács Mária, Emlékeim..., 394-410.

48. Gyergyai Albert, i. m., 413.

49. Vezért Erzsébet beszélgetése Lukács Györggyel, In: Irodalmi Múzeum, Emlékezések I. Budapest 1967. 23., ill. Lukács György, Megélt gondolkodás, 117.

50. Lukács György, Életrajz magnószalagon, 117-118.

51. Lukács György, Magyar irodalom – magyar kultúra, Budapest 1970. 646.

52. Popperné Lukács Mária és Gyergyai Albert emlékezései, In: Magyar zenetörténeti tanulmányok, ill. Tallián Tibor, Bartók Béla, Budapest 1981, 29., valamint Scheiber Sándor, “A magyar zsidóság szellemi élete a századfordulótól", In: Folklór és tárgytörténet . Budapest 1984. 151-218.

53. Lukács György, Megélt gondolkodás, 42-43.

54. Uo. 43.

55. Vezér Erzsébet beszélgetése Popperné Lukács Máriával 1971 június, LAKé kazetta Nr. 51-54.

56. Lukács már a 30-as években, Berlinben is foglalkozott Goethével, és emlékezése szerint a Szovjetunióban kész volt már Goethe-könyvének kézirata, de ezt “elkobozták". A könyv csak 1947-ben jelenhetett meg, miután Lukács újra megírta.

57. Ld. az 51. jegyzetet.

58. Ld. fõként a 4. jegyzetet.

59. Lukács József levele Lukács Györgyhöz, 1909. augusztus 23-án, LAK.

60. Lukács György, Megélt gondolkodás, 44.

61. Benedek Marcell, Naplómat olvasom, Budapest 1965, 80. A Lukács Archívumban található példányt a szerzõ Lukács Györgynek dedikálta: “Gyurinak, e könyv egyik jelentõs szereplõjének szeretettel Marci". Sajnálatos módon a kötet nyomtatott szövegében nem nyilvánvaló, mi volt a gyermekkori följegyzés, és mi a napló írójának utólagos rekonstrukciója.